A nagykanizsai városi hajdú öltözetének részei: zubbonya, csákója, tarsolya és tölténytáskája

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: Október

A derékig érő, testre szabott, álló gallérú zubbony középkék gyapjúposztóból készült. Fehér-pirossal beszőtt zsinórozással gazdagon díszített nem csak az eleje, gallérja, ujja, alja és háta-szabásvonala is. A zubbony különleges díszei az öt függőleges sorban felvarrt, ezüstösen fénylő gombjai. Hozzá bojttal, függőzsinórral díszített zsinórövet viseltek.
A középkék posztóból készült, fekete viaszosvászonnal bevont ellenzőjű csákót elöl Kanizsa város sárgarézből készült címere díszíti, oldalt fehér-piros fonott és bojtos zsinórozás. Hozzá lószőrből készült sapkadíszt hordtak, a kék-fehér színű csákórózsa piros közepén Kanizsa Város fehérrel kivarrott névjele díszelgett.
A bőrből készült, pajzs alakú dupla tarsoly borítója kék posztóval bevont, fehér-pirossal beszőtt zsinórral szegett, sárga-zöld fonállal hímzett, közepén Kanizsa város hímzett címere díszíti. Három csatos bőrszíjjal erősítették az övhöz.
A bőr vállszíjas, ugyancsak bőrből készült tölténytáska fedelét sárgarézzel szegték, közepén Kanizsa város sárgaréz címere díszlik. Két oldalán is réz borítás látható, melynek domború díszítése két zászló és két kard között fekvő ágyúcsövet, alatta ágyúgolyókat és két harci kürtöt ábrázol. A vállon átvetve viselték, a szíj a bal vállról haladt a jobb csípő felé.
A helytörténeti gyűjteményben őrizzük a ruhához tartozó mentét és nadrágot is.
A díszes öltözetet Kanizsa városa készíttette Kiss István városi hajdú – Dr. Krátky István polgármester városi altisztje, kézbesítője, küldönce – részére. A ruházat Kőfalvy Ignác nagykanizsai szabómester Sugár úti műhelyében készült, a mentére a prémet Lőbl Béla helyi szűcsmester varrta bárányprémből. A míves paszományt divatlapból vett minta alapján kézzel varrták a ruhára, a budapesti Makár utcai paszományosnál rendelték meg a csákóval és tarsollyal együtt.
Kőfalvy Ignác szabómester visszaemlékezése szerint az öltözetet 1943-ban Krátky István polgármester csáktornyai látogatása alkalmából rendelték meg, a hajdú „azután csak nagyobb ünnepeken viselte”.
A városi hajdú – a fennmaradt fotók, újságcikkek tanúsága szerint – megjelent a polgármester kíséretében minden jelentősebb városi ünnepségen, díszközgyűlésen, szoboravatáson, rendezvényen. A Zalai Közlöny újságírója 1930. március 1-jén Horthy Miklós kormányzói jubileumának kanizsai ünnepségéről tudósítva cikkében megemlítette a díszközgyűlésen „az előadói emelvény mellett parádés mozdulatlanságban álló városi hajdút” is.

A városi hajdúk a 20. században a magasabb rangú városi és megyei tisztviselők mellett teljesítettek szolgálatot egyenruhás altisztként, a városi vagy megyei rendelkezések „végrehajtó közegeként”.
A hajdúk eredetileg fegyveres marhapásztorok voltak, nevük valószínűleg a hajtó, hajdó szavakból eredeztethető. A 16. században az Ausztriába, Bajorországba, Észak-Itáliába lábon hajtott szarvasmarha csordákat védték – ha kellett, fegyverrel – a rablóktól, a portyázó törököktől.
Az 1514. évi parasztháborúban Dózsa György leghűségesebb katonái voltak. Számuk gyorsan gyarapodott a nagy számban hozzájuk csatlakozott földönfutóvá lett jobbágyokkal, kisnemesekkel. A század végére jelentős katonai erővé váltak, marhapásztorkodás helyett zsoldos katonai szolgálatot vállaltak a királyi várakban, az erdélyi fejedelmeknél, földesúri magánhadseregekben. Sajátos katonai szervezetük alakult ki (elöljáróikat maguk választották) és jellemző harcmodoruk (portyázás). A hajdúk hivatásos katonai renddé alakulása a tizenötéves háború során (1591- 1606) fejeződött be. Bocskai István 1604-ben a hajdúkat felfogadva szállt szembe a Habsburgokkal, majd letelepítette őket saját birtokaira. Közösen nemesi szabadságot kaptak, mentesültek a földesúri szolgáltatások alól, ennek fejében a fejedelem hívására kötelesek voltak harcolni. Az erdélyi fejedelmek és tiszántúli földesurak számos községgel kötöttek hajdúszabadságot biztosító szerződéseket. A hajdútelepülések 1791-től önálló közigazgatási egységet (Hajdúkerület) alkottak, majd 1876-tól Hajdú megyévé szervezték a területet.

A 18. századtól a magyaros egyenruhájú megyei vagy városi altisztet, törvényszolgát, illetve nemesúr egyenruhás szolgáját (pl. hintókísérőjét) nevezték hajdúnak. A 20. században a magasabb rangú tisztviselők mellett szolgálatot teljesítő megyei és városi hajdúk egyenruhájához a hajdúk egykori, 17-18. századi díszes öltözete szolgált mintául.