Egy hajdani karácsonyi ajándék – a D&Co játékgyár (Nürnberg) által készített gőzgépmodell, 20. század eleje

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: December

Fémből készült, lapos, sötétzöld talapzaton helyezték el a fekete színű, téglautánzatú kemencét, melyen a henger alakú, sárgaréz kazán áll nyomásmérővel, szeleppel, síppal ellátva. Kivezető csöve egy dugattyúhoz csatlakozik, melynek karja egy kereket forgat. (Hajdan a gőzszekrényen – a kazán mögött – álló magas kéménye hiányzik.) A hozzá tartozó apró tölcsér és a fűtéséhez használt eredeti kis spirituszégője is fennmaradt. A kis modell és még kisebb párja ugyanazon az elven működik, mint az igazi gőzgép.
Mindkettő talapzatán ovális mezőben egymásba fonódó „DC” betűk láthatók, a Doll & Co. játékgyár emblémája a „Made in Germany” felirattal. 
A Doll & Co. játékgyárat 1898-ban John Sondheim kereskedő és Peter Doll bádogos alapította Nürnbergben, 12 munkást foglalkoztatva. Kezdetben egyszerű, nem működőképes gőzgépeket gyártottak, játékaikat elsősorban Nagy-Britanniában, Írországban és az Egyesült Államokban forgalmazták. A bérelt helyiségeiket hamarosan kinőtték, így saját gyárépületet építettek egy lakóépülettel együtt a Kirchenweg 13. szám alatt, mely ma is áll, 2008-ig utódcége működött itt.
1911-ben Sondheim egyik unokaöccse, Max Bein csatlakozott a vállalkozáshoz partnerként, ennek köszönhetően új lendületet kapott a gyártás. Bein vadonatúj termékeket fejlesztett ki, elsősorban óraszerkezeteket, játék gőzgépeket, modellvasutakat, gőzhajtású játékautókat és teherautókat. Az 1920-30-as években már 250 alkalmazottal működtek.
(1938-ban a nürnbergi faji törvények miatt kénytelenek voltak eladni a gyárat, a Fleischmann cég vette át. A „Doll” márka 1949-ig maradt fenn.)
A kis gőzgépmodelleket Knausz László takarékpénztári tisztviselő vásárolta – valószínűleg karácsonyi ajándékként – László nevű kisfiának a 20. század első éveiben. Egy másik kedves játékához hasonlóan Németországból rendelhették meg neki vagy egy hazai játékboltban vásárolták.
Nagykanizsán a Városháza földszintjén egykor működő Alt és Böhm áruház és szomszédságában, a Fő út 4. szám alatt a Rosenfeld Adolf Fiai áruház is számos gyermekjátékot forgalmazott. A századforduló idején megjelent rajzos árjegyzéke szerint a Rosenfeld áruház játékáru választékával és áraival „az elsőrangú fővárosi játéküzletekkel vetekedett”.
Egy ilyen „remek kivitelű” „kifogástalanul működő” gőzgép vagy gőzmozdony azonban drága játéknak számított, a katalógus szerint az egyszerűbb gőzgépet 12 Koronáért, egy kis gőzmozdonyt 23 Koronáért kínáltak „nagyérdemű vevőiknek”. (Az ugyanebben a katalógusban szereplő karlsbadi porcelánból, kézi színes festéssel és aranyozással díszített 26 darabos étkészlet pl. 25 Koronába, egy díszes, ezüstözött névjegy- vagy gyümölcsöstál 19 koronába került. A Zalai Közlöny egy éves előfizetéséért 10 Koronát kellett fizetni ebben az időben.) 
A kis Doll-gőzgép modellt kedvenc játékaként idős koráig megőrizte tulajdonosa. Dr. Knausz László ügyvéd 1980-ban, 87 éves korában ajándékozta a múzeumnak.
A 18. század végén a természettudományos érdeklődés hozta létre, illetve népszerűsítette a már korábban feltalált fizikai játékokat (pl. laterna magica, kaleidoszkóp, tükrös játékok). Az 1800 körül kiadott nürnbergi játékkatalógusokban az állatok, járművek mellett nagyobb arányban szerepeltek már a fizikai, optikai játékok. A 19. század végén, a 20. század elején előtérbe kerültek a konstrukciós játékok, az óraműves állatkák és járművek. A fiúgyermekek álma a gőz, majd rugós óraszerkezet, illetve transzformált áram által hajtott játékvonat volt.
A játékgyártás jelentős fellendülését is a 19. század vége hozta el, az ipari forradalom e téren is előmozdította a tömegtermelést. A gyermekjátékok iránt megnövekedett igényt már csak az ipari úton előállított játékokkal tudták kielégíteni. Míg korábban a játékokat főként vásárokon, búcsúkban tudták a szülők beszerezni, a 19. században megjelentek az állandó játékkereskedések, üzletek is. A játékszerek ipari előállításában Németországé volt a vezető szerep, később Franciaország is felzárkózott hozzá. Így évszázadokon keresztül Nürnberg és Párizs volt a játékkészítő ipar központja.

A Rosenfeld Adolf fiai áruház (Nagykanizsa, Fő út 4.) 20. század elején kiadott katalógusának részletei: gyermekjátékok: kis gőzmozdony és gőzgép modell

Összeállította: Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Pálinkás fazék, „plávisos fazék”

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: November

Pálinkás fazék, „plávisos fazék”
Nagyrécse, 1871

 Kívül zöldesbarna, belül sárgásbarna mázas kerámiaedény. Egy füle van, külsejét három világoszöld virágos-ágacskás mintacsík díszíti, kifolyócsöve szűk, majdnem félig fedett száján 1871-es évszám olvasható. Magassága 21,5 cm. „Még a régi öregek pálinkát főzni használták.” – mesélte nagyrécsei ajándékozója Kerecsényi Editnek. A „plávis” jelentését így magyarázta: „Amikor főzik a pálinkát, ami elsőbe lejön, az ebbe folyt bele. Az a plávis.”

Pálinkafőző edények
és a kisüsti pálinkafőzés Nagykanizsa környékén

 A kicsepegő párlat gyűjtésére szolgáló pálinkafőző edények kívül-belül mázasak. Ezek a 19. század közepén-második felében készült széles fenekű (totya) fazekak félig zártak és vékony kiöntőcsővel rendelkeznek. Gyakran egyedileg, megrendelésre készültek, ezért a tulajdonos neve, a készítés évszáma, esetleg egyéb jókívánság vagy tréfás felirat is szerepelhet rajtuk. Esetenként barátságból, ajándékként rendelték.
A kisüsti pálinkafőző berendezés tartozéka volt a rézüst (kazán), az ezt felül lezáró sisak, a fából készült hűtőkád, két rézcső és a pálinkafőző edény. A két cső a sisakból a kádon át a pálinkafőző fazékhoz vezetett. Az üst épített katlanba süllyedt, alatta tüzeltek. (Primitívebb pálinkafőző eljárás volt a fazék-módszer, amikor a minden háznál megtalálható hétköznapi, más funkcióra is alkalmas eszközökből, például mosdótálból, kuktából állítottak össze kezdetleges lepárló készüléket.)
A házi pálinkafőző felszerelés némely vidéken jellegzetes épületekben volt felállítva a 19. században. A Nyugat-Dunántúlon ezek voltak a pálinkafőző kunyhók, melyeket a Balaton-felvidéken kukollának neveztek. Az első főzés eredménye volt Zalában a „plávis” (pelávis, peláviz, plávics) vagy más néven „vadka” (Somogyban „vogyka”). Ezt később még finomítani kellett, bár nem mindenhol került erre sor. Az üstből kifolyó első párlatot, az alszeszt Nagykanizsa környékén is többnyire plávisnak nevezték. Lovásziban szintén „plávisos korsó” volt a neve az edénynek, de ott a plávis szót a cefrére értették.
A Thúry György Múzeum 19. század második felében készült pálinkafőző fazekai sok érdekességet árulnak el a házi pálinkafőzésről, mely a 19. században és a 20. század elején a zalai és a környező somogyi emberek kedvelt őszi-téli tevékenysége volt. Csurgón is ilyen pálinkafőző edénybe csöpögött a „tiszta pálinka”: „Vót egy katlan, abba beletették a kazánt, aztán egy rézcső gyütt ki belőle a hűtőre, hideg vót a vize és úgy a gőz csöppökké vált, és úgy folyt ide, ebbe bele. Törkő, szíva, barack vót a legjobb.” – magyarázta az 50 éves adatközlő 1960-ban. A kis kifolyócsövet „csöcs”-nek nevezték és „azt tőcsér helyett használták, hogy nem köllött tőcsér”.
„Ahogy a csőbe belefolyt az alszesz rézcsövön, azt ismét kifinomították.” – mondták Pusztamagyaródon, ahol több fazekas is készített „folatos fazekat”. A nagykanizsai Bakó János fazekastól és a nagybakónaki Pandalek Józseftől is van pálinkafőző fazék a néprajzi gyűjteményben.
A pálinkafőzés helyszíne Csurgón a „kinti konyhában” volt, Zalaszentbalázson a „mellékkonyhában” és „vadkásfazék” néven ismerték ugyanezt a tárgyféleséget. A mellékkonyhában volt egy nagy üst, melyből két csövön jött le a gőz. A két cső végére külön-külön spárgát kötöttek, melyek végét összefonták és alátették a vadkásfazekat, abba csöpögött bele az első szesz, a „vadka”. A vadkát másodszor is lefőzték, abból csepegett ugyanabba a fazékba a „tisztaszesz”. Egy sandi adatközlő pálinkafőzője a konyhában volt, a kemence mellett, amibe beleillett a vörösréz főzőfazék. A pálinkásfazékba csöpögött bele ott is a szesz.
Kerecsényi Edit a Letenye környéki szőlőhegyekről jegyezte le, hogy az 1950-es évekig „nagy divat volt a tiltott pálinkafőzés”. Természetesen a letenyei hegyről is került „plávisos fazék” a gyűjteménybe, ahogy Csapiból és Nagybakónakról is.
Az 1910-es évek közepéig használták a pálinkás fazekakat, mert az első világháború elején a rézüstöket hadi célokra lefoglalták. A főzőberendezések többi része ezt követően a padlásra került.
A pálinkafélék hazai elterjedéséről a 14. századtól rendelkezünk adatokkal, eleinte gyógyászati célú használatáról tudunk, és mint „aqua vitae reginae Hungarie” ('magyar királyné életvize') a köszvény ellenszereként szerepelt. A források a borból és gabonából készült párlatokat említik. A pálinkafőzés földesúri előjognak számított, ezért a jobbágyparaszti főzést mindig korlátozták. Az 1836. évi VI. tc. saját szükségletre és nagybani eladásra szabaddá tette a pálinkafőzést mindenféle alapanyagból, a gabona kivételével. 1850-től a szesz állami monopólium lett, így a parasztok házi pálinkafőző üstjei is állami ellenőrzés alá kerültek, a főzés után szeszadót kellett fizetni.
1920-ban létrehozták a községi szeszfőzdéket, míg a házi pálinkafőzést megtiltották. A korlátozások és a tiltások azonban nem akadályozták meg a zalai embert a gyümölcs és a törköly lepárlásában. A „zugfőzés” során változatosan próbálták titokban lefőzni a szeszt és titokban tárolni a „fináncok” elől. A Balaton-környéki szőlőhegyeken előfordult, hogy a pincében vagy a szőlőben ásták el, de vannak adatok rejtett szobákról, fülkékről is. A dél-zalai szőlőhegyek vadregényes, dimbes-dombos környezete jó terepet biztosított a titkos pálinkafőző tevékenység számára. A házi pálinkafőzés folyamatosságáról beszélhetünk egészen napjainkig.
2010-től magánszemélyek is birtokolhatnak szeszfőző berendezést, illetve saját részre főzhetnek különböző szőlőbor-, szőlőseprő-, szőlőtörköly- és gyümölcspárlatokat, azaz pálinkát is. Meghatározott keretek között, 2021-től évi 86 literig szabad és adómentes a magánfőzés. A pálinka 2013-tól hungarikum.

Írta: Gyanó Szilvia etnográfus

Irodalom:
Balázs Géza: A magyar pálinka, Bp. 1998.
Balázs Géza: Népi pálinkászat a Dunántúlon: néprajzi adalékok a magyar népi pálinkafőzés dunántúli gyakorlatához In: Vasi Szemle 62. évf. 6. sz., 2008. 788-801
Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése, Kaposvár 1914.

Szőlőmetsző kések

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: Október

A szőlő metszésének eszköze a 19. század végéig a szőlőmetsző kés volt. A zalai metszőkések a baltás típusba tartoznak, azaz sarlószerű pengéjükön kis baltaszerű kiszélesedés (balta, babuka) van. Ezeket külön zalai típusnak is nevezi a szakirodalom. A baltás metszőkéseket használták késként és baltaként is: „Az élével metszettek, a fokával ütötték a száraz venyigét”. „Avval metszették a régi öregek a szőlővenyicsét, az élével, a hátával meg a tükét pucolták, hátlapjával a száraz hajtásokat vágták le.”
A Balaton környékén és a Zalában használt metszőkéseket a római kori szőlőművelés pannóniai kontinuitásának tartják. Készítőik kovácsok voltak, akik gyakran mesterjegyüket vagy a tulajdonosra, esetleg a készítés idejére vonatkozó jelzéseket hagytak a pengében.
A 19. század közepétől fokozatosan hódított teret a metszőolló. Dél-Zalában a 20. század elején már csak egy-két öreg emlékezett a metszőkés használatára, de szárvágóként, azaz a kukoricaszár levágására még a 20. század közepén is használták. Murakeresztúron metszőkést (vinyakot) vittek magukkal az erdőre, ha pl. kerítésnek valót vágtak, mert az erősebb volt, mint a kés, és kényelmesebb volt vele metszeni az ágakat. Egy oltárci adatközlő elbeszélése szerint egy embert, Peszleg Miskát a 19. század közepén „metszőkéssel vagdaltak össze, amikor agyonverték”.

1. Szőlőmetszőkés, „szőlőmetsző” pengéjében 1840-es évszámmal. Nagyatádról került Nagykanizsára. Ltsz. 72.33.1.	2. Szőlőmetszőkés, „meccőkés” pengéjén kereszt alakú jelzéssel, Zalaszentbalázs. 1896-ban született tulajdonosa már nem látta használatban, de 1901 körül „öregszülője” még ilyennel metszett. Ltsz. 65.3.9.
3. Szőlőmetszőkés, „meccőkés” pengéjében KA monogrammal, Bázakerettye. Ltsz. 87.3.10.	4. Szőlőmetszőkés, „meccőkés”, Pogányszentpéter. Ltsz. 52.234.2.
5. Szőlőmetszőkés törött (hiányos) pengéje, melyet kis kör alakú napok/virágok díszítenek. Eszteregnye – a MÉH-telep ajándéka

A szőlő metszése

„Metszéskor szüretelsz.” –  tartja a mondás, utalva arra, hogy a szőlőműves a metszéssel szabályozza a szőlő növekedését, ezen keresztül pedig a termőképességét. Hazai borvidékeinken általánosnak mondható a tavaszi metszés. A metszés mindig férfimunka volt, nők csak szükségből metszettek, amikor pl. férjük háborúban volt.
A 19. század végén, de még a 20. század első felében is a Dunántúlon általánosak voltak a fejművelésű tőkék, melyeken különféle metszési módokat alkalmaztak. A fejművelésű tőkék egyik jellegzetes metszési módja volt Zalában a csapos fejmetszés, amikor az egy-két rügyig meghagyott előző évi vesszőt rövidcsapnak, a három-öt rügyre vágottat pedig hosszúcsapnak nevezték. A csapos fejmetszés egyik formája volt a szálvesszős művelés, amikor az egyik termővesszőt nyolc–tizenkét szem hosszúságúra metszették. A tőkés (tükés) művelés mellett előfordult egyes fajtáknál a lugasos művelési mód is.

Csapos fejmetszés (Molnár István nyomán)

Írta és összeállította: Gyanó Szilvia
Restaurátor: Pulai Attila
Fotó: Hohl Zoltán
Közreműködött: Kálovicsné Lebár Edit, Kunics Zsuzsa, Várnagy Veronika

Irodalom:
Vincze István: Magyar szőlőmetszőkések és metszésmódok In. Néprajzi Értesítő 39. évf., 1957. 71-102.
Müller Róbert: A mezőgazdasági vaseszközök fejlődése Magyarországon a késővaskortól a törökkor végéig - Zalai Gyűjtemény 19. 1982.
Molnár István: A szőlőművelés és borászat kézikönyve. Bp. 1897
Magyar Néprajzi Lexikon szócikkei 

Ametiszt

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: Szeptember

Az ametiszt összes kvarcváltozatok közül a legkedveltebb, amulettként régen is viselték. Azt tartották róla, hogy hordozóját megvédi a részegségtől. Görög neve is ez: amethüsztosz, jelentése nem részegítő. A józanság, értelem, tiszta gondolatok köve, amely megvéd a mérgektől is. Az ametiszt nagy becsben tartott kő, amelynek már őseink is védelmező, gyógyító erőket tulajdonítottak.
Az ametiszt lényegében a kvarc ásványnak az ibolyaszínű változata, kémiai neve szilícium-dioxid (SiO₂). Színezetét a mangán, illetve a vas-titán adja. Tiszta állapotban drágakő. Hidrotermális eredetű, repedések, üregek falán található az ametiszt prizma- vagy piramis alakú kristályai. Igen kemény, rideg, nem hasad, hanem törik. Az üveget jól karcolja, 7-es keménységű, vegyileg ellenálló, általános oldószerekben nem oldódik. Sűrűsége 2,66 g/cm³. Keménysége elég tartóssá teszi ahhoz, hogy gyűrűkben, karkötőkben, fülbevalókban, medálokban, bármilyen ékszerben használják. Megmunkálása hasonló a többi kvarcéhoz, de féldrágakő változatát a briliánshoz hasonlóan sokszöglapocskásnak köszörülik, hogy jobban ragyogjon.
A lila árnyalataiban, az egészen világos ibolyaszíntől a sötét kékesliláig sok árnyalatban fellelhető. Az alig észrevehető, halvány színtől a szinte átlátszatlan liláig. Népszerűségének oka részben az is, hogy széles színválasztékban létezik. Az ametiszt lila színének intenzitása a kristály egyes részein változhat. Ezeket a „színzónázásnak” nevezett színváltozatokat az okozza, hogy a kristálynövekedés különböző szakaszaiban eltérő mennyiségű vas épül be a kristályba. Az ametiszt legsötétebb színe akkor alakul ki, amikor a legnagyobb mennyiségű vas kerül a növekvő kristályba. Az egységes színű drágakövek a legkeresettebbek, legértékesebbek. A különböző színintenzitású zónák mindegyike egy fa növekedési gyűrűihez hasonló időintervallumot rögzítenek a kristály növekedésében. 
A tűző napon kifakul, elveszti jellegzetes lila színét.
Többnyire telérekben, kőzeterekben vagy az ún. ametisztmandulákban található. Ilyen mandulák nagy mennyiségben találhatók Brazíliában. Külföldi lelőhelyei vannak még Uruguayban, Mexikóban, Kanadában, valamint Szibériában. Hazánkban Gyöngyösoroszi és Telkibánya mellett fordul elő.
A hónap műtárgyaként bemutatott két ametiszt a mai Romániából, Kohóvölgyből és Erzsébetbányából (Máramaros megye) került elő, a múzeum régi anyagából származnak. Múzeumba kerülésük pontos körülményei nem ismertek.
A nagyobb méretű ametiszt kován csak néhol lehet felfedezni halványlila kristályokat, mérete 20x11 cm, súlya 2,4 kg. A kisebbik méretű, élénkebb lila ametiszt 4x2,5 cm nagyságú és 33 gr.

Írta és összeállította: Szmodics-Tugya Beáta történész-muzeológus, archeozoológus 
Fotó: Hohl Zoltán; közreműködött: Várnagy Veronika

Dél-zalai horvát asszonyi fejdísz - Zsnóra (zňora) és puculica Tótszentmártonból

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: Augusztus

Puculica és zsnóra. Fiatal menyecskének való ünnepi, két részből álló fejdísz, melyet Tótszentmártonban az egyik utolsó zsnóra- és puculicavarró specialista, Rodek Istvánné készített 1961-ben.

A puculica a fejet borító fejkötő, melyre dísztűvel (igla) tűzték rá a zsnórát, a kontyot fedő hátsó részt. A zsnóra színes fonállal és ezüstszálakkal lapos- és száröltéssel kézzel hímzett, csipkével szegélyezett és kemény kartonpapírral bélelt.

Dísztű (igla) a zsnóra köntyhoz rögzítéséhez. Tótszentmárton, 1940 körül

Használata

A két részből – zsnórából és puculicából – álló fejdísz Tótszerdahely, Tótszentmárton és a szűkebb környék asszonyi viseletének egyik legszembetűnőbb darabja volt. Bár sokat változott, alapvetően hozzátartozott a 19. századi és az újabb, 1920-as évek után átalakult asszonyi viselethez is. Az asszonyok a középen elválasztott, vízzel simított hajukat jó magas kontyra föltekerték, majd hajtűvel rögzítették. Ezután feltették a puculicát és hátul megkötötték. A zsnórát dísztűvel tűzték rá a puculica hátsó részére, gyakran két tűvel is, hogy jobban megálljon. A menyasszonynak a lakodalomban éjfél után tette a nászasszony a fejére a díszt, a menyasszonytáncot már az új fejrevalójában táncolta. Misére, templomba fejkendőt kötöttek fölé, de lakodalomban vagy vasárnap délután nem. A fiatal menyecskék díszesebb fejrevalót viseltek, addig, amíg nem született gyerekük, utána egyre egyszerűbbet hordtak. Hétköznap a fiatalasszonyok is egyszerűbb fejdíszt tettek fel. A 20. század első felében zsnórából kevesebb (esetleg csak egy), puculicából több volt az asszonyok ruhatárában. Utóbbiból azért kellett több, mert azt ki szokták mosni. 1960 körül már csak egyet-egyet csináltattak az asszonyok, amit csak ünnepre hordtak, hogy a kendő szebben álljon a fejükön.

Proszenyák Rémusné ünnepi viseletben. Tótszerdahely, 1978. Fotó: Berentés Tamás	A zsnóra hátulról - Proszenyák Rémusné ünnepi viselete. Tótszerdahely, 1978. Fotó: Berentés Tamás

Készítése

A zsnórát és a puculicát helyi specialisták varrták, akik mindig tudták, megrendelőik korához és anyagi helyzetéhez milyen illik. A zsnórához először megrajzoltak egy hosszú vászoncsíkot, azt hímezték, csipkével szegélyezték, majd összeállították. Szerették a sok szép színes virágot (ruzse), a fényes ezüst szálakat (sika) és a flittereket. Az ismétlődő motívumokból összeállított minta mindig középtengelyes és szimmetrikus, úgy elosztva, hogy csak a zsnóra látható részeit foglalja el.

Zsnóra készülő darabja és hímzett zsnóradarab. Tótszentmárton, 1961.Készítette Rodek Istvánné
Zsnóra Tótszerdahelyről	Puculica az 1850-es évek elejéről. Kotori vőlegény ajándékozta tótszentmártoni menyasszonyának. Kartonpapírral bélelt zsnóra tartozott hozzá, melynek szabása megegyezett a későbbiekével.

Kutatása

Kerecsényi Edit, a Thúry György Múzeum néprajzos-igazgatója a dél-zalai (muramenti) horvát népcsoport egyik legnagyobb szakértőjeként kutatta és publikálta a kis néprajzi csoport hagyományos anyagi és szellemi kultúráját. A népviselet különleges darabjait a néprajzi gyűjteményben őrizzük.

Összeállította: Gyanó Szilvia etnográfus
Műtárgyfotó: Hohl Zoltán
Közreműködött: Kunics Zsuzsa, Várnagy Veronika

Vizacsont a Romlottvár (Botszentgyörgy vára) 16. századi anyagából

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: Július

A viza (Huso huso L.) a tokfélék családjának nagyméretű faja, a Fekete-, Azovi-, Kaszpi- és Adriai-tengerben, valamint az azokba ömlő nagyobb folyókban él. A Dunán a folyamszabályozási munkálatok előtt egészen Passauig felúszott, azóta elterjedésének határa lejjebb szorult. A Vaskapu erőmű 1970-es megépülése óta Magyarországon vizát csak egyszer fogtak, Pakson, 1987-ben.
A viza tengeri hal, csak ívásra vonul a folyókba. A faj állományának egy része már ősszel elhagyja a tengert és a folyókban telel, más része csak tavasszal kezdi a vándorlást. Az ívóhelyeken március-május között rakja le ikráit, amelyek száma a több százezertől a 7 millióig terjedhet. Ívás után a viza azonnal visszaindul a tengerbe, a kikelő ivadék is a tenger felé úszik, előbb a deltavidék félsós vízében él, majd néhány év után a tengerbe vándorol. A fiatal állatok rendkívül gyorsan nőnek, később fejlődésük lelassul. Az ivarérettséget csak 12-18 éves korukban érik el, de akár 100 éves kort is megérhet egy-egy viza. Maximális testhossza 9 méter, testtömege 1500 kg lehet, ragadozó állat. A viza halászatára évente két időszakban kerülhetett sor, ősszel és tavasszal.
Ez a halfaj nemcsak a Dunán és annak mellékfolyóin úszott fel, hanem a Dnyeszteren, Dnyeperen, Volgán, Donon és Kámán is megtalálható volt. Őseink tehát a honfoglalás előtt is ismerhették ezt a nagytestű halfajt. A viza történelmi forrásokban, oklevelekben is megjelenik. A Képes Krónika is megemlíti, hogy 1051-ben a Dunántúlról visszavonuló III. Henrik német-római császár élelmiszert kért a magyar királytól, I. Andrástól, aki 50 óriás vizát juttatott a németeknek.
A hazai vizekre jellemző nagy halbőség ellenére csak kevés halcsont kerül elő régészeti lelőhelyekről, a viza előfordulása még ritkább. Ennek oka a feltárás módszereivel is magyarázható, hiszen a sokszor kisméretű halcsontok az objektumok betöltésének gondos átszitálása nélkül alig vehetők észre, még inkább igaz ez a pikkelyekre, amelyek pedig jó eséllyel megmaradnak több száz év után is. A halcsontok közül a ponty, csuka maradványok, illetve a nagyobb harcsacsontok viszonylag könnyen azonosíthatók. A viza sokkal ritkább, mivel a tokfélék, amelyekhez a viza is tartozik, a félcsontos halak (Ganoidei) alosztályába tartoznak. Koponyájuk porcos és egész belső vázukra a porcos elemek túlsúlya a jellemző, azaz ezek a részek többnyire elbomlanak a talajban. Az úszósugarak elcsontosodnak, megmaradási esélyük jobb.
A Romlottvár 2010. évi feltárása során (ásatásvezetők: Vándor László, Száraz Csilla) egy viza mellúszósugara, bognártüskéje került elő majdnem teljesen épen. A csont hosszúsága 142 mm, szélessége 37 mm. A hal nagyjából 176 cm hosszúságú, azaz ember nagyságú lehetett. Ez az egyed fajának kisebb méretű, valószínűleg még fiatal példánya volt.
Vizacsontok a Dunántúlon mindössze 15 lelőhelyről kerültek elő, többségében a Duna-menti területekről, városokból, várakból, kolostorokból egyaránt. A lelet különlegességét méretén túl az is emeli, hogy a Dunántúl délnyugati régiójából eddig ez az egyetlen azonosított vizacsont. Vizát falusi lakosság nemigen fogyasztott, drága, mondhatni főúri éteknek számított, romlandó húsként szállítási költségei is magasak lehettek.
A Nagykanizsa délkeleti határában fekvő Szentgyörgy falu a 15. század végén Csapi Apollónia hozományaként került bajnai Both János birtokába. A Mátyás király alatt felemelkedő új főnemességhez tartozó Both testvérek 1480 őszén kaptak erődített kastély építésére engedélyt a királytól. A rövid életű kastély a török terjeszkedés idején Kanizsa előterét védő végvár lett. A törökök 1566-ban és 1575-ben eredménytelenül ostromolták. Az 1570-es évek végén a Haditanács döntése értelmében lerombolták.
A Romlottvár csontanyagát egy főúri kastély konyhahulladéka képezi, a darabolt állatcsontok összetétele is ezt tükrözi, mivel számos állatfaj csontjai megtalálható köztük. A háziállatokon, baromfikon kívül őz, gímszarvas, mezei nyúl, illetve egyetlen vizacsont is előkerült. A falusi településeken élők étkezése egyszerűbb, fajban szegényebb, a nagyvadak többnyire hiányoznak.

Írta és összeállította: Szmodics-Tugya Beáta történész-muzeológus, archeozoológus
Fotó: Hohl Zoltán; közreműködött: Kunics Zsuzsanna, Várnagy Veronika

Felhasznált irodalom:

Bartosiewicz László – Takács István: Osteomorphological studies on the great sturgeon (Huso huso Brandt). Archeofauna 6 (1997)
Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002.
Tugya Beáta: Nagykanizsa – Miklósfa – Romlottvár (Botszentgyörgy vára) 16. századi állatcsont leletei. Zalai Múzeum 23, 2017
Vándor László: Botszentgyörgy vára (Az ún. Romlott-vár kutatásainak eredményeiből). Nagykanizsai Honismereti Füzetek 9. 1995.
Zolnay László: Kincses Magyarország. Középkori művelődésünk történetéből. Budapest, 1977.
Internetes fotó forrása: https://elovilag.turaoldal.hu

Gatyamadzagfűzők

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: Június

A gatyamadzagfűző vagy gatyamadzaghúzó egykor általános eszköz volt a háztartásokban. Segítségével fűzték be a madzagot a vászongatya korcába. A Dunántúlon többnyire arasznyi hosszú, fából faragott, lapos és keskeny tárgy volt, amelynek egyik vége keskenyedik, a másik végén lyuk van a madzag behúzására. (Úgy használták, mint egy nagyméretű tűt.) Készítették a baromfi szárnycsontjából, a disznó szárkapocscsontjából, ritkábban fémből is.
A gatyamadzagfűzőt a Dunántúlon gyakran díszítették, a legszebbeket pásztorművészeti alkotásokként tartjuk számon.

 1. Gatyamadzagfűző („gatyamadzag-befűző”) Ltsz. 75.26.6.

Puhafából faragott eszköz, teljes felületén spanyolozott díszítéssel, 1874-es évszámmal.
Feltehetően a Zichy család somogysimonyi juhászatában (Irma major) készítette egy pásztor. Ajándékba kapta az úrbéri földbirtokosság elnöke, akinek leszármazottjaitól a múzeumba került a tárgy. A spanyolviasz-berakás (intarzia) jellemzően dunántúli díszítési eljárás: a minta helyét kimélyítették, majd viaszos anyaggal töltötték ki, végül lecsiszolták.

Spanyolozás: http://tgym.hu/index.php/kiallitasaink/a-honap-mutargya/285-2022/majus/680-borotvatarto-spanyolozott-diszitessel

2. Gatyamadzagfűző („gatyamadzag-befűző”) Ltsz. 84.4.22.

Domború faragással díszített eszköz, a hátuljába:„HORVÁT JÁNOS” nevét vésték.
Novai György népművészeti gyűjteményéből került a múzeumba 1975-ben.

3. Gatyamadzagfűző Ltsz. 82.17.33.

Puhafából faragott, szélesebb végén lyukkal ellátott lapocska.
Novai György népművészeti gyűjteményéből származik.

4. Gatyamadzagfűző rovásokkal Ltsz. 82.17.31.

Puhafából házilag faragott lapocska vésett (rovott) jelekkel. A gatyamadzagfűző néven nyilvántartott, Novai György népművészeti gyűjteményéből származó tárgy gatyamadzag befűzésére vagy állatok elszámolására (rováspálca) egyaránt szolgálhatott, de az is elképzelhető, hogy mindkét célra használták.

 Gatyamadzagszövő tábla szolgafával („szüjőfa” és szógafa”)

Pátró (ma Nemespátró), 1907
Dömötörffy István készítette újdonsült feleségének.

Gatyamadzag szövése

Nemespátró, 1959
Dömötörffy Józsefné gatyamadzagot sző a ház előtt.
Fotó: Szomjas Károly

A gatyamadzagot többnyire gatyamadzagszövő táblán szőtték, esetleg sodorták. A gatyamadzag gyakran szerepel mágikus tárgyként is. Rontáshárítóként a boszorkányokat tartja távol, ha pl. a kilincsre kötik. Szerelmi varázslás eszközeként rontáshoz, szerelmi kötéshez vagy annak megszüntetéséhez (rontáslevétel) használták. Az öntőasszonyok például rontás gyanúja esetén a megrontott férfi gatyamadzagját szokták elkérni (ha pl. olyan lány tetszett meg neki, akit nem tartottak hozzá valónak), melynek elégetésével a rontást/ szerelmi kötést is elégették.

Írta és összeállította: Gyanó Szilvia etnográfus
Műtárgyfotó: Hohl Zoltán
Közreműködött: Kunics Zsuzsa, Pulai Attila, Várnagy Veronika

Keresztelő pólya, csecsemő rékli és sapka, 1840-es évek

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: Május

A tollal töltött, rózsaszín szatén huzattal ellátott hosszú pólyapárnára egy hasonló alakú, rövidebb, tüllcsipke borítású párnát erősítettek. Felső, lekerekített szélén mindkettő húzott csipkefodorral díszített.
A pólya alsó, visszahajló részét kétoldalt széles, belül cakkos szélű csipkesávok borítják, középen rávarrott három rózsaszín kreppdesin (lágy, vászonkötésű selyem) maslival, szélén csipkefodorral szegett. Kétoldalt 3-3 gyöngyházgombbal rejtve gombolható a párnához.
A csecsemőrékli és a sapka is a pólya huzatával megegyező rózsaszín szaténból készült. A hosszú ujjú, hátul krepdesin szalaggal kötős kis réklit és a sapkát egyaránt gazdagon díszített tüllcsipkével vonták be.
A rékli nyaka köré apró virágmotívumokkal díszített csipkéből kis kerek, ráncolt fodrot varrtak. Ugyanilyen csipkefodor szegélyezi elöl félkörívesen az arc körül és a tetején két sorban a kis sapkát is.
Csipkeborításuk eredeti, a szatén alap későbbi pótlás.
Az együttes az 1840-es években a Hinteröcker család gyermekei részére készült, később Királyfalvy Tivadarné Hinteröcker Albina hozta magával Nagykanizsára. Ősei – a Habsburg Birodalomhoz tartozó – Lembergből származtak, valószínűleg ott varrták a keresztelő ruhákat és pólyát is.
Eredetileg kék moaré (habos, hullámos mintázatú selyem) alapra dolgozták rá a csipkét, majd az 1920-as években cserélték rózsaszín szaténra. „Nagyanyámat és engem még kékben kereszteltek, az én gyermekeimet és unokáimat már rózsaszínben. Dédanyámtól nagyanyám, tőle anyám, tőle én örököltem.” – emlékezett vissza Királyfalvy Tivadarné 70 évesen 1970-ben.
A kisgyermekek ruhái, pólyái évszázadokon keresztül általában fehér színű anyagból készültek, főként azért, mert ezeket lehetett forró vízben rendszeresen, könnyebben mosni.
A 19. század közepétől – valószínűleg Angliából kiindulva – terjedt el, hogy a fiúkat rózsaszínbe, a kislányokat kékbe kezdték öltöztetni.
A rózsaszínt az erőt és bátorságot szimbolizáló piros szín halvány verziójaként a kisfiúkhoz valónak tartották, valószínűleg azért, mert a brit hadseregben a férfiak vörös kabátot, egyenruhát viseltek. A kisfiúkat „kis férfiaknak” szerették volna öltöztetni. A 19-20. század fordulóján a magazinok, könyvek az édesanyáknak kifejezetten azt tanácsolták, kisfiaikat rózsaszínbe öltöztessék.  A kislányok számára ajánlott világoskék színt finomabbnak, nőiesebbnek tartották, a kék színt Szűz Máriához kapcsolódott, ezért vélték a lányokhoz illőnek.
A színeknek ez a nemek szerinti felosztása valamikor az 1920-as és 1940-es évek között fordult meg, s a fiúk színe lett a kék, a lányoké a rózsaszín. (Valószínűleg a világháborús katonai egyenruhák kék színe miatt párosították a férfiassághoz a kéket.) Idővel – köszönhetően a különböző ruhagyártók reklámkampányainak is – ez szilárdult meg a köztudatban, s nem csak az öltözködésre, más használati tárgyakra, játékokra is átterjedt a színeknek ez a ma is ismert felosztása.

A pólya, a bepólyázás jelkép, az anyai törődésnek, az újszülött elfogadásának jelképe volt évezredek óta.
A pólyákat már az ókorban is – az azonosítás miatt – megjelölték, családi szimbólumokat hímeztek rájuk és a korai keresztény hagyomány szerint fonással kötötték össze őket.
A kisbabákat mereven kötötték össze már az ősi kultúrákban is, így vették a hátukra s végezték napi munkájukat az anyák. A középkorban is még 8-9 hónapos korukig így tartották őket. A merev pólyázás ellen először a 17. században szólaltak fel, de csak a 19. században kezdték a csecsemőket kicsit szabadabban bebugyolálni, egy kis teret hagyni a kezük és lábuk mozgatásához.
A 20. század folyamán úgy tűnt a pólya teljesen elvesztette létjogosultságát, mivel az a nézet terjedt el, hogy a csecsemőket „barbár szokás” lekötözni. Csak a keresztelő alkalmával használták esetleg díszesebb változatukat. 
Az ezredforduló idején kezdett ismét divatba jönni a használatuk, mivel tudományosan igazolták, hogy az újszülöttek még az anyaméh nyugalmát keresik, a pólya annak biztonságos, meleg világát idézi vissza számukra, így nyugodtabban, jobban alszanak. Néhány hónapig igénylik még a megnyugtatásnak ezt a módját.

Dr. Hauser Jánosné Eperjesy Jolán Jancsi nevű kisfiával, 1892 körül Uher Ödön fényképész felvétele

Összeállította.Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus 
Fotó, reprodukció: Hohl Zoltán

Sárkányölő Szent György üvegkép

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: Április

Üveg hátuljára festett jelenet, mely Sárkányölő Szent Györgyöt római katonaként ábrázolja, amint végez a lova lábai alatt fekvő legyőzött sárkánnyal. Az egyszerű tájkép előtt megjelenített piros köpenyes szent jobb kezében dárdát tart, bal kezében miniatűr várkastélyt. Feje fölött görög felirat (O’A”ΓIOΣΓEΩPΓIOΣ). A „hinterglas” (reverse glass, forított üvegfestés) technikával készült képeket üveglap hátoldalára festik, fordított sorrendben: a befejező vonásoktól a háttér, illetve alap felé haladva.

A 19. században – a nyomtatás tömeges elterjedése előtt – a dél-zalai parasztházak jellegzetes vallásos tematikájú tárgyai voltak az üvegfestmények, melyek még a 20. század első évtizedeiben is gyakoriak voltak a tisztaszobák falán. A legjelentősebb üvegkép-készítő központok a cseh-osztrák határvidéken Buchers és Sandl települések voltak, ahonnan stílusjegyei alapján áprilisi műtárgyunk is származhat.

A keret nélküli üvegképet egy nagykanizsai múzeumbarát ajándékozta a néprajzi gyűjteménynek. Talán a városban élt egykori görög családok hagyatékából származik.

Április – Szent György hava

Szent György napja (április 24.) egész Európában a tavasz kezdetének számított. Áprilist Szent György Havának mondták régen.

„Török átka heti” (hete) volt a neve Nagykanizsa vidékén annak a hétnek, amelybe Szent György napja beleesett. A népmonda szerint, amikor a török kénytelen volt hazánkat elhagyni, dühében meg akarta az országot átkozni. A magyar tolmácsot kérdezte, milyen szavakkal átkozza meg. Ő azt tanácsolta, mondja azt, hogy: „verjön mög a szentgyörgyharmat, Magyarország!” Ezért szentgyörgyharmat a neve a György napja táján esett esőnek, mely a népi megfigyelés szerint jó termést ígér. Nem ajánlatos viszont a babot és az uborkát Szent György előtt elvetni.

Sárkányölő Szent György

Szent György a kereszténység hét bajnokának és a tizennégy segítő szentnek egyike. Kultusza a 4. század óta nagyon népszerű volt. Mint a 3-4. században élt történelmi személyt, vértanút, katonaszentet tiszteli a nyugati és a keleti egyház is. Ugyanakkor egyes legendáit többször is apokrifnak minősítették, mint például a sárkányölő motívumot, mely a kezdeti történetekből hiányzik. Mégis, később az ikonográfiában ez vált Szent György meghatározójává. Sőt, Sárkányölő Szent György a katonaszent egyetlen széles körben elterjedt ábrázolásmódja. (Mai magyarázatok szerint így a gonosz felett aratott győzelmet jelképezi.)

Szent Györgyöt védőszentjüknek tekintik a bencések, a Német Lovagrend, a harcosok, a huszárok, a katonák, a lovagok, az önkéntesek, a testőrök, a tüzérek, a vadászok, a súlyosan sebesültek, a cserkészek, a fegyverkovácsok, a szíjjártók, a vándorlegények és a lóval is foglalkozó parasztok, valamint a lovak védőszentjének is tartják. Több európai tartomány és ország patrónusa, köztük Magyarországé is. Gyakran szenteltek tiszteletére harangokat, azzal a célzattal, hogy éberebben riassza el a nyári viharokban dúló „sárkányokat”.

Szent György – Sárkány, gyík, kígyó

A gyíkról könnyen asszociált a régi korok embere a sárkányra, illetve a sárkányról a gyíkra. A középkori, kora újkori ábrázolások agyonszúrt sárkánya gyakran gyík-szerűnek mondható. A gyík a magyar néphagyományban természetfeletti tulajdonságokkal rendelkező állat, göcseji hit szerint sárkány lesz belőle, ha hét évig nem látja ember. Gyíkokat mágikus tárgyként is használtak, különösen a Szent György napja előtt látott vagy megfogott gyíkot gondolták gyógyító, rontáselhárító, szerencsét hozó, jósló erejűnek. A kígyóhoz - különösen a Szent György-nap előtt fogott vagy látotthoz – a gyíkkal megegyező hiedelmek, praktikák kapcsolódtak, de bibliai szerepéből adódóan lehetett ártó, rontó erejű is. A kígyó a népművészetben széles körben alkalmazott motívum. Legáltalánosabb a dunántúli domború faragású pásztorbotokon.

Szent György és a pásztorok

A kereszténység előtti időkben a római Palilia˟ áprilisra esett, mely elsősorban a pásztorok ünnepe volt. A múlt század elején hazánkban a pásztorok szegődtetésének ideje volt Szent György-nap. Az állatokat kihajtásukkor zöld ággal megütögették: „Úgy zsendüljön a jószág, ahogyan a zöld ágon a levél!”– mondták Zalában. A marha kapuba tett lánc fölötti kihajtása országszerte általános volt, de gyakori volt a fejszén, ekevason, tojáson vagy a gazdasszony kötényén, kifordított szoknyáján való áthajtás is. A juhászok Szent György-nap táján hajtották ki a nyájat először. Keszthelyen a kanászok jártak beszedni a tojás-adót. Szentgyörgyváron a kanász házról házra járva rováspálcájára bicskájával sajátos, általa ismert jelekkel fölrótta az állatok számát, ebből tudta, hogy „hány rójás disznót őriz,” s kitől mennyi fizetség jár neki. Kosarat vitt magával, ilyenkor a háziasszonyok tojást, tejhasznot, zsíros poharában egy-egy kanál zsírt, bort, gyümölcsöt, adtak neki. Az uradalmi számadók az urasággal vagy a gazdatiszttel újévkor vagy Szent György napján összesítették az állományt, ekkor történt meg a rovások „kiolvasása”.

Boszorkányjáró Szent György-nap

A hagyomány szerint Szent György-napon rontás ellen az istállót zöld ágakkal, gallyakkal kellett védeni, de szokás volt az istálló körülszórása, körülfüstölése is. Különösen a nyírfaág volt hatásos rontás ellen. A boszorkányok és más rontók miatt sok helyen kifüstölték vagy kiforrázták a tejesköcsögöket. Kiskanizsai hiedelem szerint a boszorkányok reggel korán napkelte előtt harmatot mentek szedni a megyékre, majd „elszárították” a tehén tejét. A kapukra nyírfaágat tűztek, hogy ne tudjanak bemenni. A reggeli harmatnak különleges hatást tulajdonítottak. Zalában szentgyörgyharmattal mosdottak hajnalban, hogy szépek, egészségesek legyenek.

Szent György napja 18. századi boszorkánypereinkben is előfordul, mint mágikus praktikák elkövetésének időpontja, amikor a vádlott termést, tejhasznot elősegítő tevékenysége éppen bűnösségét bizonyítja. A nagykanizsai Molnár Marinkát például 1714-ben azzal vádolták, hogy Szent György napkor napkelte előtt egy dézsa vizet, egy teknőt, néhány lakatot vett, és ezekkel a kapu alá ment, a teheneket kihajtotta, és mindegyiket vízzel meglocsolta. 1737-ben Hampa Erzsébet iharosberényi „boszorkányt” lefejezték és elégették. Többek között az volt a bűne, hogy egy másik asszonyt úgy ölt meg, hogy Szent György nap előtt békát fogott, nyársra húzta, emberi hajat tett a szájába és elásta.

Az üvegkép restaurálás előtt

Írta: Gyanó Szilvia etnográfus
Műtárgyfotó: Hohl Zoltán
Restaurátor: Pulai Attila
Közreműködött: Kálovicsné Lebár Edit, Kunics Zsuzsanna és Várnagy Veronika

Irodalom:

Gyanó Szilvia: Varázsos rendhagyás – Jeles napok Dél-Zalában. Kiállításvezető katalógus a Thúry György Múzeum időszaki kiállításához. Nagykanizsa, 2022
Pecz Vilmos: Ókori Lexikon (1902-1904)
Petánovics Katalin: Szentgyörgyvár néprajza In: Müller Róbert szerk. Szentgyörgyvár története, 2002. 131-217.
Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek kötetei
Magyar Katolikus Lexikon szócikkei (1993-2010)
Magyar Néprajzi Lexikon szócikkei (1977-1982)
Magyar néprajz VII. Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság, 1990.

A Thúry György Múzeum más üvegképeiről itt olvashatnak:

https://www.tgym.hu/index.php/kiallitasaink/a-honap-mutargya/266-2021/december/638-a-kis-jezus-szuletese-uvegkepek-gelserol-es-letenyerol

Eperjesy Sándor, a Dél-zalai Takarékpénztár alapító elnökének Kossuth-címerrel díszített, díszmagyarhoz viselt szablyája

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: Március

A díszmagyarhoz viselt, 19. század végi szablya ívelt pengéje nikkelezett acélból készült, széles vércsatornája a markolatig ér.
Aranyozott réz markolata oroszlánfejben végződik, két oldalán gyöngyház lapokkal borított, a markolat élét kidomborodó leveles ággal díszítették.
Aranyozott keresztvasa nyújtott S-alakú, középen, a markolat felett mindkét oldalon címerpajzs látható. A jobb oldali pajzsra ezüst Kossuth-címert erősítettek.
A díszszablya fahüvelye feketére lakkozott bőrrel bevont, szerelékei aranyozott rézből készültek, felületük dúsan növényi ornamentikával díszített.
A 19. században a kor historizáló ízlésének megfelelően egyes 16-17. századi férfi viseleti elemek felelevenítésével jött létre az úgynevezett díszmagyar, a díszruha, mely 1867-től kezdve az „úri lét” jelképévé is vált. Nagy ünnepek alkalmával a nők is magyar díszruhát öltöttek.
A férfi díszruha kócsagtollas süvegből, panyókára (fél vállra) vetett, prémmel szegélyezett bársonymentéből, selyemdolmányból, testhez álló, dús zsinórozással díszített nadrágból állt, hozzá térdig érő csizmát vagy bokáig érő, oldalt fűzős cipőt, selyemnyakkendőt viseltek. Az öltözéket gazdag ötvösmunkájú gombok, öv, süvegdísz, mente- és kardkötő egészítette ki. Elengedhetetlen része volt a kard.
A „szablya díszmagyarhoz” Eperjesy Sándor ügyvéd, a Dél-zalai Takarékpénztár alapító-elnöke hagyatékából maradt fenn. Néhány, a takarékpénztár 25 éves fennállása alkalmából 1895-ben ajándékba kapott dísztárggyal (vésett feliratú, ezüst gyertyatartó pár, díszes bőr mappában őrzött oklevél) és személyes használati tárggyal (pecsétnyomó, írószer- és tintatartó, tollszár, hímzéssel díszített nyakkendő, mellény stb.) együtt a pénzintézet utóda, az Országos Takarékpénztár helyi fiókja őrizte meg és adta át 1963-ban a múzeumnak. A gyűjteménybe „Szablya díszmagyarhoz” megnevezéssel került be.
Nem tudni, hogy Eperjesy Sándor egykor, ünnepi alkalmakkor valóban díszmagyar ruhához viselte-e a szablyát vagy a takarékpénztár igazgatósága ajándékozta-e neki tisztelete jeléül az érdemeiért, s emlékként őrizte meg nagy becsben.  
Kortársai nem csak a kanizsai „közélet kiváló és markáns alakjaként” takarékpénztári elnökként, városi képviselőként ismerték, hanem hajdani „1848-49-es honvédtisztként” is számontartották.
A helyi lapokban 1906-ban, a halálakor megjelent méltatásokban és gyászjelentésekben is kiemelték, hogy 17 éves ifjúként részt vett a szabadságharcban. „Damjanics oldala mellett dicsőséggel küzdötte azt végig a délvidéken. Katonai erényeit Damjanics azzal méltányolta, hogy tisztté léptette elő.” – emlékezett meg róla a hírlapíró.  
Eperjesy Sándor 1831. február 2-án a tolna megyei Tabódon született. Középiskolai és jogi tanulmányait Pécsett végezte. Az 1848-49. évi szabadságharcban a 41. honvédzászlóalj kötelékében hadnagyi rangban szolgált a délvidéki csatatereken. A világosi fegyverletétel után besorozták a császári hadseregbe, két évig volt közlegény Tirolban. Hazatérése után Pinkafőn, Szekszárdon és Budapesten hivatalnokoskodott. 1865-ben Nagykanizsán telepedett le, városi jegyző lett, majd 1867-től ügyvédként dolgozott.
Aktív szerepet játszott Zala vármegye és Nagykanizsa gazdasági és közigazgatási életében. 1870-ben megalapította a Dél-zalai Takarékpénztárat, amelynek haláláig elnöke maradt. Alapítója s elnöke volt a Fürdő-Részvénytársaságnak, alelnöke a Kereskedelmi és Iparbanknak, a sörgyárnak és a Nagykanizsai Tárházak Rt.-nek, felügyelőbizottsági tagja az Alsómuraközi Takarékpénztárnak, melynek alapításában is részt vett. Tagja volt a megyei törvényhatósági bizottságnak és a városi képviselőtestületnek. 1906. május 31-én hunyt el Nagykanizsán.

Dr. Eperjesy Sándor ügyvéd, a Dél-zalai Takarékpénztár elnöke 1880 körül A Varga Testvérek negatívja alapján Décsey Ede által készített kabinetkép

Összeállította: Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Barackszínű muszlinból és bársonyból készült báli ruhaderék, 1890-es évek

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: Február

A barackszínű selyemdamasztra dolgozott muszlinból és bársonyból készült báli „ruhaderék” (ruha felsőrész) erősen testhez szabott, 11 fűzőacéllal merevített. Hasonló színű, bársonyból varrott gallérja elöl háromszögletű, hátul a négyszögletes nyakkivágás vonalát követve szögletesen elvágott. A ruhaderekat hátul egy lefelé keskenyedő, fém szalaggal szegett bársonybetét borítja. Hátoldala és a gallérok is sodrott fém zsinórral, vékony fém dróttal és teklagyönggyel gazdagon díszítettek. A gyöngyöket és a zsinórdíszeket is ezüst szállal öltögették körbe.
Az 1890-es évek közepére jellemző erősen húzott, nagyon bő, jellegzetes „sonkaujjai” ugyancsak bársonyból készültek, pántjaik a gallérokhoz hasonlóan gyönggyel, fémzsinórral díszítettek.
Skublics Irén (1873-1941) viselte fiatal lányként az első báljain az 1890-es évek közepén. A zalabesnyői földbirtokos, Skublics István leánya 1894-ben ment férjhez Zalaegerszegen, Dr. Révffy Zoltán királyi alügyészhez. Férje pozsonyi lévén, oda vitte magával, később költöztek Nagykanizsára. Fia, Dr. Révffy Andor ügyvéd, bíró elmondása szerint ruháit részben Pesten, részben Bécsben készíttette.
A bálokon a hölgyek muszlinból, tüllből, selyemből, bársonyból készült, ruhákban pompáztak, hajkoronájukban ékszerrel vagy fejdísszel, kezükben legyezővel. A pompás anyagok, a mélyen kivágott „ruhaderekak” (ruha felsőrész), a vállig mezítelen karok – melyeket a fehér glasszékesztyű csupán könyékig fedett el – felejthetetlen szépségűvé varázsolták őket.
Az első bálozó fiatal lányok megjelenése azonban mindig egyszerű volt. Fehér, fodros, tüll, muszlin vagy organdi ruhát hordtak, s általában csak a második évadban választhattak rózsaszín, világoskék, halványsárga vagy almazöld ruhát.
A fiatal asszonyok ruhája volt a legpompásabb, legszínesebb, kivágásuk is a legmerészebb. Válogathattak a színes selymek, bársonyok között. A fiatal anyák öltözéke azonban valamivel visszafogottabb volt.
A lányoknak különösen kellett figyelniük a viselkedésükre. A bálba az édesanyjuk vagy gardedame kísérte el őket, az ülőhelyük is az ő székük előtt volt, hogy az idősebbek szemmel tarhassák az eladósorban lévő lányokat. Az ismerkedésnek is komoly szabályai voltak. Senki nem mutatkozhatott be a másiknak, egy rokont, ismerőst vagy a bál rendezőit kellett megkérni, hogy egy fiatalembert mutasson be egy hölgynek.
A leányok viselkedésének legfontosabb elve a tartózkodás volt: ne mozogjon túl élénken, ne nevessen túl sokat, ne beszéljen hosszan. Arra is kellett ügyelnie, hogy egyetlen fiatalemberrel se táncoljon túl sokat, nem volt ildomos, ha a neki tetsző fiatalemberrel elkülönült a társaságtól. Fontos jelzésértéke volt annak is, hogy egy leány melyik fiatalembert melyik táncra jegyezte be a táncrendjébe. A kezdő csárdást, a keringőt általában az ifjú udvarlónak tartogatták.

Dr. Eperjesy Sándor ügyvéd, a Dél-zalai Takarékpénztár elnökének leányai: Jolán és Róza báli öltözetben 1893-4 körül

Összeállította: Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Japán nyelvű Petőfi-verseskötet

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: Január

2023 januárjában Petőfi Sándor születésének 200. évfordulójára emlékezünk.

Petőfi Sándor történelmünk jeles alakja, nemcsak költő, hanem forradalmár, nemzeti hős is. A magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja. Több versét a gyerekek már az óvodában megismerik, elég, ha csak a Nemzeti dalra gondolunk. Számos költeményét megzenésítették. Rövid élete során közel ezer verset írt, becslések szerint 850 maradt az utókorra. Legismertebb műveit több nyelvre lefordították. Emlékét Magyarországon és a Kárpát-medence magyarlakta helységeiben több múzeum és emlékház, irodalmi kör, valamint számtalan utcanév, szobor és emléktábla őrzi.
A Thúry György Múzeum egy nagyon különleges, Petőfihez köthető tárggyal büszkélkedhet: Brunner Erzsébet hagyatékából egy japán nyelvű, Petőfi-verseskötet két példányát őrizzük.
A kötet 1936-ban jelent meg Tokióban, a verseket Metzger Nándor (1895-1987), a japán-magyar – főleg kereskedelmi – kapcsolatok fellendítője fordította japánra. Előszóval Dr. Shiratori Kurakichi, a Tokiói Császári Egyetem Professzor Emeritusa látta el. A kötet illusztrálására Sass Brunner Erzsébetet és Brunner Erzsébetet Metzger Nándor kérte fel, összesen 32 rajzuk díszíti a kötetet.
Anya és leánya 1935-ben Indiából érkezett Japánba, mivel az orvosok azonnali éghajlatváltozást javasoltak a rejtélyes Bombay-lázban szenvedő idősebb művésznőnek. 1937-ig éltek Japánban, számos kiállítást rendeztek, amelyeken bemutatták magyar képeiket, illetve az Indiában festett műveiket is. Japán megihlette őket, Sass Brunner Erzsébet főleg a tájat, leánya a japán embereket festette szívesen.  

A kötetbe az alábbi Petőfi-költemények kerültek be:

Összeállította: Szmodics-Tugya Beáta történész-muzeológus
Fotó: Hohl Zoltán