Menyasszonyi gyöngyvirágos koszorú
Gyöngyvirágos menyasszonyi fátyollal körülvett esküvői fénykép és vőfélybokréta keményfából faragott, kidomborodó faragással díszített, mély, üvegezett keretben. Az 1938-ban készült műtermi felvétel Müller Lajost és feleségét ábrázolja: a bőszoknyás menyasszony fehér ruhát és hímzett, viaszvirágokkal díszített tüllfátylat visel, kezében egy csokor virágot tart. A vőlegény fekete öltönyt és kabátot visel, gomblyukában csokorra kötött taftszalagos, viaszvirágos bokrétával. A ládika akkor készült, amikor a fiatal pár Surdról Beleznára költözött, és Müller Lajos a közelben lakó „Jakab zsidónál” látott a falon egy hasonló bekeretezett fényképet a menyasszonyi koszorúval. Neki is megtetszett az ötlet és emlékül készített egy hasonlót, amit a szoba falára akasztottak fel.
A falvakban a 20. század első felében a házasságkötés ideje hagyományosan az októberi szüret és az advent közötti időszakra, illetve farsangra esett. Ekkorra már befejeződtek a földeken, szőlőben végzett mezőgazdasági munkák, és egyházi tiltás sem akadályozta a lakodalmak megtartását, mint pl. advent vagy nagyböjt idején.
A házasságkötés külsőségeihez sok jelképes tárgy kapcsolódott, amelyek mindenki számára egyértelműen kifejezték a házasságkötés megtörténtét. Ilyen volt a vőfélybot, a menyasszony közszemlére kitett hozománya, a házasulandók ünnepi öltözete, a lakodalmi kalács vagy az új asszony felkontyolása és főkötőjének felvétele is. Az egyik legszimbolikusabb, legtöbb jelentést magában hordozó tárgy a menyasszony koszorúja volt: ez tisztaságát, szüzességét fejezte ki. Szigorúbb hagyományőrző területeken nem érintetlen lány nem is viselhette.
A középkortól kezdve a leányok tisztaságuk kifejezéseként pártát viseltek. A pártát csak évszázadok múltán váltotta fel a koszorú divatja, amelyet hagyományosan élővirágokból – rózsából, gyöngyvirágból, nefelejcsből és természetesen rozmaringból – kötöttek. A párta és a koszorú között azonban jelentős különbség volt, hogy előbbit a lányok a férjhezmenetelükig minden vasárnap és ünnepnap felvehették, a koszorút azonban csak az esküvő napján tehette fejére a menyasszony. A néphit szerint a lakodalom folyamán az új pár veszélyeztetett, átmeneti állapotban volt, ezért védelmük és jövendő szerencséjük érdekében mágikus eljárásokat hajtottak végre. Különösen a menyasszony volt kitéve rontásnak, szemmel verésnek, ezért koszorújába színes szalagokat, apró tükröket építettek az ártó tekintetek visszaverésére.
Az élővirágból kötött koszorúk mellett a 19–20. század fordulójától kezdve megjelentek a színes papírból készített, szalagokkal, gyöngyökkel, fém rezgőkkel díszített művirágos koszorúk is. Az 1920-as évektől kezdve a városi minták hatására a parasztmenyasszonyok viselete fehérré vált, így a színes koszorúkat is felváltották a fehér viaszvirágos mirtuszkoszorúk. Egyre nagyobb szerepet kapott a menyasszonyok viseletében a fátyol is, amely eredetileg a polgári ruhához tartozott.
A Nagykanizsa-környéki falusi menyasszonyok viselete sokáig átmenetet képzett a falusi és a városi minták között: fehér blúzt, a sok alsószoknya felett fehér szoknyát, efelett pedig ünnepélyes fekete selyemkötényt viseltek, amelyen kitűnően érvényesült a hosszú tüllfátyol hímzett mintája.
A lakodalom folyamán a menyasszony és a vőlegény belépett a házasok körébe, amit formálisan is kifejeztek és elismertek a jelenlévők. Az egyik legjelentősebb mozzanat a menyasszony felkontyolása volt: a nyoszolyóasszony a menyecske hajából kontyot fésült és ráillesztette a főkötőt – például Kiskanizsán a kontyot fedő lekötőt és rá a fejkendőt, Zalakomárban a gyöngyösneccet. A menyasszonyi koszorú, ill. a fátyol levétele az asszonnyá válását fejezte ki, ezután az új asszony csak az asszonyokat megillető főkötőt viselhette. Többé nem mutatkozhatott hajadonfőtt, még otthon sem lehetett fedetlen fővel. A keresztény Európában az asszonyok betakart fejükkel ismerték el férjüknek való alárendeltségüket és hirdették férjes asszony voltukat.
A képeslapok 80 Ft-os egységáron megvásárolhatók a Thúry György Múzeumban (Nagykanizsa, Fő út 5.)
