Türelemüveg

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: Április

A türelemüveg – más néven bányászpalack, türelempalack vagy türelemmunka – szűknyakú üvegben elhelyezett faragott ábrázolást jelent. Az első darabokat a 16. században Nyugat-Európában készítették, ahonnan kedvelt kandalló- és sublótdíszként terjedt tovább a kontinensen. Magyarországon a 18. századból datálhatjuk az első ismert, vadaskertet ábrázoló türelemüveget.

A türelemüvegeket ügyeskezű pásztorok, börtönben raboskodók vagy – megsérült – bányászok készítették, rendszerint kiürült orvosságos üvegből. A belsejében található jelenet összeállításának két módja volt: a szerkezetet előre megépítették úgy, hogy összecsukható legyen, majd az üvegbe csúsztatva fonal segítségével szétnyitották; vagy az apró elemeket az üveg belsejében állították össze. Ehhez finom csipeszt, fogót, elvékonyított végű drótkampót használtak, az apró alkatrészeket pedig parányi ékekkel vagy ragasztóval, enyvvel rögzítették egymáshoz. Az üveget gyakran ékelt aljú dugóval zárták le, hogy később ne lehessen felnyitni: a dugó alját átfúrták és cérnát fűztek át rajta. A cérna végét az ék végére hurkolták és ezután a dugót betették az üveg szájába, a cérnával lassan áthúzták az éket a lyukon, majd végül lerántották az ékről a cérnát.

A türelemüvegek legismertebb és Nyugat-Európában legnépszerűbb formáját az öblös, fekvő üvegben elhelyezett hajómodellek jelentették. Magyarországon a legnépszerűbb formák egyike volt a bányászjelenetek ábrázolása, amely az üvegben 3-4 szintre tagolva mutatta be a bányamunka jellegzetes mozzanatait. Emellett a vallási jeleneteket – kálváriát, vagyis Krisztus kínszenvedését; valamint oltárt – ábrázoló türelemüvegekkel találkozhatunk hazánkban.

A kálváriát ábrázoló türelemüvegekben központi helyen a keresztre feszített Jézus áll, mellette pedig a szenvedés eszközei – lat. arma Christi –, vagyis a Krisztus elárulásával, megkínzásával és a megfeszítésével kapcsolatos tárgyak jelennek meg. A feszület és az alatta álló alakok – Mária, Mária Magdolna, Arimateai József vagy a katonák – mellett a következő részletek szerepelhetnek a türelemüvegekben:

• 30 ezüstpénz (vagy pénzes zacskó): a pénzösszeg, amiért Júdás elárulta Jézust a főpapoknak
• kakas: a bűnbánat és a feltámadás szimbóluma, valamint a hajnal hírnöke, amely Péternek eszébe juttatta Jézus szavát, miszerint mielőtt a kakas megszólal, Péter háromszor tagadja meg őt
• kötél: amivel megkötözték Jézust, amikor kihallgatásra vitték
• passióoszlop és korbács: az oszlop Pilátus palotájából, ahol Jézust megkorbácsolták
• kézmosóedény, vizeskorsó: Pilátus kézmosással fejezte ki ártatlanságát Jézus halálra ítélésében
• töviskorona, bíborköpeny és nádszál: Jézus megcsúfolásakor a római katonák gúnyból bíborköpenyt borítottak rá, töviskoronát tettek a fejébe és jogarként nádszálat adtak a kezébe
• Veronika kendője: Veronika az asszonyok között volt, akik követték Jézust a Golgotára, kendőjével megtörölte Jézus arcát a keresztúton
• kalapács, szögek: Jézust ezzel a három szöggel feszítették a keresztre
• INRI feliratú tábla (Iesus Nasarenus Rex Iudeorum): a kereszten táblára írták a büntetés okát, a táblán az elítélt neve, a származási helye és a bűntett megnevezése szerepelt: Názáreti Jézus, a zsidók királya
• szivacs: Jézusnak ecetbe mártott szivacsot nyújtottak egy izsópszálra tűzve a keresztfán, hogy szomját enyhítsék
• lándzsa: Jézus oldalát átütötték lándzsával, hogy biztos legyen a halál bekövetkezése
• kehely: Jézus az utolsó vacsorán használta; a kereszt alatt Arimateai József ezzel fogta fel Jézus vérét
• két lator: a két gonosztevő, akiket Jézus mellett feszítettek keresztre: Dizmász és Gesztász
• Krisztus köntöse: Mária keze munkája, Krisztus egybeszőtt, varratlan értékes inge, amelyet a katonák nem daraboltak szét, hogy osztozzanak rajta, hanem kockával kisorsolták, kié legyen
• kocka, dobókocka: a katonák kockavetéssel sorsolták ki, hogy kié legyen Krisztus köntöse
• létra: a kereszthez támasztott létrán állva emelte le Arimateai József és Nikodémus Krisztus testét a keresztről
• fogó: ezzel távolították el a három szöget Krisztus testéről
• kígyó: életadó állat, a bűnből való gyógyulás; a megfeszített Krisztus, a keresztről való levétel és a keresztre feszítés előképe
• tulipán: a tavaszi megújulás és a szépség kifejezője, ugyanakkor a magányosság, az elmúlás és a halál szimbóluma
• izsóp: a földből kinövő két szál izsóp az irgalom növénye

Összeállította: Kiss Nóra néprajzkutató

Fotó: Hohl Zoltán

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alatt vert 3 krajcáros spionpénz, más néven „csavaros krajcár”

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: Március

A gróf Batthyány Lajos által vezetett első független, felelős magyar kormány pénzügyminisztériumának élére Kossuth Lajos került. Legfontosabb feladatának a független magyar pénzügyigazgatás és pénzügyi rendszer megteremtését tekintette.

A gazdasági és pénzügyi válság hatására értéküket vesztett osztrák bankjegyek helyett önálló magyar pénz kiadását határozta el. A bankjegyek fedezetének megteremtésére országos adománygyűjtési és kölcsönjegyzési mozgalom indult. Nemzeti bank híján Kossuth a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal egyezett meg az önálló magyar bankjegyek kibocsátásáról. A bankjegynyomda létrehozásával és vezetésével Landerer Lajost bízta meg a kormány, helyéül a Károly laktanyát jelölték ki, a szükséges nyomdagépeket Angliából szerezték be. Az első 2 forintos forgalomba hozatalát 1848. augusztus 5-én jelentették be.

Az ún. Kossuth-bankók váltópénzeként pénzérméket verettek – a korábbi latin nyelvű helyett – magyar felirattal.

1848-ban arany dukát és ezüst 10 és 20 krajcáros készült előlapján V. Ferdinánd arcképével. Hátlapjukon Szűz Máriát ábrázolták a kis Jézussal. Körfeliratuk: SZ. MÁRIA IST. ANNYA – MAGY. OR. VÉDŐJE. 1848 (Szűz Mária Isten anyja, Magyarország védője, 1848).

Ezen kívül réz 1 és 2 krajcáros került forgalomba. Az érméket a nagybányai és a körmöcbányai pénzverdékben verték. (N.B. és K.B. verdejel szerepelt rajtuk, visszatértek a hagyományos magyar verdejelöléshez.)

1849-ben már csak ezüst 6 krajcárost, valamint réz 3 és 1 krajcárosokat vertek, ezeken már nem szerepelt az uralkodó, hátlapjukon a koronás kiscímer látható, köriratuk: „MAGYAR KIRÁLYI VÁLTÓPÉNZ”.

 A szabadságharc alatt jelentek meg a szétcsavarható ún. spionpénzek, más néven csavaros krajcárok. A múzeum által őrzött 3 krajcáros, rézből készült, 1849-ben Nagybányán vert (verdejele N.B.) érme két darabból áll, szétcsavarozható. A súlya kivételével a többi paramétere teljesen megegyezik a forgalomban levő címletekkel.

Egyes vélemények szerint a szabadságharc alatt, mások szerint közvetlenül a szabadságharc leverése után használták inkább őket. A belsejükben kis üzeneteket, vagy Bem és Petőfi fényképeit hordták.

Összeállította: Kunics Zsuzsa történész-muzeológus
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

Atlaszselyem báli cipellő, 19. század közepe

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: Február

A krémszínű, atlaszselyemből készült, hegyes orrú, lapos sarkú báli cipellő egylábas kaptafán készült. Kivágása a szalagszegésbe fűzött zsinórral szűkíthető. Középen a kivágásában szalagcsokor díszíti. Sarka 2 cm magas, kissé ívelt. Cégjelzés nem található benne.
A báli cipellőt Dr. Révffy Zoltánné Skublics Irén (1873- 1941) viselte valószínűleg fiatal lányként az első báljain az 1890-es évek elején, illetve fiatalasszony korában (1894-ben ment férjhez).
Fia, Dr. Révffy Andor ügyvéd, bíró elmondása szerint ruháit, cipőit részben Pesten, részben Bécsben készíttette. A kis báli cipellőt valószínűleg édesanyjától, Skublics Istvánné Tolnay Iréntől örökölte néhány különleges viseleti darabbal (pl. zsinórdíszes bársony kabátka) együtt.
Az 1830-as, 1840-es években a teljesen lapos talp és a szögletes cipőorr számított divatosnak. Az előkelő hölgyek számára a lehető legkényelmesebb, legfinomabb anyagból (textilből vagy kényes bőrből), vékony talppal készültek az ún. slippersek, a papucscipők. A legfinomabb darabokban még járni is alig lehetett, egy csepp harmat is átáztatta őket. Az 1870-es évekre kezdett egyre látványosabban visszatérni a cipősarok a divatba.
A 19. század elejétől egyre divatosabbá váló bálokon a vékony kecskebőr talpú, selyemből, glasszéból készült cipellőket gyakran rongyosra táncolták a hölgyek. A század első évtizedeiben a nagyon színes és a pasztellszínű alkalmi cipő egyaránt divatos volt. Mivel a lapos talpú cipőkben szélesebbnek tűnt a hölgyek lábfeje, a szalagok funkciója közé tartozott a díszítésen kívül, hogy optikailag keskenyítsék azt. A század közepétől kezdve a bálokban általában fekete vagy fehér cipellőcskéket kezdtek viselni, és a nappali cipők lettek egyre színesebbek és díszesebbek.
Az estélyi ruhák közül mindig a báli ruhák voltak a legragyogóbbak, muszlinból, tüllből vagy selyemből, bársonyból készültek, ujjatlan, mély kivágásúak voltak, hozzájuk hosszú kesztyű, drága ékszer, csillogó fejdísz illett. A hölgyek között a legjobb alkalmat egymás túllicitálására a báli szezon nyújtotta.
Az első bálozó fiatal lányok mindig fehér, fodros, tüll, muszlin vagy organdi ruhát hordtak, s csak a második évadban választhattak rózsaszín, világoskék, halványsárga vagy almazöld ruhát. Ha már több éve farsangoltak, sárgát, lilát, vagy vöröset is viselhettek.
A fiatal asszonyok ruhája volt a legpompásabb, legszínesebb, kivágásuk a legmerészebb, ékszerük a legcsábítóbb. Válogathattak a színes selymek, bársonyok között.
A pompás anyagok, a mélyen kivágott „ruhaderekak” (ruha felsőrész), a vállig mezítelen karok, melyeket a fehér glasszékesztyű csupán könyökig fedett el, felejthetetlen szépségűvé varázsolták a bálozó hölgyeket. A báli öltözet stílusos kiegészítői voltak a hímzett és áttört „dán bőrből” vagy a ruha selyméből készült cipellők, melyek az 1880-as évektől már magas francia sarkokon nyugodtak.
A 19. század második felében és a 20. század elején a családi és társasági élet minden részletét íratlan szabályok szerint alakították, beleértve az öltözködést is. Morális megítélés tárgya volt a viselet, illetve az, hogy mennyit takart. A mély kivágású báli ruha – különösen, ha férjezett hölgy viselte – nem esett erkölcsi kifogás alá, annál inkább a láb „mutogatása”.
Az 1860-as években még a lábfejet is el kellett takarni, csak a „félvilági nők” mutathatták meg bokáikat, lábszárukat. Később a cipő látványa fokozatosan megszokottá vált, de a boka még mindig nem: „Ha véletlenül megláttuk bokáját, az izgalmas látvány emlékét jó ideig magunkban hordtuk” – írta Herczeg Ferenc az 1890-es évek asszonyáról.
Jelentős változást – e téren is – az I. világháború hozott. Az asszonyok nagy számban kezdtek dolgozni, meg kellett szabadulniuk a szűk és hosszú ruhától. A szoknyák rövidülni kezdtek, 1917-ben már lábszárközépig értek. A magas szárú cipők helyett megszületett a fűzős félcipő, a csinosabb, kivágott, magas sarkú cipők váltak divatossá.

Összeállította: Kunics Zsuzsa történész-muzeológus
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

A magyar címer a népművészeti tárgyakon

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: Január

Magyarországon a parasztság polgárosodása a 19. századi nemzeti reformmozgalmakkal kapcsolódott egybe. A 19. század második felében a népművészeti termékek, a nemzeti ellenállás szellemében, nemzeti jelentéstartalmat kaptak, különösen az 1848/49-es szabadságharc leverése után.

A hazafias érzület megnyilvánulásaként, majd a nemzeti kultúra védjegyeként mind gyakoribbá vált a nemzeti jelképek szerepeltetése a népművészeti tárgyakon. A leggyakoribb motívum a koronás címer, mely minden népművészeti tárgytípuson megtalálható és a népi díszítőművészet teljes értékű motívuma lett. A többi díszítőelemhez hasonlóan viselkedik, ezért ábrázolása eltávolodott a heraldikai szabályoktól, ornamenssé vált. Borotvatokok, tükrösök, pásztorbotok, ostornyelek, kerámiaedények, szűrök és szőttesek gyakori díszítőeleme volt még a 20. század első évtizedeiben is.

Előképül a címerrel díszített oklevelek, cégtáblák, pénzek, zászlók és hadiékítmények szolgáltak. A köztudatban a magyar korona jellegzetes tulajdonsága a ferde kereszt, ami ebből következően maga is nemzeti szimbólummá vált. A nemzeti színű zászló önmagában is előfordul, többnyire azonban az országcímer kísérőelemeként. Az emberábrázolások közül különösen a huszár és a betyár alakja kapott nemzeti jelentéstartalmat. A 19. század második felében virágkorát élő zalai népművészet tárgyain az 1850-es évektől jelenik meg mind gyakrabban a nemzeti identitástudat jelképeként a változatosan és pompásan megformált koronás magyar címer – mindig egységbe komponálva a népművészet hagyományos motívumaival.

Összeállította: Kiss Nóra néprajzkutató
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

Betlehemi kápolna

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: December

A betlehemezés volt a legnépszerűbb karácsonyi paraszti misztériumjáték, vagyis vallásos népi színjáték. A gyerekekből vagy felnőttekből álló csoportok a karácsonyt megelőző héten járták a falut, hogy esténként bekéretőzzenek a családokhoz és előadják a betlehemest. E vallásos hagyomány célja Jézus megszületésének hírül adása volt. Fehér ruhát viselő angyal, kifordított bundát és kenderkócból készült bajuszt viselő pásztorok és egy nagyothalló idős pásztor voltak az előadás szereplői. Kezükből nem hiányozhatott a pásztorbot. Furulya- és csengőszóval járták az utcákat, így jelezték érkezésüket. A betlehemezők házilag készített jászolt, istállót vagy templom alakú betlehemet hordoztak magukkal, amelyet az angyal tartott a kezében.

A hónap műtárgyaként bemutatott kis kápolnát Szücs Ferenc letenyei pásztor készítette 6 éves fia számára 1946-ban. A kápolna puhafából, alapja vékony deszkából készült. A kis templomot rózsaszín papírral vonták be, falára pedig szentképeket ragasztottak. Belsejébe, ahol a Szent Családot ábrázoló bábuk álltak, mohát tettek.

„Karácsony előtti héten jártak hárman-négyen, de még karácsony estéjén is betlehemezni. A fiam nagyon büszke volt, mert ő volt köztük a fő, neki volt kápolnája. Amit mondtak, azt előre megtanulták, én bizony nem tudom, hogy mit mondtak hozzá. 6–8 házat megjártak egy este, kaptak szépen pénzt meg aszalt gyümölcsöt, süteményt. Volt, aki 10 forintot is adott. A végén osztoztak azon, amit kaptak. Moha volt benne meg egy kis baba, az volt a Jézuska. Amíg iskolába jártak, addig mindig jártak vele. Mindig szépen rendbe tették, szentképekkel teleragasztották még a belsejét is.”

Amikor a betlehemezők megérkeztek egy házhoz, az angyal kért engedélyt a családtól, hogy bemehessenek a házba:

„Názáretből jövünk, Betlehem a házunk, amelyet hordozunk, kis Jézus születéséről örömmel zengedezünk. Itt áll betlehemünk e ház udvarában, szabad-e behozni gazda szobájába? Ha be szabad jönni, örömmel veszem, ezt a többieknek rögtön bejelentem.” (Kerecsényi Edit gyűjtése Tornyiszentmiklósról, 1968-ban.)

Amikor beengedték a betlehemezőket a házba, nyomban le is heveredtek a földre: a pásztorokat az angyal keltette fel álmukból, hogy az újszülött Jézushoz vezesse őket. Az előadást furulyaszó és énekszó is kísérte: ekkor csendültek fel a Pásztorok, pásztorok örvendeznek… vagy a Pásztorok, keljünk fel… kezdetű hagyományos karácsonyi énekek; a nagyothalló öreg pásztor félrehallásai pedig a humor bő forrását képezték. A betlehemezés végén a család pásztorjátékot egy kis ajándékkal – élelemmel, borral, vagy akár pénzzel – köszönte meg, amelyet a szereplők elosztottak egymást között.

Összeállította: Kiss Nóra néprajzkutató
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

Durgó Katalin Henry Dunant – Érdemrendje

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: November

A Thúry György Múzeum egyik új szerzeménye 

A vörös színű, zománcozott görögkereszt középpontjában egy kör alakú bronzmedál látható Henry Dunant bal profiljával, körben „HENRY DUNANT, 1828-1910” felirattal. A kitüntetés hátoldalán tulajdonosának neve, „MADEMOISELLE KATALIN DURGO, 1972” olvasható. A kereszt felső részéhez egy kis rézgyűrűvel kapcsolódik a zöld és piros színű ripsz szalagja, tetején egy rézből készült biztosítótűvel.

Durgó Katalin (1889-1981) Alsórajkon született. Testvérével, Ilonával együtt szerzetesnővérnek készült, de nem volt megfelelő támogatása. Végül az önkéntes ápolónői pályát választotta. Budapesti tanulmányai után gyakorlati vizsgát már az I. világháború szerb frontján, élesben teljesített.

1914-ben Szabadkán gyógyított, majd egy kórházvonattal Konstantinápolyba utazott testvérével, ahol 10 hónapot töltöttek. Ezután az Ojtozi-szoros környékén (Románia) felállított barakk-kórház műtőjében segítettek. Majd az olasz fronton látták el a sebesülteket. A háború után hivatásos ápolónőként dolgoztak tovább.

A Magyar Vörös Kereszt Egylet ápolónőiként tanúsított önfeláldozó, bátor helytállásukért számos hazai és külföldi rangos kitüntetést kaptak. Ilona báró Apor Gizellával együtt 1920-ban a magyarok közül elsőként vehette át a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságától a Florence Nightingale-emlékérmet.
Katalin pedig 1972-ben kapta meg a Nemzetközi Vöröskereszt legmagasabb kitüntetését, a Henry Dunant – érdemrendet, Magyarországon elsőként.

A Henry Dunant – érdemrend a Nemzetközi Vöröskereszt legmagasabb kitüntetése, melyet a mozgalom alapítójáról, a svájci származású Henry Dunantról neveztek el. A kitüntetést először 1969-ben mutatták be és ítélték oda négy férfinek, a Nemzetközi Vöröskereszt szolgálatában tett személyes áldozatvállalásukért.

A Henry Dunant - díjat a Vöröskereszt és a Vörös Félhold Állandó Bizottsága ítéli oda az arra méltó személyeknek. Az érdemrend adományozása komoly szabályok szerint történik, csak azok a személyek kaphatják meg, akik nemzetközi jelentőségű tetteket visznek véghez a Vöröskereszt, vagy a Vörös Félhold szolgálatában. A Bizottság kétévente öt díjat oszt ki, ezzel biztosítva a kitüntetés értékét és presztízsét.

Összeállította: Horváth Franciska történész-muzeológus
A felvételt és a reprodukciókat készítette: Hohl Zoltán

A nagykanizsai városi hajdú öltözetének részei: zubbonya, csákója, tarsolya és tölténytáskája

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: Október

A derékig érő, testre szabott, álló gallérú zubbony középkék gyapjúposztóból készült. Fehér-pirossal beszőtt zsinórozással gazdagon díszített nem csak az eleje, gallérja, ujja, alja és háta-szabásvonala is. A zubbony különleges díszei az öt függőleges sorban felvarrt, ezüstösen fénylő gombjai. Hozzá bojttal, függőzsinórral díszített zsinórövet viseltek.
A középkék posztóból készült, fekete viaszosvászonnal bevont ellenzőjű csákót elöl Kanizsa város sárgarézből készült címere díszíti, oldalt fehér-piros fonott és bojtos zsinórozás. Hozzá lószőrből készült sapkadíszt hordtak, a kék-fehér színű csákórózsa piros közepén Kanizsa Város fehérrel kivarrott névjele díszelgett.
A bőrből készült, pajzs alakú dupla tarsoly borítója kék posztóval bevont, fehér-pirossal beszőtt zsinórral szegett, sárga-zöld fonállal hímzett, közepén Kanizsa város hímzett címere díszíti. Három csatos bőrszíjjal erősítették az övhöz.
A bőr vállszíjas, ugyancsak bőrből készült tölténytáska fedelét sárgarézzel szegték, közepén Kanizsa város sárgaréz címere díszlik. Két oldalán is réz borítás látható, melynek domború díszítése két zászló és két kard között fekvő ágyúcsövet, alatta ágyúgolyókat és két harci kürtöt ábrázol. A vállon átvetve viselték, a szíj a bal vállról haladt a jobb csípő felé.
A helytörténeti gyűjteményben őrizzük a ruhához tartozó mentét és nadrágot is.
A díszes öltözetet Kanizsa városa készíttette Kiss István városi hajdú – Dr. Krátky István polgármester városi altisztje, kézbesítője, küldönce – részére. A ruházat Kőfalvy Ignác nagykanizsai szabómester Sugár úti műhelyében készült, a mentére a prémet Lőbl Béla helyi szűcsmester varrta bárányprémből. A míves paszományt divatlapból vett minta alapján kézzel varrták a ruhára, a budapesti Makár utcai paszományosnál rendelték meg a csákóval és tarsollyal együtt.
Kőfalvy Ignác szabómester visszaemlékezése szerint az öltözetet 1943-ban Krátky István polgármester csáktornyai látogatása alkalmából rendelték meg, a hajdú „azután csak nagyobb ünnepeken viselte”.
A városi hajdú – a fennmaradt fotók, újságcikkek tanúsága szerint – megjelent a polgármester kíséretében minden jelentősebb városi ünnepségen, díszközgyűlésen, szoboravatáson, rendezvényen. A Zalai Közlöny újságírója 1930. március 1-jén Horthy Miklós kormányzói jubileumának kanizsai ünnepségéről tudósítva cikkében megemlítette a díszközgyűlésen „az előadói emelvény mellett parádés mozdulatlanságban álló városi hajdút” is.

A városi hajdúk a 20. században a magasabb rangú városi és megyei tisztviselők mellett teljesítettek szolgálatot egyenruhás altisztként, a városi vagy megyei rendelkezések „végrehajtó közegeként”.
A hajdúk eredetileg fegyveres marhapásztorok voltak, nevük valószínűleg a hajtó, hajdó szavakból eredeztethető. A 16. században az Ausztriába, Bajorországba, Észak-Itáliába lábon hajtott szarvasmarha csordákat védték – ha kellett, fegyverrel – a rablóktól, a portyázó törököktől.
Az 1514. évi parasztháborúban Dózsa György leghűségesebb katonái voltak. Számuk gyorsan gyarapodott a nagy számban hozzájuk csatlakozott földönfutóvá lett jobbágyokkal, kisnemesekkel. A század végére jelentős katonai erővé váltak, marhapásztorkodás helyett zsoldos katonai szolgálatot vállaltak a királyi várakban, az erdélyi fejedelmeknél, földesúri magánhadseregekben. Sajátos katonai szervezetük alakult ki (elöljáróikat maguk választották) és jellemző harcmodoruk (portyázás). A hajdúk hivatásos katonai renddé alakulása a tizenötéves háború során (1591- 1606) fejeződött be. Bocskai István 1604-ben a hajdúkat felfogadva szállt szembe a Habsburgokkal, majd letelepítette őket saját birtokaira. Közösen nemesi szabadságot kaptak, mentesültek a földesúri szolgáltatások alól, ennek fejében a fejedelem hívására kötelesek voltak harcolni. Az erdélyi fejedelmek és tiszántúli földesurak számos községgel kötöttek hajdúszabadságot biztosító szerződéseket. A hajdútelepülések 1791-től önálló közigazgatási egységet (Hajdúkerület) alkottak, majd 1876-tól Hajdú megyévé szervezték a területet.

A 18. századtól a magyaros egyenruhájú megyei vagy városi altisztet, törvényszolgát, illetve nemesúr egyenruhás szolgáját (pl. hintókísérőjét) nevezték hajdúnak. A 20. században a magasabb rangú tisztviselők mellett szolgálatot teljesítő megyei és városi hajdúk egyenruhájához a hajdúk egykori, 17-18. századi díszes öltözete szolgált mintául.

A Dr. Oetker Tápszerművek fából készült reklámdoboza az 1920–30-as évekből

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: Szeptember

Fából készült, fogantyús reklámdoboz, melynek tetején, jobb és bal oldalán "Dr. Oetker Tápszerművek" és "védjegy: világos fej" felirat olvasható, valamint a gyár logója látható. A doboz 1993-ban került a múzeum gyűjteményébe, egy körülbelül 300 darabból álló tárgyegyüttes részeként, az egykori zalakomári szatócsbolt árukészletéből. Ondrcska Aladár, zalakomári lakos 1910 körül, komárvárosi szülői házában nyitotta meg üzletét, melybe a berendezést egy Kohn nevű szatócstól vásárolta meg. Halála után az üzlet vezetését felesége, Ondrcska Aladárné vette át. A házaspárnak három gyermeke volt, köztük Ondrcska Mária, aki a szatócsbolt irányítását az 1920-as években végleg átvette édesanyjától.

Az 1900-as évek elejére Dr. August Oetker virágzó vállalattá fejlesztette kis bielfeldi patikából induló vállalkozását. Így kézenfekvő volt az üzleti tevékenység kiterjesztése külföldre is, elsőként az Osztrák-Magyar Monarchia területére. Az 1910-es években egy Bécs melletti székhelyű vállalat által törtek be Magyarországra is az Oetker-termékek. A cég kezdettől fogva számos terméket gyártott, köztük a Gustin éttáplisztet, és vörös darát, illetve a ma is meglévő sütőport, vaníliacukrot, pudingporokat, krémporokat, zselatint és befőzőport is.

Dr. August Oetker szinte a kezdetektől fogva több védjegy jogosultja volt. 1899-ben a cég tulajdonosa grafikusok számára kiírt egy tervező pályázatot. Számos munka érkezett, közülük Theodor Kind litográfus pályaműve volt a legmeggyőzőbb, amely Johanna lánya fejének sziluettjét ábrázolta. 1900-ban védjegyként bejegyezték a berlini Birodalmi Szabadalmi Hivatalban márkajelként a „Világos fej” emblémát. Az új védjegy 1901 után váltotta fel a vegyészpoharat. Az ábra 1933-ban újult meg, a fej piros hátteret kapott. 1956-ban ismét apróbb változásokon esett át, de jelentősebben csak 2001-ben reformálták meg. Ekkor a régi védjegy kicsinyített mása köré került egy nagyobb ábra, amelynek közepébe beleírták a tulajdonos család vezetéknevét. Így Johanna Kind fejének sziluettje már több mint száz éve kíséri a márkát a cég termékein, és hivatalos kommunikációs anyagain.

A céget 1924-ben jegyezték be Magyarországon. A gyár és az iroda Budapesten, akkori nevén a Conti, mai nevén a Tolnai Lajos utca 25. szám alatt működött a VIII. kerületben. A második világháború éveiben a magyarországi Oetker-vállalat újra német kézbe került. 1945 után a céget államosították, a német és osztrák ügyvezetőket oroszok és magyarok váltották fel. Ezt követően a márka évtizedekre eltűnt a magyar piacról. Az 1970-es években újra megjelentek Magyarországon a Dr. Oetker-termékek: a Győri Keksz- és Ostyagyár licenc alapján kezdte gyártani a cég néhány termékét. A rendszerváltást követően az 1992-ben alakult Dr. Oetker Magyarország Élelmiszer Kft. visszavásárolta a licencet a győri vállalattól.

Összeállította: Horváth Franciska történész-muzeológus
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

A gyöngyösnecc

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: Augusztus

A gyöngyösnecc a Zalakomár környéki falvak ünnepi női fejdísze, amelyet ünnepnapokon, a templomban és bálokon viseltek az asszonyok, sokszor a fejkendő alatt.

A gyöngyösnecc alapja egy színes – bordó, lila, zöld vagy barna – bársonyból vagy selyemből sablon alapján kiszabott anyag, amelyet gazdagon televarrtak zabgyönggyel, vágott gyönggyel és flitterekkel. (A neccek alapjául szolgáló bársonyt nemegyszer az ünnepi bársonyszoknyák kötény által eltakart első részéből szabták ki.) Az árvácskás, csillagos, lepkés mintákat egy ruháról, hímzésről másolták le és előrajzolás nélkül, szabadon fűzték fel az anyagra. A szélére csipkét vagy gyöngysort varrtak, hátsó részét pedig szalagcsokor fedte. Az asszonyok számára gyöngyösnecc-készítő specialisták: neccfűzőasszonyok készítették el a fejdíszeket, akik közül Zalakaroson Vastag Jánosné Baksa Nanica néni és Balatonmagyaródon Hajdú Ferencné emelkedett ki kézügyességével az 1940-as években.

A gyöngyösneccet a férjes asszonyok hordták, amit a lakodalom éjszakáján tettek fel először a kontyukra. Egyszerre akár négy-öt neccet is használtak, hogy legyen az ünnepekre és a hétköznapokra is belőlük. Az övék volt a legszínesebb és legdíszesebb necc: a színes bársony alapra sokszínű gyöngyöket varrtak fel. 35–40 éves koruktól már egyszerűbb mintájú, kevésbé színes, sőt, egyre sötétebb neccet viseltek, az idős asszonyok és az özvegyek pedig fekete alapon fekete gyönggyel készített fejdíszt hordtak.

A neccet óvták, hétköznap dobozban tartották és a szalagba feltekert kartonpapírt, képeslapot is tettek, hogy a formája megmaradjon. Az idő múlásával megkopott, elzsírosodott necceket elbontották, a drága gyöngyöket lefejtették és felfűzték egy új, tiszta darabra.

A gyöngyösnecc divatja az első világháborút követő években alakult ki, amikor a gyári textíliák és a gyöngyök terjedésének köszönhetően kiszínesedett a női viselet. A folyamatot tovább erősítette a Gyöngyösbokréta hatása is az 1930-as években. A század közepén megindult a kivetkőzés folyamata, amely során a sokszoknyás viseletet felváltotta a szűkruha: a középiskolában továbbtanuló lányok, az iparosok feleségei vagy a városra kerülő asszonyok már nem hordtak népviseletet, így gyöngyös-neccet sem. A falun maradók között az 1970-es évekig hordták a hagyományos viselet részeként a neccet, mígnem teljesen kiment a divatból. Napjainkban néptáncbemutatókon, fesztiválokon és ünnepeken viselik még jelmezként a lányok, asszonyok.

Összeállította: Kiss Nóra néprajzkutató
A felvételeket és a reprodukciót készítette: Hohl Zoltán

Női fürdőruha, 1930-as évek

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: Július

Fekete klottból varrott „szoknyás” fürdőruha, melyet Dr. Surányi Lajosné Mair Gréte viselt asszony korában, az 1930-as években. Felső része vállpántos, hegyesen kivágott, vállán 2-2 fehér gyöngyház gombbal és kivarrt gomblyukkal zárul. Alja szoknyaszerű, két oldalán hasítékkal. Derékrészéhez belül - saját anyagából - nadrágot varrtak. Szélei fehér paszpollal szegettek, elöl, a mellkivágásnál és a szoknya részen fehér paszományzsinórral díszített.

A fürdőkosztüm a 19. században rendes női ruha volt némi módosítással: hosszú ujja volt, szalagcsokrok, fodrok díszítették. Illedelmes hölgy nem mutatkozott nyilvánosan fürdőruhában, vagy kerekes kabinban bevontatta magát a vízbe, vagy a partra érve azonnal egy bő fürdőköpenybe burkolózott, mely mindent eltakart.

1890-ben már a felsőrész rövid ujjú, a nadrágok térdig értek. A férfiak ujjatlan, esetleg kissé kivágott, térdig érő, testre tapadó trikót viseltek strandon, tornateremben egyaránt.

1908 körül a nők bő, „napfürdőző ingeket” hordtak. Ezek eleinte szolid hálóingekhez hasonlítottak, hosszú ujjakkal, de 1910-1911-ben már ujjatlan, kivágott vagy csak két vállpánttal összefogott modelleket ajánlottak a divatlapok.

A tízes években az úszónők felvették a férfiak trikóját, s hiába hadakoztak a jó erkölcsök őrei, a fejlődés megállíthatatlan volt.

A következő állomás az egyrészes, szoknya nélküli, vagy rövid tunikaként megjelenő, illetőleg nadrággal egybeszabott, a test vonalát jobban feltáró fürdőruha volt, amelyből a mai, egyrészes fürdőruhák eredeztethetők. A női test formáinak leplezetlen, teljes megmutatása, tehát a testre feszülő fürdőruha az 1930-as évektől vált divatossá. 1933-ban megjelent a kétrészes fürdőruha. Pesten az úttörő a sportos eleganciájáról híres Muráti Lili volt.

Bár a fürdőruha mind kisebbé vált, mégis úgy látszik, hosszasan mutogatni a testet még mindig kényelmetlen. 1927-ben egy új ruhadarab tűnt fel, a strandpizsama, egy kivágott, overallszerű nadrágruha.

Összeállította: Horváth Franciska történész-muzeológus
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

Párizsban készült, gazdagon díszített női florentin kalap

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: Június

Párizsban készült, gazdagon díszített női florentin kalap

1890-es évek vége – 1900 körül

A sárga florentin szalmából készült kalapot fekete bársony szalagra erősítve finom kidolgozású művirág rózsa, százszorszép, gyöngyvirág füzérek díszítik. Fehér selyemmel bélelt. Cégjelzéses szalagon olvasható a párizsi kalapkészítő jelzése: „Maison Lewis, Rue Royale Entré Rue St. Honoré 422. Paris”.

Dr. Révffy Zoltánné Skublics Irén (1873-1941) fiatalasszony korában viselte 1900 körül Nagykanizsán. Ruháit a helyi mesterek mellett – fia elmondása szerint – „részben Pesten, részben Bécsben csináltatta”. Kalapjait főként pesti divattermekben vásárolta, illetve Párizsból hozatta.

A 19-20. században is divatos florentin kalapot a 18. század szalmakalapjaiból alakították ki, jellemzője a széles karima, a gazdag szalag – és/vagy virágdísz volt, sokszor fátylat is terveztek hozzá. A kalapokat a legfinomabb firenzei szalmából készítették, nevét származási helyéről, Firenze városának német nevéről (Florenz) kapta.

A kalap, a női emancipáció legfőbb jelvénye az 1880-as években szorította ki egészen a fodros főkötőt.
Érdemes megfigyelni a ruha és kalap egymáshoz viszonyított fejlődését. Az arány fordított. Ha nagy a kalap, szűk a ruha; kis kalaphoz bő ruha illik.

1895 körül az új divat a „dudoros ujj” és a „hatméteres bőséget is meghaladó redős szoknya” lett. A szépségideál az érett, határozott asszony volt, kinek egész megjelenése a homokórához hasonlatos: széles váll, bő szoknya, karcsú, fűzött derék. A divatos kalapok lapos tetejűek voltak, közepes karimával, rengeteg szalag-, virág- és tolldísszel. A hölgyek hátul kis kontyba fogták a hajukat, a homlok körül kis huncutkákat hagytak.

Az 1899 után kialakult ún. szecessziós nőtípus középméretű, kerek kalapokat viselt toll- és virágdíszítéssel. 1903 után egyre bizarrabb lett a sziluett, a laza hullámokba fésült hajat egyre nagyobbra tupírozták. A dúsan, virágcsokrokkal, strucctollal díszített kalapok nőni kezdtek, némelyik már valóságos malomkerék volt. Hosszú kalaptűvel erősítették meg őket.

1907-től a mind nagyobbra nőtt kalapok óriási karimáin szalagcsokrok, tollak, virágok, gyümölcsök, sőt kitömött madarak is helyet foglaltak.

 A Zalai Közlöny, 1898. szeptember 24-i számában Fővárosi divatlevél címmel megjelent tudósítás szerint:
„....Ami a kalapféléket illeti, igaza van az amerikainak, aki azt mondta, hogy a mai divatos kalap egy rész kalap, 10 rész toll és 89 rész zsenialitásból áll.”

Az alkalomtól függött a kalapok alakja és díszítése, de a fátyol kiválasztása is.

„Reggel fehér kalaphoz fehér vagy fekete sűrűbb fátyol. Sima, dísztelen, de mindig tiszta és ép. Délfelé sétaruhához szép, fekete, pettyes vagy csipkés fátyol. Délutánra, látogatásra semmilyen. Sétára ozsonnázó helyre szép, könnyű elegáns fehér fátyol. Este sürgősen magánútra, recés csipke fátyol, mely egészen jelentéktelen.”
Divatsalon, 1902

Összeállította: Kunics Zsuzsa történész-muzeológus
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Pünkösdi szoknya

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: Május