Gyapjas orrszarvú csontok

Részletek

Szülőkategória: 2024

Kategória: Január

Január hónap műtárgya két gyapjas orrszarvú csont, amelyek az orrszarvúfélék családjának egy kihalt fajából származnak, két különböző példány maradványai. A gyapjas orrszarvúak kb. 350 000 évvel ezelőtt /újabb kutatások szerint 460 000 évvel ezelőtt/ jelentek meg Eurázsiában és az utolsó eljegesedés végén, mintegy 10 000 évvel ezelőtt tűntek el.

Az állkapocs (mandibula) néhány éve a murakeresztúri kavicsbányából került elő, a Murasóder Kft. ügyvezetője, Szili Zsolt  ajándékozta a múzeumnak. A bal oldali állkapocs egy 8-15 év közötti állat csontja, utolsó zápfoga még nem nőtt ki. A csont jó állapotú, azonban a metszőfogi rész és az állkapcsi szöglet, ízület törött. Legnagyobb fizikai hosszúsága 41,5 cm. Súlya 1500 gramm, kb. 4-5-ször nehezebb, mint egy hasonló jellegű szarvasmarhaállkapocs-töredék. Ez az állat élősúlyára is igaz: egy gyapjas orrszarvú 2-3 tonnát is nyomhatott, míg egy mai modern, kifejlett szarvasmarha súlya 500-700 kilogrammra tehető.

A másik csont egy csigacsont (astragalus), amely 1964-ben Nagybakónakról került elő kútásás közben, 20 méteres mélységből. A csigacsont az orrszarvú jobb hátsó lábából származik, közvetlenül a sípcsont alatt található. Legnagyobb hosszúsága 11,6 cm. Összehasonlítva bármely régészeti korszakból előkerült szarvasmarha csigacsonttal, az orrszarvú csont terjedelme kb. 4-5 szarvasmarha csigacsonttal ér fel. Egy átlagos szarvasmarha csigacsont 60-80 gramm közé tehető, az orrszarvú csigacsontja viszont 568 gramm, ami 7-9-szerese a szarvasmarháénak! A lelet dr. Luca Pandolfi olasz rinocérosz-specialista vizsgálati eredményei szerint is egy rendkívül nagyméretű példányból származik.

A gyapjas orrszarvú a tudományos nevét – Coelodonta antiquitatis – Johann Friedrich Blumenbach (1752-1840) német természettudóstól kapta, csontleletek alapján ő írta le először ezt a fajt 1807-ben.
A dús, tömött, hosszú szőrzetű állat hosszúsága 3-4 méter, marmagassága kb. 2 méter lehetett. Fejét, amelyen két tülköt viselt, kissé mélyebben hordta, mint mai afrikai rokonai.  A nagyobb szarv az orr felett nőtt, hossza meghaladta az 1 métert, a másik a homlokából indult, ennek hossza 40-50 cm. Alsó átmérőjük 25-30 cm. A szarvak belseje különálló hosszú rostokból épült fel, amelyek a fosszilizálódás során csak ritkán maradnak meg, mivel a rostok kreatint tartalmaznak. A hajhoz, körömhöz, szőrhöz, tollhoz, patához hasonlóan a földben többnyire elbomlanak.
Az állat testét világosbarna színű gyapjú borította, ami kétféle szőrből épült fel: az alsó réteg finomabb, sűrű, jó hőszigetelő réteget alkotott, míg felette merev, durva fedőszőr volt, ami az állat egész oldalát beborította. A marán és a nyakán kicsi sörényt viselt.
A gyapjas orrszarvú a mamuthoz hasonlóan a hideg tundrán és a sztyeppéken élt, kiválóan alkalmazkodott a zord időjáráshoz. Kedvelte a folyók öntésterületeit, a tópartokat, vizenyős területeket, ahol sűrűbb növényzetet és ezáltal több élelmet találhatott. Főleg fűféléket, illetve fák fiatal hajtásait fogyasztotta.
A ma élő orrszarvúakhoz hasonlóan magányosan éltek, 3-4 évente választottak párt az utódnemzés miatt. A nőstény csak néhány hónapig maradt borjával, a fiatal egyedek új területeket kerestek maguknak.
Az ősember vadászta, azonban elejtése nehéz és veszélyes volt. Ezek az állatok igen agresszívek voltak, hatalmas szarvaikat védekezésre és támadásra egyaránt használták, ráadásul termetükhöz képest nagyon gyorsan mozogtak. Vadászatukat a vastag bundájuk is megnehezítette.
A faj legtöbb lelete a Tisza és mellékfolyóinak jégkorszaki üledékeiből került elő, ezért is különleges ez a murakeresztúri állkapocs és nagybakónaki csigacsont.
Jelenleg a Rhinocerotidae családhoz 5 faj tartozik, amelyek közül kettő Afrikában, három pedig Ázsiában él.

Szmodics-Tugya Beáta
történész-muzeológus, archeozoológus

Felhasznált irodalom:

• Bakonyi Természettudományi Múzeum (Zirc) Jégkorszaki óriások c. kiállítása – Gyapjas orrszarvú leírása
• Főzy Istán – Szente István: A Kárpát-medence ősmaradványai, Budapest, 2007
• Hillman-Smith et al: Age estimation of the White rhinoceros (Ceratotherium simum). Journal of Zoology, London (A) 1986, 210, 355-379.