A kis Jézus születése – Üvegképek Gelséről és Letenyéről

Részletek

Szülőkategória: 2021

Kategória: December

Üvegek hátuljára festett bibliai jelenet, mely a kis Jézus születését ábrázolja. A háttérben épület, előtte középen az újszülött Kisjézus fekszik bepólyálva a jászolban, kétoldalt Szent József és Mária térdepel imádkozó kéztartással, mögöttük állatok. Kerecsényi Edit a letenyei Jézus születése üvegképet darabokban, hiányosan találta egy padláson; a gelsei egy tömésfalú zsúpos ház szobájában a falon lógott. Eredeti fakeretük megsemmisült.

A 19. században a dél-zalai parasztházak jellegzetes vallásos tematikájú tárgyai voltak az üvegfestmények, melyek többnyire a tisztaszoba oldalsó falán lógtak, vagy a két ablak között álló sublót, illetve a sarokpad felett kaptak helyet. 15-20 üvegfestmény is lehetett egy-egy háztartásban, jól megfértek a vallásos és hazafias nyomatokkal, majd később a családi képekkel. Gyakoriságukra utal egy 1804-es hagyatéki leltár, mely szerint az elhunyt letenyei tanító lakásának falát 27 kisebb-nagyobb üvegkép díszítette. A 20. század első évtizedeiben még gyakoriak voltak, majd divatjuk megszűnt, jellemzően a szőlőhegyi pince falára kerültek ki, vagy a padlásra, a lomok közé. Az 1950-es években gyakran régiség- és műtárgykereskedők vásárolták fel őket.

A „hinterglas” (reverse glass, forított üvegfestés) technikával készült képeket üveglap hátoldalára festik, fordított sorrendben: a befejező vonásoktól a háttér, illetve alap felé haladva. A nyomtatás európai elterjedése előtt viszonylag olcsó sokszorosító eljárás volt. A technika ókori előzménye a két üveglap közötti díszítmény, de a középkorból, kora-újkorból is vannak emlékeink - vallásos és világi tematikával egyaránt. Népi elterjedése a 18. századtól jelentős, összefügg az ellenreformáció nyomán megnövekedett szentképigénnyel. Készítő központok üveghuták környékén alakultak ki, a legjelentősebb a cseh–osztrák határvidéken Buchers és Sandl települések voltak. Részben a készítők, részben a kereskedők és házalók terjesztették, de búcsújáró helyeken is be lehetett szerezni a vallásos üvegfestményeket.

Az üvegkép-festészet a felső-ausztriai Sandlban 1760-ban cseh bevándorlóknak köszönhetően honosodott meg, majd az 1800-as évek elejétől háziipari keretek között működött. Termékeik gyorsan terjedtek az Osztrák-Magyar Monarchia területén. A 20. század közepére hanyatló technikát a 20. század végén újra felfedezték, majd 2012-ben bekerült az ausztriai szellemi kulturális örökség nemzeti nyilvántartásába, „Hinterglasmalerei in Sandl” (Sandli üvegfestés) néven, mint hagyományos kézműves technika.

A Thúry György Múzeum két Jézus születése szentképe stílusjegyei alapján Sandl településen készült. A sandli export magyarországi jelentőségére utal, hogy a néprajzi gyűjtemény más üvegképeinél is a sandl-i származás valószínűsíthető, valamint más dunántúli és országos múzeumban is megtalálhatók az osztrák községben előállított szentképek. Jellemzőjük a tipikus ikonográfiai elrendezésen kívül a kevés, de élénk színhasználat. (Erdélyben és a Felvidéken is készültek üvegképek, de azok nem jutottak el a nyugati országrészbe; valamint egy zselici hutáról is tudunk, de ott készült tárgyakkal még nem találkoztam zalai múzeumokban.)

A szentképek a restaurátorműhelyben (Foto: Pulai Attila)

Írta: Gyanó Szilvia
Műtárgyfotó: Hohl Zoltán
Restaurátor: Pulai Attila

Irodalom:
Pintér István: Népies üvegképek Nyugat-Magyarországon In: Zalai Gyűjtemény 25. (1986);
Szacsvay Éva: Üvegképek (1996); internet.

„Mignon 4” írógép az 1920-as évekből

Részletek

Szülőkategória: 2021

Kategória: November

A Mignon az egyik legrégebbi, német gyártmányú, átváltós, betűkorongos írógéptípus, melynél még nincsenek külön karon a betűk és az írásjelek, illetve nincs minden betű külön billentyűn, hanem az összes írásjel egy fémrúd végére húzott korongra van rávésve. Ez a gép még átváltós, betűkorongos, nem betűkaros. A készülék elülső felén, baloldalon homorú, téglalap alakú, máriaüveggel fedett, sárga lapon vannak feltüntetve a betűk és az írásjelek, illetve külön a kis- és nagybetűk.
Az átváltós gépeknél két vagy több betű van egy betűkaron vagy betűkorongon, s így egy billentyűvel több, ugyanazon a karon lévő betűt lehet működésbe hozni. Az átváltós gépek tehát lehetnek betűkarosok, vagy betűkorongosok. Az általunk bemutatott Mignon egy betűkorongos gép, melyen a betűk egy félkör alakú korongon vannak elhelyezve. Ezek a korongok általában kaucsukból készültek, akadtak fémből készültek is, mint a bemutatott darabnál.
Talán ez az egyetlen gépi íróeszköz, mely nem igényel gyakorlatot és leütési sebessége is elfogadható. Ebben rejlett rendkívüli népszerűsége is. Egyszerű kezelhetősége miatt gyakorta és sok helyen alkalmazták, például vidéki hivatalokban. Szépsége, különlegessége, precíz szerkezete miatt méltán lehet kelendő a műszaki régiségek gyűjtőinek táborában is.
Ezt az írógéptípust (Mignon) Friedrich von Hefner-Alteneck fejlesztette ki 1903-ban és 1934-ig gyártotta a német AEG (Allgemeine Elektricitäts-Gesellschaft) gyár. A „Mignon” írógépeknek négy kifejlesztett modellje létezett, ebből az általunk bemutatott a „Mignon 4” volt, melyet 1923 és 1933 között gyártottak.
A gép 1971-ben került a múzeum tulajdonába. Egy nyugalmazott építésztechnikus, nagykanizsai lakos ajándékozta a helytörténeti gyűjteménynek. Az édesapja, Szántó Lajos József főherceg úti (Dózsa György utca) kőművesmester használta, aki „kéz alatt” vásárolta.
A Néptanítók Lapjában, 1927-ben megjelent reklám szövege szerint:
„Az alapos ember jelszava: Minden nap tökéletesebben dolgozni mint előző napon! Aki ezen mondást magáévá teszi az hamarosan rájön, hogy az AEG MIGNON ÍRÓGÉP elengedhetetlen kellék ahhoz, hogy munkáját igazán tökéletesen végezhesse.”

Összeállította: Mikó-Baráth Franciska
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán 

Mustszűrő („szűrőkosár”) Murarátkáról

Részletek

Szülőkategória: 2021

Kategória: Október

Bükkfából ácsolt keret, melyre vesszőből fontak kosárkát.
A mustszűrő eszköz Murarátkáról, az Imre hegyről került a Thúry György Múzeumba egy horvát pincéből, de a magyarok is ilyen eszközzel szűrték a szőlő levét a hegyen: „Mikor préselnek, a kád fölé teszik, hogy mikor a must folyik a medencéből, fogja vissza a szemeket.” 1952-ben leltározta Kerecsényi Edit a néprajzi gyűjteménybe.
Zalában és az egész Délnyugat-Dunántúlon a szőlőt a hegyen, a parcellára épített hajlékban, azaz a pincében dolgozták/dolgozzák fel. A kádon erjesztett vagy megtört szőlő levének törkölytől való elválasztására szolgál a mustszűrő vagy más néven szűrőkosár. A szőlőprés alá is szűrőkosarat tettek, hogy a kifolyó mustot a magoktól és a kocsánytól megszűrjék. A mustszűrő változatos formákban fordult elő, egy falun belül többféle típust is ismertek és készítettek. 

A 21. században július végén/augusztus elején már megkezdődik a szüret időszaka a korai fajtákkal, aztán eltart majd egészen november végéig a kései próbálkozásokkal, esetleg a jégbor is összejöhet szerencsés esztendőkben. A 19. században azonban leginkább október volt a szüret hónapja. A Balaton mellékén és Zalában – az időjárást is figyelembe véve – Terézia hetében kezdték. A pontos időpontot hatóságilag szabályozták: a hegyközség vagy a város elöljárósága állapította meg. A szüret egyszerre kezdésének oka - a szőlő éves biológiai ciklusán kívül, - a szőlőből, borból, mustból szedett adó (dézsma, hegyvám, kilenced) könnyebb behajtása volt.

A szüret a délnyugat-dunántúli parasztgazdaságokban segítséggel végzett társasmunka, ami a dolgozáson kívül jó alkalom volt a szórakozásra is. Nincs ez másként napjainkban sem. (Az aratóünnepekhez hasonló felvonulásokat, bálokat a 19. század végétől tartanak. Ezek a szervezett rendezvények merítettek az uradalmi szőlőmunkások mulatozásaiból és még korábbi, céhes hagyományokból is.)

Szüret. Letenye, Béci hegy 1960. (Foto: Kerecsényi Edit)	Nohát présel a gazda. Zalaszentbalázs, Ölves-hegy 1965. (Foto: Kerecsényi Edit)

Összeállította: Gyanó Szilvia
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Schütz Cilli-féle bóraxmázas fajansz mosdókészlet (1900-as évek eleje) Halis István hagyatékából

Részletek

Szülőkategória: 2021

Kategória: Szeptember

A bóraxmázas fajansz, máz alatti festéssel készült mosdókészlet egy vizeskancsóból, ovális fogkefe- és szappantartóból s egy fedeles, kerek szivacstartóból áll. (Valószínűleg hajdan mosdótál és éjjeli edény is tartozott az együtteshez.)
Alapmázuk rózsaszín, plasztikusan kidomborodó zöld indákkal, levelekkel és piros eprekkel díszítettek. A kancsó hullámosan ívelt szájrésze alatt és a kis fedeles tartók alsó részei is a peremük alatt körben kidomborodó világosbarna levélsorral kiemeltek. A kancsót alul, a talp felett is ugyanilyen, csak nagyobb levelekből álló sáv díszíti körben, nyak részét kidomborodó fehér, rombuszokból álló rácsminta emeli ki.  Kérdőjel-alakú, ívelt – belül rózsaszín, kívül világosbarna – füle szintén rácsozással díszített. A fogkefe- és szappantartó fedelén egy-egy piros, a szivacstartón egy zöld eper szolgál fogóként. Utóbbi fedelét kidomborodó, csipkeszerű fehér minta díszíti.
Az aljukon látható máz alatti bepecsételt porcelánjegy szerint a „Schütz Cilli” majolika-manufaktúrában készültek 1900 körül.
Az 1849-ben Morvaországban, Olomuszan bei Blanskoban (ma Olomučany, Blanskói járás, Csehország) alapított keménycserép gyárat öt évvel később Karl Schütz vásárolta meg és átadta fiainak: az ügyvéd Arnoldnak és a kémikus végzettségű Ludwig Richardnak. A céget „Schütz Testvérek Olomuzsan Blanskonak” nevezték el. Még 1870 előtt egy újabb majolika-, keménycserép és samottáru (tűzálló anyag) gyárat alapítottak Liboje bei Cilliben is (Celjében, az akkori Alsó-Stájerországban, ma Szlovénia). Kezdetben „paraszti festéssel” díszített keménycserepet, később művészi igényű, reprezentatív majolikát, tányérokat, figurákat, vázákat, sőt kályhákat készítettek.
A cég virágkorában, az 1870-es évektől az I. világháború kezdetéig csak Cilliben több száz munkást foglalkoztatott, a termelés elérte az évi több milliós darabszámot. Számos ipari- és kereskedelmi kiállításon vettek részt a Monarchiában és Európa-szerte, a bécsi és párizsi világkiállításon, New Yorkban is bemutatkoztak. A Schütz testvérek Bécsben egy művészeti- és festészeti műtermet, Zágrábban, Budapesten, Prágában, Grázban műtermeket, műhelyeket működtettek, termékeiknek számos hivatalos kereskedőjük, forgalmazójuk volt a Monarchiában.
A testvéreknek több gyermeke volt, így örökösödési okokból még 1900 előtt szétválasztották a céget, Schütz Cilli és Schütz Blansko vállalatként működtették tovább.
Az I. világháború kitörésekor leállították a luxus majolika termelését, 1915-től a hadsereg és a katonai kórházak számára gyártottak mosdókat, mosdókészleteket, éjjeli edényeket, köpőtálakat, vesetálakat. A gyárat végül 1917-ben bezárták. Ludwig lánya, Marie Schütz-Lobe megpróbálta a háború után újraindítani a termelést, de a létrejött Szerb-Horvát-Szlovén királyságban sok problémával kellett megküzdenie, végül 1920-22-ben eladta az Ábel családnak az üzemet.
A mosdókészlet Halis István (1855-1927) városi tanácsnok, helytörténész, író, a Városi Könyvtár és Múzeum első vezetője hagyatékából származik. Nem tudni, hogy ő maga vagy családjának mely tagja használta. Egyik örököse, Katalin nővérének az unokája ajándékozta a múzeumi gyűjteménynek 1970-ben.
A vízvezeték-hálózat kiépülése, illetve a fürdőszobák tömeges építése előtt a tisztálkodás helye a városi polgárok körében a hálószoba volt. Itt állt a mosdószekrény- vagy asztal, rajta a mosdótállal, kancsóval, a mosdókészlettel. Fürödni általában a konyhában, fadézsában vagy lemezkádban szoktak. Amíg a vizet fáradságos munkával lehetett csak a lakásba juttatni, igen takarékosan bántak vele. A vízvezeték- hálózat kiépítésekor a víz eleinte csak a konyhai falikutakból folyt.
Budapesten az igényesebb bérházakban az 1880-as években kezdtek fürdőszobát építeni, a nagyobb vidéki városokban a századforduló idején terjedtek el. Egy ideig azonban a fürdőszobák még inkább státuszszimbólumnak számítottak, sokszor lomtárnak használták őket, csak fokozatosan váltak folyamatosan használt helyiséggé.
Nagykanizsán – a hagyomány szerint – Blau Pál kereskedő, a Blau Konyakgyár tulajdonosa építtette az első „fürdőszobát” az 1860-as években. A Vasemberház szomszédságában álló Fő téri (Fő tér 2.) háza mögött, a telek végén külön kis fürdőházat építtetett 3-4 fürdőkáddal és egy zuhannyal, ahol a család barátai is szívesen látott vendégek voltak.
Az 1890-es években a közép- és nagypolgári otthonokat már Nagykanizsán is fürdőszobával alakították ki. A 20. század elején még csak a gazdag polgárok tágas otthonainak tartozéka volt, a lakások 1%-ában sem volt fürdőszoba, csak minden 112. lakásban.
A polgári családokban jellemzően naponta kétszer mosakodtak. A reggeli hideg vizes mosdás és fésülködés, szájöblítés, valamint a tiszta ruha felvételének jelképes értelmet is tulajdonított a nevelési irodalom. A hideg vizes mosdással a gyermekek jellemét kívánták fejleszteni. Esténként jöhetett a „nagyobb” mosdás, mely az arc és a felsőtest megmosásából, valamint fogmosásból állt. Az egész testet hetente egyszer, a fürdés alkalmával mosták meg.

Összeállította: Kunics Zsuzsanna
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Ikon

Részletek

Szülőkategória: 2021

Kategória: Augusztus

Athosz-hegyi Szent Atanáz és az Istenanya
(A Szent Víz megtalálásának csodája)

Fatáblára festett kép Szent Atanáz és az Istenanya találkozásáról. A fatábla szúette, bal felső sarka hiányos, a festék több helyen lekopott, helyenként nem szakszerű javítás nyomai láthatók.

Az ikon a Szent Víz felfedezésének csodáját ábrázolja, azaz Atanáz forrását a Lavra (kolostor) felé vezető úton.  Az úton megjelent az Istenszülő (Mária), vizet fakasztott a sziklából és arról biztosította Atanázt, hogy támogatja a szent hegyen a szerzetesi közösség építését. Fölöttük a szentháromság szimbóluma, a szent neve és hiányos, megkopott ószláv nyelvű felirat - „Afonszkoj Bozsej Materi” - olvasható.

Athoszi Szent Atanáz a görögországi Athosz-hegyi ortodox szerzetes-köztársaság alapítója. A 9. században szabályozta az addig  regula nélkül a hegyen szétszórva élő szerzetesek közösségét és császári támogatással hatalmas építkezésbe kezdett. A bizánci birodalom 1060-ban alkotmánnyal látta el a szent hegy szerzetesi közösségét. Már ez a dokumentum megtiltotta, hogy nők és gyerekek éljenek a területen. Autonóm teokratikus köztársaság státuszát 1926-ban nyerte el, külön államként, a konstantinápolyi pátriárka alárendeltségében tartják nyilván, melyet a görög kormányok mind a mai napig tiszteletben tartanak. Máig az ortodox keresztény szerzetesség legjelentősebb központja.

Az ikont Kerecsényi Edit gyűjtötte Letenyén, ahol egy ház padlásán porosodott, adatokat azonban már nem tudott kideríteni róla. Az ábrázolt személyek kiléte sem volt rögtön egyértelmű, hiszen mostanában más jellegű ábrázolások kedveltek a hívők körében. Külföldi honlapokon való kutakodással, majd pécsi kollégánk, Burján István és görögkatolikus kapcsolatai segítségével sikerült beazonosítani az ikonon látható személyeket és annak tér- és időbeni vonatkozásait. Az ikon valószínűleg orosz és a 19. század legvégén vagy a 20. század elején készült. Leírókartonja említi, hogy talán az orosz frontról került Magyarországra. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy Nagykanizsa környékén már a mohácsi vész előtt is laktak görögkeleti vallású szerbek, akik a 18-19. században közös egyházi szervezetben éltek a betelepülő görögökkel. Nagykanizsa egykori Szent Miklósról elnevezett görögkeleti temploma és parókiája a görögkatolikusok zalai kis központjának számított. (Az egyházközség 1959-ben megszűnt, a templomot lebontották, a ma is álló „Szerb ház” emlékeztet az Erzsébet tér 20. alatt az egykori szerb és görög lakosság jelenlétére.) Az írott emlékek alapján a templom ikonjainak nyelve túlnyomórészt szláv volt.

Az ószláv/óegyházi nyelv az ortodox egyházak és a bizánci rítusú görögkatolikus vallás liturgikus nyelve. (A legkorábbi írásos emlékekkel rendelkező szláv nyelv. A 9. században Cirill és Metód erre a nyelvre fordította a bibliai és egyéb liturgikus szövegeket.)

Az ikonok (gör. eikon, azaz 'kép') a keleti keresztény művészet szentképei. Elsősorban az ortodox egyház és az abból kivált és Rómával egyesült, bizánci rítusú görögkatolikus egyház liturgikus képei. Általában megszentelik őket, de nem tekintik sem műtárgynak, sem dekorációnak. Céljuk a vallásos tartalom tudatosítása, a tanítás, valamint a „szent” és a hívő közötti kapcsolatteremtés.

Az ikonfestők mintakönyv alapján dolgoznak, melynek követése kötelező norma (kánon). Legtöbbször táblaképként készülnek fa-, fém- vagy üveglapon, de van kisméretű, keménnyé alapozott vásznon, sőt zománc vagy szőttes, illetve hímzett ikon is. Archaikus technika, amikor a legalább két darabból összecsapolt, durvított felületű deszkára vásznat enyveznek, erre alapoznak és a mintakönyv nyomán előrajzolják a kép főbb vonalait. Ezután házilag savanyított tojás-tempera festékkel hordják föl előbb a sötét, majd az egyre világosabb színfoltokat, végül a legvilágosabb vonalakat és az esetleges arany vonalkázást. Előfordul, hogy más mester festi az arcokat, és más a ruházatot és a hátteret. Idővel a nyugaton használt technikák is bekerültek az ikonfestészetbe. Feliratok is kerülhetnek a képre, végül pedig egy lemosható olajréteg, mellyel a szennyeződésektől védik. Az ikonokon gyakran csak az arcokat és kezeket szabadon hagyó domborított és ékkövekkel díszített fémlemez-borítás van.

Az Ószövetség tiltja Isten minden tárgyi, alakos ábrázolását, a megtestesülés titka által azonban Isten Fia, a valóságos ember láthatóvá tette magát. 550 után festették Keleten az első Krisztus-ikonokat, de csak a II. niceai zsinat (787) ismerte ezt el jogosnak, és kimondta, hogy különbséget kell tenni a „tisztelet”, ami a vallásos témájú képeket illeti meg, és az „imádás” között, ami egyedül Istennek jár. Az ikonfestészet Bizáncban a 6-15. század között virágzott, átvészelte a képrombolás korát is. Az ortodox és keleti szertartású népek körében napjainkig él, a nyugati egyház is tiszteletben tartja hagyományait. 

A képi ábrázolásnak és a képtiszteletnek mindig voltak ellenzői, akik szerint a megfoghatatlan nem fejezhető ki sem művészileg, sem értelmileg. A zsidó vallás és az iszlám tiltja, de elutasítják a reformátusok, unitáriusok, a legtöbb szekta és kisegyház is. ((A vallástörténészek, művészettörténészek és vallásetnológusok pedig örülnek, hogy a képtisztelet támogatói kerültek ki sikeresen a vitákból.))

Összeállította: Gyanó Szilvia néprajzos-muzeológus
Fotó: Hohl Zoltán

Irodalom:
Füves Ödön: Görögök Zala megyében In: A Nagykanizsai Thúry György Múzeum évkönyve 1919-1969. 291-303
Kanizsai Enciklopédia (szerk. Rikli Ferenc) 1999.
Magyar Katolikus Lexikon I-XVII. (Főszerk. Diós István; szerk. Viczián János.) vonatkozó szócikkei. 1993-2014.
www.tgym.hu

Férfi fürdőruha az 1930-as évekből

Részletek

Szülőkategória: 2021

Kategória: Július

Fekete színű trikóanyagból gyárilag készített, egyberészes, vállpántos férfi fürdődressz.  Elöl, hátul mély, ovális kivágással, nadrágszára teljesen rövid. A fürdőruha Vegele Judit hagyatékából származik, feltehetően édesapjáé, Vegele Károly, gimnáziumi tanáré volt.
A férfi ruhadarabok körében érdekes szerepe van a fürdőnadrágnak. Ennek oka, hogy míg a női fürdőruházat számos, sokszor meghökkentő változáson esett át, a férfi fürdőnadrágok mentesek a drasztikus irányváltásoktól.
A fürdőkultúra már az ókori népek életében is szerepet kapott. Fontos volt a fürdőzés, a mindennapi élet része, viszont a fürdőruhát többnyire nélkülözték. Azonban az ókori görögök és rómaiak is használtak „fürdőruhákat”, ahol a hölgyek a mell és a csípőtájékot fedték el.
A fürdőzés, mint egy kellemes időtöltés, a 18. században alakult ki ismét. Ekkoriban a férfiak hosszú ujjú és hosszú lábszárú fürdőruhákat viseltek a fürdőzések alkalmával, amelyek a test vonalát követték. Lényegében ez tekinthető a mai fürdőnadrágok elődjének. Ezek után a fürdőruházat fejlődése fokozatosan ment végbe az elmúlt 300 évben. Nem beszélhetünk kiugró és meghökkentő dolgokról.
A 19. század második felében a férfiak úszóruházata rövid ujjú volt és lábszárközépig ért. Nagyjából a test formáját követte, gyapjúból készült, és kedvelt darab volt a csíkozott minta. Az 1890-es években megjelentek a kétrészes darabok is, de az egyrészesek sem tűntek el.
1917-ben a Parkfelügyelők Amerikai Egyesülete kiadott egy Fürdőruha Szabályzatot, amely kimondta, hogy a férfi fürdőöltözetet szoknyával együtt kell hordani, vagy legalábbis szoknya hatásúnak kell lennie. Külön megjegyzésben szerepelt az is, hogy a szoknyarészt a nadrágon kívül, nem betűrve kell viselni.
Szabó István Andor Az Úriember című illemgyűjteményében a húszas évek közepén a következőket fogalmazta meg: „…határozott illetlenség volna, ha a nők és a férfiak közös fürdőhelyén férfiak a felsőtestet is eltakaró fürdőruha helyett csak úszónadrágban jelennének meg.” Az 1920-as években még mindig szoknyaszerű fürdőruha-együttest hordtak a férfiak, de már népszerűbbek voltak az egyrészes dresszek, amelyek mély karkivágással készültek. A topless öltözék még mindig tiltott, bár a férfiak körében elfogadott volt az úszónadrág használata, különösen, ha hölgy nem volt a társaságban.
Az 1930-as évek újítása volt a lycraszál feltalálása, mely megújította a férfi fürdőruhákat is. Ez az anyag lehetővé tette a test kedvező formálását, így a mackósabb férfiak is erőművésznek hatottak. Habár a férfiaknak minden lehetőség adott volt, hogy jól nézzenek ki, a mellkas szabadon hagyása egészen 1933-ig nem volt elfogadott. Hazánkban még az 1940-es években is az egyberészes fürdőruhafazon volt az uralkodó.

Összeállította: Mikó-Baráth Franciska
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Női szandál az 1930-as évekből

Részletek

Szülőkategória: 2021

Kategória: Június

Az ezüst színű „lósevró” (finoman kidolgozott, vékony, puha, sima felülettel és magas fénnyel kikészített bőr) szandál nagyüzemi munka. A szandál talpa bőrből készült, félmagas fa sarkának külső oldala szintén ezüst színű bőrrel bevont, „bevarrott”. Sarokrésze hátul varrott, oldala kivágott. Keskeny pántja egy rejtett patenttal záródik, mely egy kis nikkelezett díszcsat alatt található. Orra kerek, zárt, felsőrésze 3-3 egymással keresztezett, összevarrott pántból áll. Bélése szürke bőr, sarokrészénél a „Szabó Cipőáruház Nagykanizsa” bebélyegzett felirat olvasható.
Szabó Sándor áruháza a két világháború közötti időszakban, 1942-ig létezett. A hajdani Kazinczy (ma Ady) utca 1. szám alatti épület hat kirakatában kínálta „Olcsó! Elegáns! Tartós!” férfi, női és gyermek cipőit nagy választékban. A lábbeliket a cipész képzettségű Szabó Sándor és fia által 1924-ben alapított üzemben készítették. A helyi lapban közölt írás szerint a termelés az átellenes szomszédban (Ady utca 2.) folyt, ahol négy teremben vándoroltak kézről-kézre a cipővé alakuló nyersanyagok. 1932-ben harmincnyolc alkalmazott dolgozott a cégnél.
A cipő Mair József könyv- és papírkereskedő leánya, Gréti (később Surányi Lajosné) báli cipője volt, melyet csak különleges alkalmakkor viselt, fiatal leánykorában.
A lábbeliviselet kialakulása elsősorban azzal magyarázható, hogy az ember testét, így a láb felületét is védeni kellett az időjárás viszontagságaitól, s a talaj egyenetlenségeitől, másrészt a járást, munkavégzést segítette elő. A lábbeli ősi alakja a talp alá kötött fa, kéreg vagy bőr volt, ebből fejlődött ki idővel a ma is alkalmazott forma. A lábbelikészítés legfontosabb nyersanyaga kialakulásától kezdve – egyes kivételektől eltekintve – a bőr.
A 20. században a cipők fontos szerepet játszottak a női kép kialakításában. 1915-ben a ruha rövidebb lett, a hosszúszárú fűzős cipő széléig ért. A magas szárú cipő helyett megszületett a fűzős félcipő, a csinosabb, kivágott, magassarkú cipők voltak divatosak. A szoknyák lerövidülése miatt a nők megmutathatták gyönyörű lábukat és elegáns cipőiket, divatossá váltak a női szandálok is.
A női cipők az 1930-as években kivágottak, orruk kerek, a három- négy centis sarkúak voltak divatosak. A cipő, táska, kalap, kesztyű összeválogatása, finom összhangja volt az elegancia egyik legfontosabb eleme.

Összeállította: Mikó-Baráth Franciska
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Szabó Sándor Cipőáruházának személyzete 1930 körül (A felvétel az Ady utca 1. szám alatti udvarban készülhetett.)

A kiskanizsai Szívgárda csapat zászlaja, 1942

Részletek

Szülőkategória: 2021

Kategória: Május

A Csontszínű, virágmintás – liliomokkal és apró virágokkal, levelekkel díszített – brokátból készült, géppel varrott és kézzel hímzett, úgynevezett „labarum formájú”, keresztrudas zászló. (A labarum formájú templomi zászlók tartórúdja kereszt alakban kapcsolódik a nyélhez a római hadijelvény, a labarum mintájára. A keresztrúdról lelógva a zászlók teljes felülete látszik mindkét oldalon.)
A zászlót a tetején található bújtató segítségével helyezték a keresztrúdra, melyhez két furaton keresztül sárgaréz csavarral rögzítették a leveles, indás mintázatú, szintén sárgarézből készült akasztóelemet. (A zászlórúd felső részén található kampóra akasztották fel a zászlót.) A keresztrúd végeit sárgaréz, gömb formájú záróelemekkel díszítették.
A zászlólap – az elő- és hátlapon egyaránt – körben fémszálas, aranyszínű paszományszalaggal szegett, s két oldalán függőlegesen is két ugyanilyen levarrott szalaggal díszített. Az előlapon középen medalionszerű keretezésben kettős dobelin hímzésű mező látható, mely a Gyermek Jézust ábrázolja feje körül dicsfénnyel kiemelve, jobbjával áldást oszt, bal kezével szívét mutatja. „Jézus Szívét”, az isteni szeretet jelképét megnyitott, lángoló szívként ábrázolták, melyből kereszt nő ki s fénysugarak áradnak. (A Szívgárda vezetői fő feladatuknak a gyermekek Jézus Szívének megfelelő szellemben történő nevelését tartották. A Gyermek-Jézust állították ideálként a gárdisták elé, ezzel segítve a vele való azonosulást.  Ezért került a zászlóra is a Gyermek-Jézus ábrázolás.)
A hímzett mező alatt és felett a domború hímzéses „Jézus Szíve” „Bízom Benned!” felirat olvasható.
A zászlólap ívesen szabott alja és a bújtatónál visszahajtott felső sáv is aranyszínű fémszálból sodort rojttal ékesített. A keresztrúd végén egy hosszan lelógó, szintén aranyszínű fémszálból készült bojt található, melynek segítségével össze lehetett fogni a zászlót.
Hátlapjának hímzett mezője hiányzik, kivágták, a fennmaradt források alapján nem ismerjük ábrázolását. 
A nagykanizsai elemi népiskolák értesítői már 1930-tól beszámoltak a hitoktatók vezetésével mindhárom iskolai körzetben megtartott „gárda-gyűlésekről”, melyeken a III- VI. osztályos tanulók vettek részt, de pontosabb adatok a tevékenységükről nem ismertek.
Kiskanizsán a Szívgárda csapat hivatalosan – a templom Historia Domusának feljegyzése szerint – az 1935-36. tanévben alakult meg 100 taggal P. Andreska Felicián ferences hitoktató vezetésével. A II. Szívgárda csapatot Muzslay László hitoktató szervezte meg, az új tagokat 1936. február 9-én avatták fel. A szívgárdisták száma Kiskanizsán így már közel 200 főre emelkedett.
A Szívgárda az 1930-as években a legelterjedtebb vallásos gyermekszervezet volt Magyarországon, a Jézus Szívét tisztelő és Jézusért apostolkodni akaró 6-14 éves katolikus fiúk és leányok vallásos egyesülete, a Jézus Szíve Szövetség gyermektagozata.
Eredetileg „A Szív” című újság terjesztését segítette néhány budapesti egyházi iskola, a növendékekből álló utcai terjesztői csapatot „Jézus szíve postagalambjainak” nevezték el. Egyre több városban működtek, közülük néhányan Szegeden a Miasszonyunk zárdaiskolában hozták létre 1920-ban az első „Szívgárda csapatot”, majd lassan ebből fejlődött ki a Szívgárda-mozgalom.
Célja a valláserkölcsi és hazafias nevelés elmélyítése, a családi élet megszerettetése, a munkára és kötelességteljesítésre nevelés volt. Egy-egy iskolai osztály szívgárdistái általában egy szakaszt alkottak. A szakaszok alkották a gárdacsapatot, melynek élén a csapatvezető állt (általában hitoktatók, részben tanítók, tanítónők).
A gyermekeknek hetente, kéthetente összejöveteleket tartottak kedélyes, családias légkörben, ének, beszélgetés, játék közben került sor a hitbuzgalmi oktatásra. Ünnepségeket, kirándulásokat szerveztek, karácsonykor általában megajándékozták a szegény gyermekeket. A csapatvezetők kapcsolatban álltak a szülőkkel is, szülői értekezleteket tartottak, évente apák és anyák napját rendeztek. 1930-ban 654 helyen kb. 800 gárdacsapat működött az országban több mint 100. 000 taggal, 1942-ben 2500 gárda kb. 300.000 taggal.
A P. Solymos Rezső hitoktató vezetésével 200 taggal működő kiskanizsai Szívgárda csapat zászlajának avatására 1942. május 10-én került sor.
P. Takács Imre dr. tartományfőnök-helyettes szentelte fel a hozzá tartozó 10 db Jézus Szíve és 8 db kék-fehér ókeresztény jelvényes kis zászlóval, valamint két selyem (Jézus Szíve és Mária Szíve) párnával együtt.
A Zalai Közlöny tudósítója szerint a templom és a kórus zsúfolva volt hívekkel, Nagykanizsáról is sokan kimentek a kis gárdisták „lélekemelő ünnepségére”. A szentmise után a Templom téri iskola udvarán ünnepély kíséretében verték be a zászlószegeket, majd délután a Polgári Olvasókör nagytermében díszközgyűlést, s „műsoros gyermekdélutánt” tartottak. Tánc- és énekszámok mellett P. Solymos Rezső hitoktató, a csapat vezetője rendezésében két színdarabot mutattak be.
A Szívgárdisták minden egyházi ünnepen, elsőáldozáson részt vettek zászlójukkal együtt. A nagy zászló mellett két kislány vitte a Jézus és Mária szívével díszített párnákat, a többi gárdista kisebb zászlókkal vonult fel.
Egyenruhaként világoskék blúzt és perelint viseltek fehér vagy kék sapkával, hozzá fehér vagy sötét rakott aljat.
A hosszú évtizedeken keresztül a kiskanizsai Sarlós Boldogasszony Plébánia által megőrzött Szívgárdista csapatzászló az Együtt Kiskanizsáért Egyesület és elnöke Horváth Jánosné Plander Julianna segítségével 2016-ban került be a múzeum gyűjteményébe.

Elsőáldozók 1947-1948 körül a Templom téri iskola udvarán tanítónőjükkel, Vargha Béla iskolaigazgatóval és a hitoktató ferences lelkésszel. Az ünnepségen részt vettek egyenruhájukban a Szívgárdista leányok is: a zászló előtt a párnát tartja Imrei Erzsi, tőle jobbra a párna szalagjával Gyöngy Mária, mögöttük Vajda Mária, mögötte, a zászló mellett Törő Magda látható. Jobb oldalon a párnát tartja Vadász Ilona, bal oldalán Skernyák …, jobbra Gaál Györgyi, mögöttük „Nincsics Annus”, mögötte Hohl Mária áll.

A kiskanizsai Szívgárdisták P. Solymos Rezső ferences lelkésszel az 1940-es évek elején

Összeállította: Kunics Zsuzsanna
 A felvételt készítette: Hohl Zoltán

„Háromszorhímes” és „kétszerhímes” tojások Véséről

Részletek

Szülőkategória: 2021

Kategória: Április

Magyarországon és a tőle keleti, északi és déli irányban fekvő országokban a viaszolás a húsvéti tojás díszítésének jellemző módja, az alapszínnél pedig hagyományosan a piros vagy annak valamilyen árnyalatának (vörösesbarna, sárgáspiros, rózsaszínű) elérésére törekednek. A Nagykanizsához közeli Vésén azonban a szokásostól eltérő, fekete alapszínű viaszolt tojásokat is készítettek az asszonyok. Korábban e terület a nagykanizsai múzeum gyűjtőterületéhez tartozott, így kerültek az egyedi technikával készített kis remekművek a gyűjteménybe. A jellegzetes fekete színű, kétszer vagy háromszor hímes tojások festéséhez kovácsszén összeolvadt salakjából, a tüzes vasról kovácsolás közben lehullott vasporból és savanyú káposzta vagy -paprika forralt levéből készítettek főzetet. A sötét alapból emelkedtek ki aztán a zöld ill. piros színű minták.

Bertók Ferencné 1969-ben mutatta meg Kerecsényi Editnek, hogy hogyan készülnek a vései „háromszorhímes” tojások. Festésük három fázisban történik, három féle színű lesz a végeredmény, melyből adódik elnevezésük: 

1. A tojás kerületén és közepén viasszal mintákat rajzoltak, majd zölddel színezték a leveleket. A zöld tintával megfestett mintákat viasszal „lefedték”. A hím így zöld maradt alatta.
2. Miután a minta zölden maradó részeit viasszal lefedték, meleg piros festékbe mártották. A pirosra festett tojást száradás után forró viasszal lefedték: a mintának azt a részét, amit pirosan kívántak hagyni.

3. A tojást feketére festik. A festéklé a kovácsműhely üllője alatt összesöpört vasszemét felfőzésével készül. A fekete lében készre főzik. Végül a fekete léből kiveszik, langyosra hűtik, és puha ronggyal letörlik: a viasz lejön róla és szépen mutat a fekete alapon a piros, zöld minta.

A legtöbb kétszer és háromszor hímes tojást Vésén gyűjtötték, de a szomszédos Inkéről is kerültek a néprajzi gyűjteménybe azonos technikával készült darabok, sőt Csurgóról és Letenyéről is. Lábodon „kéccőhímös” néven készültek hasonló technikával a húsvéti tojások.

Tekintse meg húsvéti virtuális kiállításunkat is!

Gyűjtő: Kerecsényi Edit
Műtárgyfotó és utómunka: Hohl Zoltán
Írta és összeállította: Gyanó Szilvia

1848-as honvédzászló

Részletek

Szülőkategória: 2021

Kategória: Március

Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc alatt használatos honvédzászló két sávból összevarrott, fehér taft selyemből készült.
Előlapján az országcímerrel, hátlapján a Madonna képével díszített. Az ovális, arany színű (fekete, barna és szürke színnel kiemelt) babér és tölgyfa koszorúval övezett koronás kiscímer felett az országalma látható. Magyarország védasszonya jobbjában jogart tart, bal lábán a gyermek Jézus ül, aki jobb kezét az ölében lévő országalmán nyugtatja. Mária jobb lába alatt sarló alakú hold látható. A képet keretező ovális mező alsó részét hegyvidék és várábrázolás díszíti. (A zászló jobb felső sarkából egy nagy téglalap alakú rész hiányzik.)
A honvédzászló a Városi Múzeum – II. világháború alatt feldúlt – régi anyagából maradt fenn, leírása, az adatait tartalmazó leltárkönyv azonban megsemmisült.  Így történetét nem ismerjük, nem tudjuk, melyik zászlóalj részére készült, mely csatákban használták.
Valószínűleg Halis István gyűjtötte, illetve az ő igazgatása idején került a gyűjteménybe. Egy, a Zalai Közlönyben 1926. júliusban megjelent írás sürgeti azoknak a tárgyaknak a közszemlére bocsátását, melyeket sikerült a múzeum céljaira összegyűjteni. A cikk szerzője a bemutatásra váró tárgyak között felsorolta az „1849-i Szűzmáriás zászlót” is. Így biztosan tudható, hogy 1926-ban már a múzeum gyűjteményébe tartozott.
A külső és belső bizonytalanság miatt 1848 májusában megkezdődött a korábban már létrehozott nemzetőrség mellett a tíz zászlóaljból álló honvédsereg felállítása is, megindult a toborzás. Az önkéntes nemzetőr zászlóaljak jelentős része (1848 őszén) honvédzászlóaljjá alakult át.
A nemzetőrség felszerelése a törvényhatóságok feladata volt, a honvédzászlóaljaké a központi Ruházati Bizottmányé, de rendszerint ez a feladat is az egységeket kiállító megyékre, városokra hárult. Ők készíttették az egyenruhákat, lábbeliket, felszerelési tárgyakat, s az alakulatok zászlóit is.
Minden gyalogzászlóaljnak és lovas osztálynak volt saját zászlaja. A zászló gondosan őrzött, megbecsült szimbólum volt, elvesztése szégyent hozott az egész alakulatra.
A honvédzászlók fehér selyemből készültek (a gyalogsági zászlók nagyobbak voltak, 179x126 cm nagyságúak; a lovassági zászlók 73x73cm méretűek). Előlapjukat az országcímer, hátlapjukat a Madonna képe díszítette, három vagy négy oldalukat körben vörös-zöld lángnyelvek szegélyezték. A nemzeti színűre festett zászlórúd lándzsa formájú fémcsúcsára az országcímert, másik oldalára az V. F. (V. Ferdinánd) névjelet vésték.
A trónfosztás után néhány zászlót átfestettek, a korona helyébe koszorúval övezett kard került, az ezután készült zászlókra már a korona nélküli címert festették.
A zászlók azonban nem voltak egyformák, egyedileg, különböző helyeken készültek. Különbözött a címer mérete, stílusa, a lángnyelvek mérete, száma is. A Honvéd Ruházati Bizottmány csak a tél elején vette át a zászlóügyek intézését, ekkor egyszerre nagyobb mennyiséget rendeltek. Mikor 1849 januárjában kiürítették Pestet, 44 új, még ki nem adott zászlót vittek magukkal Debrecenbe.
A Thúry György Múzeumban őrzött honvédzászló is az egyedileg készült zászlók sorába tartozik, ovális mezőinek festése finom mívű. A festett Mária-kép és a koronás címerábrázolás a szabadságharc idején kiadott érméken és a csákódíszeken megjelenő tipikus ábrázolásokkal rokon.

Összeállította: Kunics Zsuzsanna
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

Frakk az 1920-as évekből

Részletek

Szülőkategória: 2021

Kategória: Február

Fekete gyapjúszövetből, iparos által készített férfi alkalmi ruhadarab. Eleje rövid, derékig érő, két paszománygombbal, frakkgombolással lazán zárul. Az alsóbb része hátrafelé szárnyakban folytatódik, melyek leérnek a térdhajlat vonaláig.  Hátának közepén látszik a „Görög Mihály” cégjelzés.
A frakkot eredetileg csak a katonaság viselte, a 18. században vált divatossá. Angliában csakhamar az előkelők viseletévé vált. A ruhadarab kezdetben színes kelméből készült és arany vagy ezüst gombokkal volt díszítve; csak 1848 felé kezdték kizárólagosan fekete kelméből készíteni.
A férfiak a bálokon a 19. század közepén kék frakkot viseltek, az 1870-80-as években már csak a fekete frakk volt megfelelő fehér keménygallérral és fekete csokornyakkendővel. Ez utóbbi a század végétől a pincérek frakkjának kiegészítője lett, elegáns férfi este csakfehér csokornyakkendőt viselt.
Az operában, a színházi páholyokban az uraknak frakkot illett ölteni. Látogatáskor megfelelt a zsakett is, a század végétől a szmoking, mely eleinte a „dohányzó”- helyiségben hordható öltöny volt azokon az összejöveteleken, mikor a férfiak egymással kártyáztak, mulattak.
„Frakkot nagy gálában, bálban, elegáns estélyekre, esti esküvőre viseltünk. Hozzá mindig fekete nadrág járt, melynek külső oldalán egy-egy selyem csík – lampasz – ment végig. Frakkhoz mindig erősen kikeményített plasztronos frakking járt, melyben én gyöngyház gombokat viseltem, de voltak barátaim, akik arany inggombokat hordtak. A kemény mandzsettában nekem is arany mandzsettagomb volt. A baloldalon fehér selyemzsebkendő. Fehér selyem csokornyakkendő járt hozzá. Frakkhoz mindig cilinder illett, és akinek volt, az fekete estélyi perelint hordott felette, ezt persze letették a ruhatárban a cilinderrel, a fehér szarvasbőr glasszékesztyűvel és a vékony, elegáns, legtöbbször ezüst fejű sétapálcával együtt. A cipő az eszkarpen (Escarpin tánccipő, könnyű cipő) ez volt az igazán elegáns báli cipő, de ment hozzá a fekete lakkcipő is. Rendszerint az első nagy bálra kapta a fiatalember a frakkját, vagy ha addig nem volt neki, és délután esküdött, akkor az esküvőjére.” 
Tudjuk meg Révffy Andor visszaemlékezéséből, aki 1973-ban adta a múzeumnak ajándékba ezt az általa használt, 1925 körül varratott frakkot.
1968-69-ben és 1973-ban szinte egy teljes ruhatár – több mint 150 viseleti darab és kiegészítő – került be a múzeumba Dr. Révffy Andor ajándékaként.
Az angol úri divat minden kérdésében otthonos Mangold Béla Kolos szabómester, divatárukereskedő, lapszerkesztő táblázattal sietett a tudatlanok segítségére, ebből mutatunk egy kis részletet, mely meghatározza az illendő báli viseletet.

Összeállította: Mikó-Baráth Franciska
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Írószekrény, 1840 körül

Részletek

Szülőkategória: 2021

Kategória: Január

A rejtett záródású titkos rekeszekkel ellátott kétrészes írószekrény alsó része kétajtós, belül polccal és fiókkal; felső része lenyitható. A lenyitható rész felett egy széles fiók található, a kulcslukat sötétbarna fából berakott kis pajzs keretezi. A fiók két oldalán lantot ábrázoló intarzia látható.
A szekretert elöl kétoldalt faragott pálmalevél díszű, aranyozott oszlopfejes oszlopok határolják. A lenyitható asztallap mögött középen egy – fekete oszlopokkal határolt – hátul tükrös kis fülke található. Az alsó része fekete-piros tusfestékkel készített stilizált mintázattal díszített. A fülkét fényezett, topolyagyökér borítású, fenyőfából készített kis fiókok fogják közre. A középső sávot félpillérek tagolják három részre, a tükrös fülke két oldalán 3-3 fiók látható.
A fülke tükrös hátlapja mögött két polcos titkos rekesz található. A középső kis fiók alatti lap kiemelhető, alatta egy újabb, tárolásra szolgáló titkos rekesz húzódik a szekrény egész hosszában.
A tükrös rész fölötti jobb oldali fiók oldalain kézzel írott feliratok olvashatók, az egyik oldalon: „1843 Ápr. ig. Szabó Sándortól 112 Vfrt 30 fton”, a másik oldalon: „1843. Ápr. ig. vettem 112 vf. 30 Fton”, alatta egy másik kézírással: „Kijavíttattam és Nagykanizsára hozattam 74 K 14 f. 1905. márc. Dr. Eöri Szabó Jenő”.

Az írószekrény első, 1840-es évekbeli gazdáját nem ismerjük, a felirat tanúsága szerint 1905-ban került Nagykanizsára. Dr. Eöri Szabó Jenő törvényszéki bíró vásárolta meg, s hozatta az akkori Kölcsey utcai lakásába. Dr. Eöri Szabó Jenő 1898 óta működött Nagykanizsán, 1914-től a nyugdíjba vonulásáig, 1928-ig a törvényszék elnöki tisztét töltötte be.
Később a szekreter a Teutsch család birtokába került. Teutsch Gusztáv (1889-1954) drogista, fűszer- és csemegekereskedő 1914-től résztulajdonosként dolgozott Nagykanizsán egy drogáriát működtető cégnél, majd 1918-ban az egész a tulajdonába került. Üzletét az 1920-as években a Fő út 1. szám alatt, majd az 1930-as években a Városháza földszintjén működtette. 1939-től fióktelepet tartott fenn Miskolcon is. Tagja volt a vármegye törvényhatósági bizottságának, a városi képviselőtestületnek.
A család által használt írószekrény 1976-ban került a múzeum gyűjteményébe özv. Teutsch Gusztávné hagyatékából az egyik örököstől.

Összeállította: Kunics Zsuzsanna
A felvételt készítette: Hohl Zoltán