Művészi képeslapok Sassné Farkas Böske rajzai és festményei alapján

Részletek

Szülőkategória: 2024

Kategória: Április

Április hónap műtárgyai Sassné Farkas Böske (1889-1950) alkotásaiból 1928 augusztusában megjelent fekete-fehér, barnított és zöld árnyalatú, festményekről készített művészi képeslapsorozat, illetve a hozzájuk tartozó albumborító a „Balaton-part nevezetes helyeiről” címmel.
A borító belső oldalán dr. báró Wlassics Tibor földművelésügyi minisztériumi tanácsos (Wlassics Gyula miniszter fia), a Balatoni Társaság országos elnökének ajánlása olvasható:
„Sassné Farkas Böske a magyar tenger lelkes és nagy tehetségű rajongója íme valóra váltotta az én régi, kedves eszmémet. Megszületett végre a balatoni művészi levelezőlap. Ihletettséggel, bensőséges szeretettel és tökéletes művészi tájismerettel alkotott rajzok ezek, amelyeket lelkemből ajánlok a magyar közönség megértő pártfogásába.”
A nagykanizsai születésű Farkas Böskének, Farkas Ferenc rendőrkapitány lányának rajztehetsége már fiatal korában megmutatkozott. 1908-ban a Sass Ferenc, fiatal festőművész által Nagykanizsán nyitott festőiskola egyik első diákja lett. A fiatalok között szerelem szövődött, 1909-ben összeházasodtak. Sass a nagybányai festőiskolában, Hollósy Simonnál és Ferenczy Károlynál tanult, mesterének tartotta a természetet is. Férje szemléletét Böske is átvette, legszívesebben a szabadban alkotott. Az első világháború előtt számos kiállításuk nyílt a Dunántúl városai mellett többek között Münchenben is, sikereikről a Zala című napilap rendszeresen beszámolt.
Sassné Farkas Böske az 1920-as évek második felének nyarait többnyire a Balaton mellett töltötte, sokat festett, a hegyek, a felhők, a víz ezer arca, színárnyalata mindig megihlette, csakúgy, mint a várromok. Később, Indiában úgy gondolta, a balatoni évek tanították, készítették fel a Himalája vagy akár a Fuji és a Japán-tenger megfestésére.
A képeslapok alapjául szolgáló festmények 1926 és 1928 között a Balaton mellett készültek, többségük a Thúry György Múzeum Képzőművészeti és Brunner Gyűjteményét gazdagítják: Szigligeti romok; Szigligeti vár; Rózsakő; Szegedy Róza háza; Kilátás Kisfaludy Sándor ablakából; Szent György-hegy; Balaton-part Badacsonyban a fonyódi hegyekkel; Szigligeti öböl a Tihanyi- félszigettel. Méretük vegyes, a 15x24 cm-es kis mérettől a 70x50 cm-es nagyobb méretig terjednek, olajfestmények, kartonra, ritkábban vászonra festve. A festményekből készült művészi képeslapok mérete 10x15 cm.
Sassné lányával, Brunner Erzsébettel együtt 1929-ben Indiába költözött és Elizabeth Sass Brunner néven ott vált igazán ismert festővé. Munkái a tájképek mellett spirituális töltésű művekkel egészültek ki. Lánya elsősorban portréfestőként jegyzett művész lett. Néhány éves, Japánt, Amerikát és Európát is érintő – 1935 és 1938 közötti – kitérő után egészen haláláig, 1950-ig Indiában élt és dolgozott. Lánya ezt követően is Indiában maradt, 2001-es haláláig mindössze egyszer, 1988-ban látogatott haza Magyarországra, Nagykanizsára.

Összeállította: Szmodics-Tugya Beáta muzeológus
Közreműködött: Hohl Zoltán és Várnagy Veronika

Petőfi a nagyszebeni ütközetben – falikép

Részletek

Szülőkategória: 2024

Kategória: Március

Színes nyomat (litográfia) gazdagon díszített aranyozott keretben. Felirata: „Petőfi a nagyszebeni ütközetben 1849. március 11.”. A paszpartun feltüntették a kiadót – a Könyves Kálmán Magyar Műkiadó Rt.-t (Budapest) – valamint a „Festette STYKA” megjegyzést is.

A nagyméretű kép egykori tulajdonosával, Horváth Györggyel együtt költözött Kiskanizsáról Nagykanizsa keleti városrészébe. Kiskanizsán a tisztaszoba falán lógott, mindig nagy becsben tartották. A szülői ház eladása után még sokáig díszítette tulajdonosának nagykanizsai panellakását. Nem mindenki gondolta panelba illőnek a nagyszülői hagyatékból származó tárgyat, de Horváth György ragaszkodott hozzá, féltett kincsként „őrizgette”. Halála után lánya, Nóra a képet a múzeumnak ajándékozta.

Petőfi a nagyszebeni ütközetben
Kultúrtörténeti háttér

A 19. században, különösen az 1848-49-es szabadságharc leverése után a nemzeti jelképek, mint például a címer vagy a magyar történelem jellegzetes alakjai, a lakáskultúra gyakori elemeivé váltak. Maga a szabadságharc, annak eseményei és a hozzá kötődő személyek (pl. Kossuth, Bem, Petőfi) a 19. század második felében a nyomdai sokszorosítási eljárások rohamos fejlődésének és tömegessé válásának köszönhetően valamilyen formában helyet kaptak az otthonokban, többnyire a tisztaszobában vagy a szentsarok falán.
Jan Styka (1858-1925) lengyel könyvillusztrátor, történelmi-, vallási- és csataképfestő, pályafutása során számos portrét és vallási tárgyú képet készített. 1897-ben az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára festette meg Erdélyi körkép (vagy „Bem és Petőfi” vagy „A Nagyszebeni csata”) című panorámaképét. A mű elkészítésére a Bánffy-kormánytól kapott megbízást. A témát, az 1849. március 11-i nagyszebeni csatát a művész választotta. Döntésében jelentős szerepet játszott, hogy így a lengyel Bemet és a magyar Petőfit együtt ábrázolhatja. Styka Lwówban (Lembergben) dolgozott a képen. A munkában egy festőművész-csapat segítette, a lengyel nemzetiségű Zygmunt Rozwadowski, Michal Wywiórski és Tadeusz Popiel, a német Leopold Schönchen továbbá a magyar Margitay Tihamér, K. Spányi Béla és Vágó Pál.
A tipikus méretű, (15 x 120 m) körpanoráma-festmény a tavaszi hadjárat egyik dicsőséges pillanatát, a nagyszebeni csatát, illetve Bem József és Petőfi Sándor alakját jelenítette meg. A magyar közönség 1898 márciusában láthatta Budapesten, majd Európa több városában is kiállították. 1908-ban Styka a képet szétvágta (elszámolási egyet nem értés miatt) és részenként külön-külön értékesítette. A festmény jelentős része mára elveszett. Emlékét őrzik másolatai, melyek faliképek és képeslapok formájában országszerte népszerűek voltak.

Összeállította: Gyanó Szilvia etnográfus

Cilinder, klakk-kalap, selyemsál és sétapálca – báli úri viseleti darabok az 1920-as évek elejéről

Részletek

Szülőkategória: 2024

Kategória: Február

A finom nyúlszőrből, kézimunkával készült fekete színű cilinder belül fehér selyemmel bélelt. Magas, henger alakú, lapos tetejű; keskeny karimája elöl és hátul kissé lefelé, két oldalán erősen fel- és befelé hajlik, ripsz szalaggal szegett. Közvetlenül a karima felett körben egy 2 cm széles, bal oldalon csokorra kötött ripszszalag díszíti, e fölött egy külön rátett, kb. 10 cm széles posztó anyaggal is körül van kerítve.  A kalaptető bélésén a gyártó „New London Fashion” cég oroszlánnal és lóalakkal díszített emblémája látható. Az alsó karimaszélhez körben belül egy 6 cm széles, finom bőrből készült izzadságvédő szalag van hozzávarrva. A kalap anyaga és a bélése közé erős kartont építettek be, ez tartja mereven a kürtő részét.

A hasonló felépítésű klakk-kalap (franciásan chapeau a claque, más néven Gibus-cilinder) fekete selyemből kézzel készült, közvetlenül a szegély felett egy 1 ujjnyi széles ripszszalag díszíti körben feltűzve, bal oldalon csokorra kötve.  Belül fekete színű selyemmel vonták be, a kalaptetőn a bélésen a „Manifacture Gibus Paris” cég koronával díszített, aranyszínű emblémája látható, és aranyszínű betűkkel nyomva a forgalmazó neve – „Gebauer Sándor, Pressburg” – olvasható. (Gebauer Sándor férfi divat- és kesztyűáru kereskedő üzlete az 1890-es évektől működött Pozsonyban.) Az összenyomható cilinderkalap az anyaga és a bélése között két oldalon drót-rugós szerkezettel van ellátva, melynek segítségével egészen laposra összenyomható, majd kinyitásakor a rugók a kalapot ismét kifeszítik.

Mindkét kalap az alkalmi, báli öltözködés része volt hajdan. Dr. Révffy Andor (1895-1983) ügyvéd, bíró viselte őket fiatal korában az 1920-as évek elején a fehér selyemsállal és az ezüstfejű sétapálcával együtt. 1969-ben az ő ajándékaként kerültek a múzeumi gyűjteménybe. „Frakkot nagy gálában, bálban, elegáns estélyekre, esti esküvőre viseltünk… Frakkhoz mindig cilinder illett, és akinek volt, az fekete estélyi perelint hordott felette, ezt persze letették a ruhatárban a cilinderrel, a fehér szarvasbőr glaszékesztyűvel és a vékony elegáns, legtöbbször ezüstfejű sétapálcával együtt.” – emlékezett vissza viseletükre (részletesen felsorolva az ilyen alkalmakkor a frakkhoz viselt egyéb ruhadarabokat, kiegészítőket) tulajdonosuk 74 éves korában, 1969-ben. 

A férfiak az estélyeken, bálokon, az operában, a színházi páholyokban, esti menyegzőkön frakkot öltöttek.  A 19. század közepén kék frakkot viseltek, az 1870-80-as évektől a szigorú öltözködési szabályok alapján már csak a fekete frakk volt a megfelelő selyem- vagy pikémellénnyel, fehér keménygallérral és fekete csokornyakkendővel. (Az utóbbi a 19. század végén a pincérek frakkjának kiegészítője lett, így elegáns férfi este csak fehér csokornyakkendőt viselt.) Az előírt báli cipő az escarpin (könnyű tánccipő) volt, de illett hozzá a fekete lakkcipő is. A frakk fölött perelint hordtak, fehér selyemsállal a nyakukban, fejükön cilindert vagy klakk-kalapot.

A magas kürtőkalapok, cilinderek a 19. században terjedtek el széles körben. Nevüket henger alakjukról kapták. (A cilinder szó a görög külindroszból átvett latin cylindrusból ered, jelentése: henger.)

Egyes feltételezések szerint a 15. századi Spanyolországból, esetleg Kínából erdeztethető, s 1775-ben került Franciaországba, mások szerint Firenzében találták ki. Európában a 18. század végén kezdett divatba jönni. Az arisztokrácia körében a drága hódprémből készült változata terjedt el, majd a cilinderek selyemből, bársonyból készültek, a középosztálybeli polgároké nemezből. Magasságuk az 1830-as években elérte a 25-27 centimétert is, a század végére 16-17 centiméterre csökkent.

A magas cilindereket nehéz volt kezelni, az operaházi előadások alatt ölben tartani kényelmetlen volt, utazás során sok gondot okozott a tárolásuk. Az első kezdetleges összecsukható cilindert 1812-ben alkotta meg egy londoni kalapos, de bonyolultsága miatt nem volt népszerű. A leleményes párizsi mesterember, Antoine Gibus 1834-ben szabadalmaztatta rugóval működő szerkezetét, mely segítségével egy laza csuklómozdulattal lehetett a kalapot kinyitni, s egy kerek lappá összecsukni, mely csattanó hanggal járt. Feltalálója után Gibus-kalapnak, a csattanó hang miatt „shapeau claque-nak, vagyis csattanó kalapnak nevezték el, mely idővel klakkra rövidült. Magyarországon is ez az elnevezés terjedt el.

A 20. század elején a cilindereket nappal már nem, csak bálokra, ünnepi alkalmakra, formális eseményekre vették fel. Napjainkban a hétköznapokon ugyan már nem találkozhatunk vele, de különleges esküvőkön, az ascoti lóversenyen ma is cilinderben jelennek meg az arisztokrácia tagjai. Láthatunk kürtőkalapot a díjlovaglások résztvevőin, bűvészek, revütáncosok előadásain, testületek egyenruhájának részeként, kaszinók, elegáns szállodák ajtónállói viseleteként is.

Báli férfi öltözet, 1835 A „Rajzolatok a társasélet és Divatvilágból” című folyóiratban megjelent divatrajz, 1835. január		Kintner Róza polgári iskolai tanárnő és Szakonyi Géza polgári iskolai tanár a polgári esküvőjük előtt, 1898 A vőlegény szalonkabátot („ferencjóskát”), hozzá cilindert visel, a kezében glaszékesztyűt tart.

Összeállította: Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Gyapjas orrszarvú csontok

Részletek

Szülőkategória: 2024

Kategória: Január

Január hónap műtárgya két gyapjas orrszarvú csont, amelyek az orrszarvúfélék családjának egy kihalt fajából származnak, két különböző példány maradványai. A gyapjas orrszarvúak kb. 350 000 évvel ezelőtt /újabb kutatások szerint 460 000 évvel ezelőtt/ jelentek meg Eurázsiában és az utolsó eljegesedés végén, mintegy 10 000 évvel ezelőtt tűntek el.

Az állkapocs (mandibula) néhány éve a murakeresztúri kavicsbányából került elő, a Murasóder Kft. ügyvezetője, Szili Zsolt  ajándékozta a múzeumnak. A bal oldali állkapocs egy 8-15 év közötti állat csontja, utolsó zápfoga még nem nőtt ki. A csont jó állapotú, azonban a metszőfogi rész és az állkapcsi szöglet, ízület törött. Legnagyobb fizikai hosszúsága 41,5 cm. Súlya 1500 gramm, kb. 4-5-ször nehezebb, mint egy hasonló jellegű szarvasmarhaállkapocs-töredék. Ez az állat élősúlyára is igaz: egy gyapjas orrszarvú 2-3 tonnát is nyomhatott, míg egy mai modern, kifejlett szarvasmarha súlya 500-700 kilogrammra tehető.

A másik csont egy csigacsont (astragalus), amely 1964-ben Nagybakónakról került elő kútásás közben, 20 méteres mélységből. A csigacsont az orrszarvú jobb hátsó lábából származik, közvetlenül a sípcsont alatt található. Legnagyobb hosszúsága 11,6 cm. Összehasonlítva bármely régészeti korszakból előkerült szarvasmarha csigacsonttal, az orrszarvú csont terjedelme kb. 4-5 szarvasmarha csigacsonttal ér fel. Egy átlagos szarvasmarha csigacsont 60-80 gramm közé tehető, az orrszarvú csigacsontja viszont 568 gramm, ami 7-9-szerese a szarvasmarháénak! A lelet dr. Luca Pandolfi olasz rinocérosz-specialista vizsgálati eredményei szerint is egy rendkívül nagyméretű példányból származik.

A gyapjas orrszarvú a tudományos nevét – Coelodonta antiquitatis – Johann Friedrich Blumenbach (1752-1840) német természettudóstól kapta, csontleletek alapján ő írta le először ezt a fajt 1807-ben.
A dús, tömött, hosszú szőrzetű állat hosszúsága 3-4 méter, marmagassága kb. 2 méter lehetett. Fejét, amelyen két tülköt viselt, kissé mélyebben hordta, mint mai afrikai rokonai.  A nagyobb szarv az orr felett nőtt, hossza meghaladta az 1 métert, a másik a homlokából indult, ennek hossza 40-50 cm. Alsó átmérőjük 25-30 cm. A szarvak belseje különálló hosszú rostokból épült fel, amelyek a fosszilizálódás során csak ritkán maradnak meg, mivel a rostok kreatint tartalmaznak. A hajhoz, körömhöz, szőrhöz, tollhoz, patához hasonlóan a földben többnyire elbomlanak.
Az állat testét világosbarna színű gyapjú borította, ami kétféle szőrből épült fel: az alsó réteg finomabb, sűrű, jó hőszigetelő réteget alkotott, míg felette merev, durva fedőszőr volt, ami az állat egész oldalát beborította. A marán és a nyakán kicsi sörényt viselt.
A gyapjas orrszarvú a mamuthoz hasonlóan a hideg tundrán és a sztyeppéken élt, kiválóan alkalmazkodott a zord időjáráshoz. Kedvelte a folyók öntésterületeit, a tópartokat, vizenyős területeket, ahol sűrűbb növényzetet és ezáltal több élelmet találhatott. Főleg fűféléket, illetve fák fiatal hajtásait fogyasztotta.
A ma élő orrszarvúakhoz hasonlóan magányosan éltek, 3-4 évente választottak párt az utódnemzés miatt. A nőstény csak néhány hónapig maradt borjával, a fiatal egyedek új területeket kerestek maguknak.
Az ősember vadászta, azonban elejtése nehéz és veszélyes volt. Ezek az állatok igen agresszívek voltak, hatalmas szarvaikat védekezésre és támadásra egyaránt használták, ráadásul termetükhöz képest nagyon gyorsan mozogtak. Vadászatukat a vastag bundájuk is megnehezítette.
A faj legtöbb lelete a Tisza és mellékfolyóinak jégkorszaki üledékeiből került elő, ezért is különleges ez a murakeresztúri állkapocs és nagybakónaki csigacsont.
Jelenleg a Rhinocerotidae családhoz 5 faj tartozik, amelyek közül kettő Afrikában, három pedig Ázsiában él.

Szmodics-Tugya Beáta
történész-muzeológus, archeozoológus

Felhasznált irodalom:

• Bakonyi Természettudományi Múzeum (Zirc) Jégkorszaki óriások c. kiállítása – Gyapjas orrszarvú leírása
• Főzy Istán – Szente István: A Kárpát-medence ősmaradványai, Budapest, 2007
• Hillman-Smith et al: Age estimation of the White rhinoceros (Ceratotherium simum). Journal of Zoology, London (A) 1986, 210, 355-379.

Egy hajdani karácsonyi ajándék – a D&Co játékgyár (Nürnberg) által készített gőzgépmodell, 20. század eleje

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: December

Fémből készült, lapos, sötétzöld talapzaton helyezték el a fekete színű, téglautánzatú kemencét, melyen a henger alakú, sárgaréz kazán áll nyomásmérővel, szeleppel, síppal ellátva. Kivezető csöve egy dugattyúhoz csatlakozik, melynek karja egy kereket forgat. (Hajdan a gőzszekrényen – a kazán mögött – álló magas kéménye hiányzik.) A hozzá tartozó apró tölcsér és a fűtéséhez használt eredeti kis spirituszégője is fennmaradt. A kis modell és még kisebb párja ugyanazon az elven működik, mint az igazi gőzgép.
Mindkettő talapzatán ovális mezőben egymásba fonódó „DC” betűk láthatók, a Doll & Co. játékgyár emblémája a „Made in Germany” felirattal. 
A Doll & Co. játékgyárat 1898-ban John Sondheim kereskedő és Peter Doll bádogos alapította Nürnbergben, 12 munkást foglalkoztatva. Kezdetben egyszerű, nem működőképes gőzgépeket gyártottak, játékaikat elsősorban Nagy-Britanniában, Írországban és az Egyesült Államokban forgalmazták. A bérelt helyiségeiket hamarosan kinőtték, így saját gyárépületet építettek egy lakóépülettel együtt a Kirchenweg 13. szám alatt, mely ma is áll, 2008-ig utódcége működött itt.
1911-ben Sondheim egyik unokaöccse, Max Bein csatlakozott a vállalkozáshoz partnerként, ennek köszönhetően új lendületet kapott a gyártás. Bein vadonatúj termékeket fejlesztett ki, elsősorban óraszerkezeteket, játék gőzgépeket, modellvasutakat, gőzhajtású játékautókat és teherautókat. Az 1920-30-as években már 250 alkalmazottal működtek.
(1938-ban a nürnbergi faji törvények miatt kénytelenek voltak eladni a gyárat, a Fleischmann cég vette át. A „Doll” márka 1949-ig maradt fenn.)
A kis gőzgépmodelleket Knausz László takarékpénztári tisztviselő vásárolta – valószínűleg karácsonyi ajándékként – László nevű kisfiának a 20. század első éveiben. Egy másik kedves játékához hasonlóan Németországból rendelhették meg neki vagy egy hazai játékboltban vásárolták.
Nagykanizsán a Városháza földszintjén egykor működő Alt és Böhm áruház és szomszédságában, a Fő út 4. szám alatt a Rosenfeld Adolf Fiai áruház is számos gyermekjátékot forgalmazott. A századforduló idején megjelent rajzos árjegyzéke szerint a Rosenfeld áruház játékáru választékával és áraival „az elsőrangú fővárosi játéküzletekkel vetekedett”.
Egy ilyen „remek kivitelű” „kifogástalanul működő” gőzgép vagy gőzmozdony azonban drága játéknak számított, a katalógus szerint az egyszerűbb gőzgépet 12 Koronáért, egy kis gőzmozdonyt 23 Koronáért kínáltak „nagyérdemű vevőiknek”. (Az ugyanebben a katalógusban szereplő karlsbadi porcelánból, kézi színes festéssel és aranyozással díszített 26 darabos étkészlet pl. 25 Koronába, egy díszes, ezüstözött névjegy- vagy gyümölcsöstál 19 koronába került. A Zalai Közlöny egy éves előfizetéséért 10 Koronát kellett fizetni ebben az időben.) 
A kis Doll-gőzgép modellt kedvenc játékaként idős koráig megőrizte tulajdonosa. Dr. Knausz László ügyvéd 1980-ban, 87 éves korában ajándékozta a múzeumnak.
A 18. század végén a természettudományos érdeklődés hozta létre, illetve népszerűsítette a már korábban feltalált fizikai játékokat (pl. laterna magica, kaleidoszkóp, tükrös játékok). Az 1800 körül kiadott nürnbergi játékkatalógusokban az állatok, járművek mellett nagyobb arányban szerepeltek már a fizikai, optikai játékok. A 19. század végén, a 20. század elején előtérbe kerültek a konstrukciós játékok, az óraműves állatkák és járművek. A fiúgyermekek álma a gőz, majd rugós óraszerkezet, illetve transzformált áram által hajtott játékvonat volt.
A játékgyártás jelentős fellendülését is a 19. század vége hozta el, az ipari forradalom e téren is előmozdította a tömegtermelést. A gyermekjátékok iránt megnövekedett igényt már csak az ipari úton előállított játékokkal tudták kielégíteni. Míg korábban a játékokat főként vásárokon, búcsúkban tudták a szülők beszerezni, a 19. században megjelentek az állandó játékkereskedések, üzletek is. A játékszerek ipari előállításában Németországé volt a vezető szerep, később Franciaország is felzárkózott hozzá. Így évszázadokon keresztül Nürnberg és Párizs volt a játékkészítő ipar központja.

A Rosenfeld Adolf fiai áruház (Nagykanizsa, Fő út 4.) 20. század elején kiadott katalógusának részletei: gyermekjátékok: kis gőzmozdony és gőzgép modell

Összeállította: Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Pálinkás fazék, „plávisos fazék”

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: November

Pálinkás fazék, „plávisos fazék”
Nagyrécse, 1871

 Kívül zöldesbarna, belül sárgásbarna mázas kerámiaedény. Egy füle van, külsejét három világoszöld virágos-ágacskás mintacsík díszíti, kifolyócsöve szűk, majdnem félig fedett száján 1871-es évszám olvasható. Magassága 21,5 cm. „Még a régi öregek pálinkát főzni használták.” – mesélte nagyrécsei ajándékozója Kerecsényi Editnek. A „plávis” jelentését így magyarázta: „Amikor főzik a pálinkát, ami elsőbe lejön, az ebbe folyt bele. Az a plávis.”

Pálinkafőző edények
és a kisüsti pálinkafőzés Nagykanizsa környékén

 A kicsepegő párlat gyűjtésére szolgáló pálinkafőző edények kívül-belül mázasak. Ezek a 19. század közepén-második felében készült széles fenekű (totya) fazekak félig zártak és vékony kiöntőcsővel rendelkeznek. Gyakran egyedileg, megrendelésre készültek, ezért a tulajdonos neve, a készítés évszáma, esetleg egyéb jókívánság vagy tréfás felirat is szerepelhet rajtuk. Esetenként barátságból, ajándékként rendelték.
A kisüsti pálinkafőző berendezés tartozéka volt a rézüst (kazán), az ezt felül lezáró sisak, a fából készült hűtőkád, két rézcső és a pálinkafőző edény. A két cső a sisakból a kádon át a pálinkafőző fazékhoz vezetett. Az üst épített katlanba süllyedt, alatta tüzeltek. (Primitívebb pálinkafőző eljárás volt a fazék-módszer, amikor a minden háznál megtalálható hétköznapi, más funkcióra is alkalmas eszközökből, például mosdótálból, kuktából állítottak össze kezdetleges lepárló készüléket.)
A házi pálinkafőző felszerelés némely vidéken jellegzetes épületekben volt felállítva a 19. században. A Nyugat-Dunántúlon ezek voltak a pálinkafőző kunyhók, melyeket a Balaton-felvidéken kukollának neveztek. Az első főzés eredménye volt Zalában a „plávis” (pelávis, peláviz, plávics) vagy más néven „vadka” (Somogyban „vogyka”). Ezt később még finomítani kellett, bár nem mindenhol került erre sor. Az üstből kifolyó első párlatot, az alszeszt Nagykanizsa környékén is többnyire plávisnak nevezték. Lovásziban szintén „plávisos korsó” volt a neve az edénynek, de ott a plávis szót a cefrére értették.
A Thúry György Múzeum 19. század második felében készült pálinkafőző fazekai sok érdekességet árulnak el a házi pálinkafőzésről, mely a 19. században és a 20. század elején a zalai és a környező somogyi emberek kedvelt őszi-téli tevékenysége volt. Csurgón is ilyen pálinkafőző edénybe csöpögött a „tiszta pálinka”: „Vót egy katlan, abba beletették a kazánt, aztán egy rézcső gyütt ki belőle a hűtőre, hideg vót a vize és úgy a gőz csöppökké vált, és úgy folyt ide, ebbe bele. Törkő, szíva, barack vót a legjobb.” – magyarázta az 50 éves adatközlő 1960-ban. A kis kifolyócsövet „csöcs”-nek nevezték és „azt tőcsér helyett használták, hogy nem köllött tőcsér”.
„Ahogy a csőbe belefolyt az alszesz rézcsövön, azt ismét kifinomították.” – mondták Pusztamagyaródon, ahol több fazekas is készített „folatos fazekat”. A nagykanizsai Bakó János fazekastól és a nagybakónaki Pandalek Józseftől is van pálinkafőző fazék a néprajzi gyűjteményben.
A pálinkafőzés helyszíne Csurgón a „kinti konyhában” volt, Zalaszentbalázson a „mellékkonyhában” és „vadkásfazék” néven ismerték ugyanezt a tárgyféleséget. A mellékkonyhában volt egy nagy üst, melyből két csövön jött le a gőz. A két cső végére külön-külön spárgát kötöttek, melyek végét összefonták és alátették a vadkásfazekat, abba csöpögött bele az első szesz, a „vadka”. A vadkát másodszor is lefőzték, abból csepegett ugyanabba a fazékba a „tisztaszesz”. Egy sandi adatközlő pálinkafőzője a konyhában volt, a kemence mellett, amibe beleillett a vörösréz főzőfazék. A pálinkásfazékba csöpögött bele ott is a szesz.
Kerecsényi Edit a Letenye környéki szőlőhegyekről jegyezte le, hogy az 1950-es évekig „nagy divat volt a tiltott pálinkafőzés”. Természetesen a letenyei hegyről is került „plávisos fazék” a gyűjteménybe, ahogy Csapiból és Nagybakónakról is.
Az 1910-es évek közepéig használták a pálinkás fazekakat, mert az első világháború elején a rézüstöket hadi célokra lefoglalták. A főzőberendezések többi része ezt követően a padlásra került.
A pálinkafélék hazai elterjedéséről a 14. századtól rendelkezünk adatokkal, eleinte gyógyászati célú használatáról tudunk, és mint „aqua vitae reginae Hungarie” ('magyar királyné életvize') a köszvény ellenszereként szerepelt. A források a borból és gabonából készült párlatokat említik. A pálinkafőzés földesúri előjognak számított, ezért a jobbágyparaszti főzést mindig korlátozták. Az 1836. évi VI. tc. saját szükségletre és nagybani eladásra szabaddá tette a pálinkafőzést mindenféle alapanyagból, a gabona kivételével. 1850-től a szesz állami monopólium lett, így a parasztok házi pálinkafőző üstjei is állami ellenőrzés alá kerültek, a főzés után szeszadót kellett fizetni.
1920-ban létrehozták a községi szeszfőzdéket, míg a házi pálinkafőzést megtiltották. A korlátozások és a tiltások azonban nem akadályozták meg a zalai embert a gyümölcs és a törköly lepárlásában. A „zugfőzés” során változatosan próbálták titokban lefőzni a szeszt és titokban tárolni a „fináncok” elől. A Balaton-környéki szőlőhegyeken előfordult, hogy a pincében vagy a szőlőben ásták el, de vannak adatok rejtett szobákról, fülkékről is. A dél-zalai szőlőhegyek vadregényes, dimbes-dombos környezete jó terepet biztosított a titkos pálinkafőző tevékenység számára. A házi pálinkafőzés folyamatosságáról beszélhetünk egészen napjainkig.
2010-től magánszemélyek is birtokolhatnak szeszfőző berendezést, illetve saját részre főzhetnek különböző szőlőbor-, szőlőseprő-, szőlőtörköly- és gyümölcspárlatokat, azaz pálinkát is. Meghatározott keretek között, 2021-től évi 86 literig szabad és adómentes a magánfőzés. A pálinka 2013-tól hungarikum.

Írta: Gyanó Szilvia etnográfus

Irodalom:
Balázs Géza: A magyar pálinka, Bp. 1998.
Balázs Géza: Népi pálinkászat a Dunántúlon: néprajzi adalékok a magyar népi pálinkafőzés dunántúli gyakorlatához In: Vasi Szemle 62. évf. 6. sz., 2008. 788-801
Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése, Kaposvár 1914.

Szőlőmetsző kések

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: Október

A szőlő metszésének eszköze a 19. század végéig a szőlőmetsző kés volt. A zalai metszőkések a baltás típusba tartoznak, azaz sarlószerű pengéjükön kis baltaszerű kiszélesedés (balta, babuka) van. Ezeket külön zalai típusnak is nevezi a szakirodalom. A baltás metszőkéseket használták késként és baltaként is: „Az élével metszettek, a fokával ütötték a száraz venyigét”. „Avval metszették a régi öregek a szőlővenyicsét, az élével, a hátával meg a tükét pucolták, hátlapjával a száraz hajtásokat vágták le.”
A Balaton környékén és a Zalában használt metszőkéseket a római kori szőlőművelés pannóniai kontinuitásának tartják. Készítőik kovácsok voltak, akik gyakran mesterjegyüket vagy a tulajdonosra, esetleg a készítés idejére vonatkozó jelzéseket hagytak a pengében.
A 19. század közepétől fokozatosan hódított teret a metszőolló. Dél-Zalában a 20. század elején már csak egy-két öreg emlékezett a metszőkés használatára, de szárvágóként, azaz a kukoricaszár levágására még a 20. század közepén is használták. Murakeresztúron metszőkést (vinyakot) vittek magukkal az erdőre, ha pl. kerítésnek valót vágtak, mert az erősebb volt, mint a kés, és kényelmesebb volt vele metszeni az ágakat. Egy oltárci adatközlő elbeszélése szerint egy embert, Peszleg Miskát a 19. század közepén „metszőkéssel vagdaltak össze, amikor agyonverték”.

1. Szőlőmetszőkés, „szőlőmetsző” pengéjében 1840-es évszámmal. Nagyatádról került Nagykanizsára. Ltsz. 72.33.1.	2. Szőlőmetszőkés, „meccőkés” pengéjén kereszt alakú jelzéssel, Zalaszentbalázs. 1896-ban született tulajdonosa már nem látta használatban, de 1901 körül „öregszülője” még ilyennel metszett. Ltsz. 65.3.9.
3. Szőlőmetszőkés, „meccőkés” pengéjében KA monogrammal, Bázakerettye. Ltsz. 87.3.10.	4. Szőlőmetszőkés, „meccőkés”, Pogányszentpéter. Ltsz. 52.234.2.
5. Szőlőmetszőkés törött (hiányos) pengéje, melyet kis kör alakú napok/virágok díszítenek. Eszteregnye – a MÉH-telep ajándéka

A szőlő metszése

„Metszéskor szüretelsz.” –  tartja a mondás, utalva arra, hogy a szőlőműves a metszéssel szabályozza a szőlő növekedését, ezen keresztül pedig a termőképességét. Hazai borvidékeinken általánosnak mondható a tavaszi metszés. A metszés mindig férfimunka volt, nők csak szükségből metszettek, amikor pl. férjük háborúban volt.
A 19. század végén, de még a 20. század első felében is a Dunántúlon általánosak voltak a fejművelésű tőkék, melyeken különféle metszési módokat alkalmaztak. A fejművelésű tőkék egyik jellegzetes metszési módja volt Zalában a csapos fejmetszés, amikor az egy-két rügyig meghagyott előző évi vesszőt rövidcsapnak, a három-öt rügyre vágottat pedig hosszúcsapnak nevezték. A csapos fejmetszés egyik formája volt a szálvesszős művelés, amikor az egyik termővesszőt nyolc–tizenkét szem hosszúságúra metszették. A tőkés (tükés) művelés mellett előfordult egyes fajtáknál a lugasos művelési mód is.

Csapos fejmetszés (Molnár István nyomán)

Írta és összeállította: Gyanó Szilvia
Restaurátor: Pulai Attila
Fotó: Hohl Zoltán
Közreműködött: Kálovicsné Lebár Edit, Kunics Zsuzsa, Várnagy Veronika

Irodalom:
Vincze István: Magyar szőlőmetszőkések és metszésmódok In. Néprajzi Értesítő 39. évf., 1957. 71-102.
Müller Róbert: A mezőgazdasági vaseszközök fejlődése Magyarországon a késővaskortól a törökkor végéig - Zalai Gyűjtemény 19. 1982.
Molnár István: A szőlőművelés és borászat kézikönyve. Bp. 1897
Magyar Néprajzi Lexikon szócikkei 

Ametiszt

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: Szeptember

Az ametiszt összes kvarcváltozatok közül a legkedveltebb, amulettként régen is viselték. Azt tartották róla, hogy hordozóját megvédi a részegségtől. Görög neve is ez: amethüsztosz, jelentése nem részegítő. A józanság, értelem, tiszta gondolatok köve, amely megvéd a mérgektől is. Az ametiszt nagy becsben tartott kő, amelynek már őseink is védelmező, gyógyító erőket tulajdonítottak.
Az ametiszt lényegében a kvarc ásványnak az ibolyaszínű változata, kémiai neve szilícium-dioxid (SiO₂). Színezetét a mangán, illetve a vas-titán adja. Tiszta állapotban drágakő. Hidrotermális eredetű, repedések, üregek falán található az ametiszt prizma- vagy piramis alakú kristályai. Igen kemény, rideg, nem hasad, hanem törik. Az üveget jól karcolja, 7-es keménységű, vegyileg ellenálló, általános oldószerekben nem oldódik. Sűrűsége 2,66 g/cm³. Keménysége elég tartóssá teszi ahhoz, hogy gyűrűkben, karkötőkben, fülbevalókban, medálokban, bármilyen ékszerben használják. Megmunkálása hasonló a többi kvarcéhoz, de féldrágakő változatát a briliánshoz hasonlóan sokszöglapocskásnak köszörülik, hogy jobban ragyogjon.
A lila árnyalataiban, az egészen világos ibolyaszíntől a sötét kékesliláig sok árnyalatban fellelhető. Az alig észrevehető, halvány színtől a szinte átlátszatlan liláig. Népszerűségének oka részben az is, hogy széles színválasztékban létezik. Az ametiszt lila színének intenzitása a kristály egyes részein változhat. Ezeket a „színzónázásnak” nevezett színváltozatokat az okozza, hogy a kristálynövekedés különböző szakaszaiban eltérő mennyiségű vas épül be a kristályba. Az ametiszt legsötétebb színe akkor alakul ki, amikor a legnagyobb mennyiségű vas kerül a növekvő kristályba. Az egységes színű drágakövek a legkeresettebbek, legértékesebbek. A különböző színintenzitású zónák mindegyike egy fa növekedési gyűrűihez hasonló időintervallumot rögzítenek a kristály növekedésében. 
A tűző napon kifakul, elveszti jellegzetes lila színét.
Többnyire telérekben, kőzeterekben vagy az ún. ametisztmandulákban található. Ilyen mandulák nagy mennyiségben találhatók Brazíliában. Külföldi lelőhelyei vannak még Uruguayban, Mexikóban, Kanadában, valamint Szibériában. Hazánkban Gyöngyösoroszi és Telkibánya mellett fordul elő.
A hónap műtárgyaként bemutatott két ametiszt a mai Romániából, Kohóvölgyből és Erzsébetbányából (Máramaros megye) került elő, a múzeum régi anyagából származnak. Múzeumba kerülésük pontos körülményei nem ismertek.
A nagyobb méretű ametiszt kován csak néhol lehet felfedezni halványlila kristályokat, mérete 20x11 cm, súlya 2,4 kg. A kisebbik méretű, élénkebb lila ametiszt 4x2,5 cm nagyságú és 33 gr.

Írta és összeállította: Szmodics-Tugya Beáta történész-muzeológus, archeozoológus 
Fotó: Hohl Zoltán; közreműködött: Várnagy Veronika

Dél-zalai horvát asszonyi fejdísz - Zsnóra (zňora) és puculica Tótszentmártonból

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: Augusztus

Puculica és zsnóra. Fiatal menyecskének való ünnepi, két részből álló fejdísz, melyet Tótszentmártonban az egyik utolsó zsnóra- és puculicavarró specialista, Rodek Istvánné készített 1961-ben.

A puculica a fejet borító fejkötő, melyre dísztűvel (igla) tűzték rá a zsnórát, a kontyot fedő hátsó részt. A zsnóra színes fonállal és ezüstszálakkal lapos- és száröltéssel kézzel hímzett, csipkével szegélyezett és kemény kartonpapírral bélelt.

Dísztű (igla) a zsnóra köntyhoz rögzítéséhez. Tótszentmárton, 1940 körül

Használata

A két részből – zsnórából és puculicából – álló fejdísz Tótszerdahely, Tótszentmárton és a szűkebb környék asszonyi viseletének egyik legszembetűnőbb darabja volt. Bár sokat változott, alapvetően hozzátartozott a 19. századi és az újabb, 1920-as évek után átalakult asszonyi viselethez is. Az asszonyok a középen elválasztott, vízzel simított hajukat jó magas kontyra föltekerték, majd hajtűvel rögzítették. Ezután feltették a puculicát és hátul megkötötték. A zsnórát dísztűvel tűzték rá a puculica hátsó részére, gyakran két tűvel is, hogy jobban megálljon. A menyasszonynak a lakodalomban éjfél után tette a nászasszony a fejére a díszt, a menyasszonytáncot már az új fejrevalójában táncolta. Misére, templomba fejkendőt kötöttek fölé, de lakodalomban vagy vasárnap délután nem. A fiatal menyecskék díszesebb fejrevalót viseltek, addig, amíg nem született gyerekük, utána egyre egyszerűbbet hordtak. Hétköznap a fiatalasszonyok is egyszerűbb fejdíszt tettek fel. A 20. század első felében zsnórából kevesebb (esetleg csak egy), puculicából több volt az asszonyok ruhatárában. Utóbbiból azért kellett több, mert azt ki szokták mosni. 1960 körül már csak egyet-egyet csináltattak az asszonyok, amit csak ünnepre hordtak, hogy a kendő szebben álljon a fejükön.

Proszenyák Rémusné ünnepi viseletben. Tótszerdahely, 1978. Fotó: Berentés Tamás	A zsnóra hátulról - Proszenyák Rémusné ünnepi viselete. Tótszerdahely, 1978. Fotó: Berentés Tamás

Készítése

A zsnórát és a puculicát helyi specialisták varrták, akik mindig tudták, megrendelőik korához és anyagi helyzetéhez milyen illik. A zsnórához először megrajzoltak egy hosszú vászoncsíkot, azt hímezték, csipkével szegélyezték, majd összeállították. Szerették a sok szép színes virágot (ruzse), a fényes ezüst szálakat (sika) és a flittereket. Az ismétlődő motívumokból összeállított minta mindig középtengelyes és szimmetrikus, úgy elosztva, hogy csak a zsnóra látható részeit foglalja el.

Zsnóra készülő darabja és hímzett zsnóradarab. Tótszentmárton, 1961.Készítette Rodek Istvánné
Zsnóra Tótszerdahelyről	Puculica az 1850-es évek elejéről. Kotori vőlegény ajándékozta tótszentmártoni menyasszonyának. Kartonpapírral bélelt zsnóra tartozott hozzá, melynek szabása megegyezett a későbbiekével.

Kutatása

Kerecsényi Edit, a Thúry György Múzeum néprajzos-igazgatója a dél-zalai (muramenti) horvát népcsoport egyik legnagyobb szakértőjeként kutatta és publikálta a kis néprajzi csoport hagyományos anyagi és szellemi kultúráját. A népviselet különleges darabjait a néprajzi gyűjteményben őrizzük.

Összeállította: Gyanó Szilvia etnográfus
Műtárgyfotó: Hohl Zoltán
Közreműködött: Kunics Zsuzsa, Várnagy Veronika

Vizacsont a Romlottvár (Botszentgyörgy vára) 16. századi anyagából

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: Július

A viza (Huso huso L.) a tokfélék családjának nagyméretű faja, a Fekete-, Azovi-, Kaszpi- és Adriai-tengerben, valamint az azokba ömlő nagyobb folyókban él. A Dunán a folyamszabályozási munkálatok előtt egészen Passauig felúszott, azóta elterjedésének határa lejjebb szorult. A Vaskapu erőmű 1970-es megépülése óta Magyarországon vizát csak egyszer fogtak, Pakson, 1987-ben.
A viza tengeri hal, csak ívásra vonul a folyókba. A faj állományának egy része már ősszel elhagyja a tengert és a folyókban telel, más része csak tavasszal kezdi a vándorlást. Az ívóhelyeken március-május között rakja le ikráit, amelyek száma a több százezertől a 7 millióig terjedhet. Ívás után a viza azonnal visszaindul a tengerbe, a kikelő ivadék is a tenger felé úszik, előbb a deltavidék félsós vízében él, majd néhány év után a tengerbe vándorol. A fiatal állatok rendkívül gyorsan nőnek, később fejlődésük lelassul. Az ivarérettséget csak 12-18 éves korukban érik el, de akár 100 éves kort is megérhet egy-egy viza. Maximális testhossza 9 méter, testtömege 1500 kg lehet, ragadozó állat. A viza halászatára évente két időszakban kerülhetett sor, ősszel és tavasszal.
Ez a halfaj nemcsak a Dunán és annak mellékfolyóin úszott fel, hanem a Dnyeszteren, Dnyeperen, Volgán, Donon és Kámán is megtalálható volt. Őseink tehát a honfoglalás előtt is ismerhették ezt a nagytestű halfajt. A viza történelmi forrásokban, oklevelekben is megjelenik. A Képes Krónika is megemlíti, hogy 1051-ben a Dunántúlról visszavonuló III. Henrik német-római császár élelmiszert kért a magyar királytól, I. Andrástól, aki 50 óriás vizát juttatott a németeknek.
A hazai vizekre jellemző nagy halbőség ellenére csak kevés halcsont kerül elő régészeti lelőhelyekről, a viza előfordulása még ritkább. Ennek oka a feltárás módszereivel is magyarázható, hiszen a sokszor kisméretű halcsontok az objektumok betöltésének gondos átszitálása nélkül alig vehetők észre, még inkább igaz ez a pikkelyekre, amelyek pedig jó eséllyel megmaradnak több száz év után is. A halcsontok közül a ponty, csuka maradványok, illetve a nagyobb harcsacsontok viszonylag könnyen azonosíthatók. A viza sokkal ritkább, mivel a tokfélék, amelyekhez a viza is tartozik, a félcsontos halak (Ganoidei) alosztályába tartoznak. Koponyájuk porcos és egész belső vázukra a porcos elemek túlsúlya a jellemző, azaz ezek a részek többnyire elbomlanak a talajban. Az úszósugarak elcsontosodnak, megmaradási esélyük jobb.
A Romlottvár 2010. évi feltárása során (ásatásvezetők: Vándor László, Száraz Csilla) egy viza mellúszósugara, bognártüskéje került elő majdnem teljesen épen. A csont hosszúsága 142 mm, szélessége 37 mm. A hal nagyjából 176 cm hosszúságú, azaz ember nagyságú lehetett. Ez az egyed fajának kisebb méretű, valószínűleg még fiatal példánya volt.
Vizacsontok a Dunántúlon mindössze 15 lelőhelyről kerültek elő, többségében a Duna-menti területekről, városokból, várakból, kolostorokból egyaránt. A lelet különlegességét méretén túl az is emeli, hogy a Dunántúl délnyugati régiójából eddig ez az egyetlen azonosított vizacsont. Vizát falusi lakosság nemigen fogyasztott, drága, mondhatni főúri éteknek számított, romlandó húsként szállítási költségei is magasak lehettek.
A Nagykanizsa délkeleti határában fekvő Szentgyörgy falu a 15. század végén Csapi Apollónia hozományaként került bajnai Both János birtokába. A Mátyás király alatt felemelkedő új főnemességhez tartozó Both testvérek 1480 őszén kaptak erődített kastély építésére engedélyt a királytól. A rövid életű kastély a török terjeszkedés idején Kanizsa előterét védő végvár lett. A törökök 1566-ban és 1575-ben eredménytelenül ostromolták. Az 1570-es évek végén a Haditanács döntése értelmében lerombolták.
A Romlottvár csontanyagát egy főúri kastély konyhahulladéka képezi, a darabolt állatcsontok összetétele is ezt tükrözi, mivel számos állatfaj csontjai megtalálható köztük. A háziállatokon, baromfikon kívül őz, gímszarvas, mezei nyúl, illetve egyetlen vizacsont is előkerült. A falusi településeken élők étkezése egyszerűbb, fajban szegényebb, a nagyvadak többnyire hiányoznak.

Írta és összeállította: Szmodics-Tugya Beáta történész-muzeológus, archeozoológus
Fotó: Hohl Zoltán; közreműködött: Kunics Zsuzsanna, Várnagy Veronika

Felhasznált irodalom:

Bartosiewicz László – Takács István: Osteomorphological studies on the great sturgeon (Huso huso Brandt). Archeofauna 6 (1997)
Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002.
Tugya Beáta: Nagykanizsa – Miklósfa – Romlottvár (Botszentgyörgy vára) 16. századi állatcsont leletei. Zalai Múzeum 23, 2017
Vándor László: Botszentgyörgy vára (Az ún. Romlott-vár kutatásainak eredményeiből). Nagykanizsai Honismereti Füzetek 9. 1995.
Zolnay László: Kincses Magyarország. Középkori művelődésünk történetéből. Budapest, 1977.
Internetes fotó forrása: https://elovilag.turaoldal.hu

Gatyamadzagfűzők

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: Június

A gatyamadzagfűző vagy gatyamadzaghúzó egykor általános eszköz volt a háztartásokban. Segítségével fűzték be a madzagot a vászongatya korcába. A Dunántúlon többnyire arasznyi hosszú, fából faragott, lapos és keskeny tárgy volt, amelynek egyik vége keskenyedik, a másik végén lyuk van a madzag behúzására. (Úgy használták, mint egy nagyméretű tűt.) Készítették a baromfi szárnycsontjából, a disznó szárkapocscsontjából, ritkábban fémből is.
A gatyamadzagfűzőt a Dunántúlon gyakran díszítették, a legszebbeket pásztorművészeti alkotásokként tartjuk számon.

 1. Gatyamadzagfűző („gatyamadzag-befűző”) Ltsz. 75.26.6.

Puhafából faragott eszköz, teljes felületén spanyolozott díszítéssel, 1874-es évszámmal.
Feltehetően a Zichy család somogysimonyi juhászatában (Irma major) készítette egy pásztor. Ajándékba kapta az úrbéri földbirtokosság elnöke, akinek leszármazottjaitól a múzeumba került a tárgy. A spanyolviasz-berakás (intarzia) jellemzően dunántúli díszítési eljárás: a minta helyét kimélyítették, majd viaszos anyaggal töltötték ki, végül lecsiszolták.

Spanyolozás: http://tgym.hu/index.php/kiallitasaink/a-honap-mutargya/285-2022/majus/680-borotvatarto-spanyolozott-diszitessel

2. Gatyamadzagfűző („gatyamadzag-befűző”) Ltsz. 84.4.22.

Domború faragással díszített eszköz, a hátuljába:„HORVÁT JÁNOS” nevét vésték.
Novai György népművészeti gyűjteményéből került a múzeumba 1975-ben.

3. Gatyamadzagfűző Ltsz. 82.17.33.

Puhafából faragott, szélesebb végén lyukkal ellátott lapocska.
Novai György népművészeti gyűjteményéből származik.

4. Gatyamadzagfűző rovásokkal Ltsz. 82.17.31.

Puhafából házilag faragott lapocska vésett (rovott) jelekkel. A gatyamadzagfűző néven nyilvántartott, Novai György népművészeti gyűjteményéből származó tárgy gatyamadzag befűzésére vagy állatok elszámolására (rováspálca) egyaránt szolgálhatott, de az is elképzelhető, hogy mindkét célra használták.

 Gatyamadzagszövő tábla szolgafával („szüjőfa” és szógafa”)

Pátró (ma Nemespátró), 1907
Dömötörffy István készítette újdonsült feleségének.

Gatyamadzag szövése

Nemespátró, 1959
Dömötörffy Józsefné gatyamadzagot sző a ház előtt.
Fotó: Szomjas Károly

A gatyamadzagot többnyire gatyamadzagszövő táblán szőtték, esetleg sodorták. A gatyamadzag gyakran szerepel mágikus tárgyként is. Rontáshárítóként a boszorkányokat tartja távol, ha pl. a kilincsre kötik. Szerelmi varázslás eszközeként rontáshoz, szerelmi kötéshez vagy annak megszüntetéséhez (rontáslevétel) használták. Az öntőasszonyok például rontás gyanúja esetén a megrontott férfi gatyamadzagját szokták elkérni (ha pl. olyan lány tetszett meg neki, akit nem tartottak hozzá valónak), melynek elégetésével a rontást/ szerelmi kötést is elégették.

Írta és összeállította: Gyanó Szilvia etnográfus
Műtárgyfotó: Hohl Zoltán
Közreműködött: Kunics Zsuzsa, Pulai Attila, Várnagy Veronika

Keresztelő pólya, csecsemő rékli és sapka, 1840-es évek

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: Május

A tollal töltött, rózsaszín szatén huzattal ellátott hosszú pólyapárnára egy hasonló alakú, rövidebb, tüllcsipke borítású párnát erősítettek. Felső, lekerekített szélén mindkettő húzott csipkefodorral díszített.
A pólya alsó, visszahajló részét kétoldalt széles, belül cakkos szélű csipkesávok borítják, középen rávarrott három rózsaszín kreppdesin (lágy, vászonkötésű selyem) maslival, szélén csipkefodorral szegett. Kétoldalt 3-3 gyöngyházgombbal rejtve gombolható a párnához.
A csecsemőrékli és a sapka is a pólya huzatával megegyező rózsaszín szaténból készült. A hosszú ujjú, hátul krepdesin szalaggal kötős kis réklit és a sapkát egyaránt gazdagon díszített tüllcsipkével vonták be.
A rékli nyaka köré apró virágmotívumokkal díszített csipkéből kis kerek, ráncolt fodrot varrtak. Ugyanilyen csipkefodor szegélyezi elöl félkörívesen az arc körül és a tetején két sorban a kis sapkát is.
Csipkeborításuk eredeti, a szatén alap későbbi pótlás.
Az együttes az 1840-es években a Hinteröcker család gyermekei részére készült, később Királyfalvy Tivadarné Hinteröcker Albina hozta magával Nagykanizsára. Ősei – a Habsburg Birodalomhoz tartozó – Lembergből származtak, valószínűleg ott varrták a keresztelő ruhákat és pólyát is.
Eredetileg kék moaré (habos, hullámos mintázatú selyem) alapra dolgozták rá a csipkét, majd az 1920-as években cserélték rózsaszín szaténra. „Nagyanyámat és engem még kékben kereszteltek, az én gyermekeimet és unokáimat már rózsaszínben. Dédanyámtól nagyanyám, tőle anyám, tőle én örököltem.” – emlékezett vissza Királyfalvy Tivadarné 70 évesen 1970-ben.
A kisgyermekek ruhái, pólyái évszázadokon keresztül általában fehér színű anyagból készültek, főként azért, mert ezeket lehetett forró vízben rendszeresen, könnyebben mosni.
A 19. század közepétől – valószínűleg Angliából kiindulva – terjedt el, hogy a fiúkat rózsaszínbe, a kislányokat kékbe kezdték öltöztetni.
A rózsaszínt az erőt és bátorságot szimbolizáló piros szín halvány verziójaként a kisfiúkhoz valónak tartották, valószínűleg azért, mert a brit hadseregben a férfiak vörös kabátot, egyenruhát viseltek. A kisfiúkat „kis férfiaknak” szerették volna öltöztetni. A 19-20. század fordulóján a magazinok, könyvek az édesanyáknak kifejezetten azt tanácsolták, kisfiaikat rózsaszínbe öltöztessék.  A kislányok számára ajánlott világoskék színt finomabbnak, nőiesebbnek tartották, a kék színt Szűz Máriához kapcsolódott, ezért vélték a lányokhoz illőnek.
A színeknek ez a nemek szerinti felosztása valamikor az 1920-as és 1940-es évek között fordult meg, s a fiúk színe lett a kék, a lányoké a rózsaszín. (Valószínűleg a világháborús katonai egyenruhák kék színe miatt párosították a férfiassághoz a kéket.) Idővel – köszönhetően a különböző ruhagyártók reklámkampányainak is – ez szilárdult meg a köztudatban, s nem csak az öltözködésre, más használati tárgyakra, játékokra is átterjedt a színeknek ez a ma is ismert felosztása.

A pólya, a bepólyázás jelkép, az anyai törődésnek, az újszülött elfogadásának jelképe volt évezredek óta.
A pólyákat már az ókorban is – az azonosítás miatt – megjelölték, családi szimbólumokat hímeztek rájuk és a korai keresztény hagyomány szerint fonással kötötték össze őket.
A kisbabákat mereven kötötték össze már az ősi kultúrákban is, így vették a hátukra s végezték napi munkájukat az anyák. A középkorban is még 8-9 hónapos korukig így tartották őket. A merev pólyázás ellen először a 17. században szólaltak fel, de csak a 19. században kezdték a csecsemőket kicsit szabadabban bebugyolálni, egy kis teret hagyni a kezük és lábuk mozgatásához.
A 20. század folyamán úgy tűnt a pólya teljesen elvesztette létjogosultságát, mivel az a nézet terjedt el, hogy a csecsemőket „barbár szokás” lekötözni. Csak a keresztelő alkalmával használták esetleg díszesebb változatukat. 
Az ezredforduló idején kezdett ismét divatba jönni a használatuk, mivel tudományosan igazolták, hogy az újszülöttek még az anyaméh nyugalmát keresik, a pólya annak biztonságos, meleg világát idézi vissza számukra, így nyugodtabban, jobban alszanak. Néhány hónapig igénylik még a megnyugtatásnak ezt a módját.

Dr. Hauser Jánosné Eperjesy Jolán Jancsi nevű kisfiával, 1892 körül Uher Ödön fényképész felvétele

Összeállította.Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus 
Fotó, reprodukció: Hohl Zoltán