Szőlőmetsző kések

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: Október

A szőlő metszésének eszköze a 19. század végéig a szőlőmetsző kés volt. A zalai metszőkések a baltás típusba tartoznak, azaz sarlószerű pengéjükön kis baltaszerű kiszélesedés (balta, babuka) van. Ezeket külön zalai típusnak is nevezi a szakirodalom. A baltás metszőkéseket használták késként és baltaként is: „Az élével metszettek, a fokával ütötték a száraz venyigét”. „Avval metszették a régi öregek a szőlővenyicsét, az élével, a hátával meg a tükét pucolták, hátlapjával a száraz hajtásokat vágták le.”
A Balaton környékén és a Zalában használt metszőkéseket a római kori szőlőművelés pannóniai kontinuitásának tartják. Készítőik kovácsok voltak, akik gyakran mesterjegyüket vagy a tulajdonosra, esetleg a készítés idejére vonatkozó jelzéseket hagytak a pengében.
A 19. század közepétől fokozatosan hódított teret a metszőolló. Dél-Zalában a 20. század elején már csak egy-két öreg emlékezett a metszőkés használatára, de szárvágóként, azaz a kukoricaszár levágására még a 20. század közepén is használták. Murakeresztúron metszőkést (vinyakot) vittek magukkal az erdőre, ha pl. kerítésnek valót vágtak, mert az erősebb volt, mint a kés, és kényelmesebb volt vele metszeni az ágakat. Egy oltárci adatközlő elbeszélése szerint egy embert, Peszleg Miskát a 19. század közepén „metszőkéssel vagdaltak össze, amikor agyonverték”.

1. Szőlőmetszőkés, „szőlőmetsző” pengéjében 1840-es évszámmal. Nagyatádról került Nagykanizsára. Ltsz. 72.33.1.	2. Szőlőmetszőkés, „meccőkés” pengéjén kereszt alakú jelzéssel, Zalaszentbalázs. 1896-ban született tulajdonosa már nem látta használatban, de 1901 körül „öregszülője” még ilyennel metszett. Ltsz. 65.3.9.
3. Szőlőmetszőkés, „meccőkés” pengéjében KA monogrammal, Bázakerettye. Ltsz. 87.3.10.	4. Szőlőmetszőkés, „meccőkés”, Pogányszentpéter. Ltsz. 52.234.2.
5. Szőlőmetszőkés törött (hiányos) pengéje, melyet kis kör alakú napok/virágok díszítenek. Eszteregnye – a MÉH-telep ajándéka

A szőlő metszése

„Metszéskor szüretelsz.” –  tartja a mondás, utalva arra, hogy a szőlőműves a metszéssel szabályozza a szőlő növekedését, ezen keresztül pedig a termőképességét. Hazai borvidékeinken általánosnak mondható a tavaszi metszés. A metszés mindig férfimunka volt, nők csak szükségből metszettek, amikor pl. férjük háborúban volt.
A 19. század végén, de még a 20. század első felében is a Dunántúlon általánosak voltak a fejművelésű tőkék, melyeken különféle metszési módokat alkalmaztak. A fejművelésű tőkék egyik jellegzetes metszési módja volt Zalában a csapos fejmetszés, amikor az egy-két rügyig meghagyott előző évi vesszőt rövidcsapnak, a három-öt rügyre vágottat pedig hosszúcsapnak nevezték. A csapos fejmetszés egyik formája volt a szálvesszős művelés, amikor az egyik termővesszőt nyolc–tizenkét szem hosszúságúra metszették. A tőkés (tükés) művelés mellett előfordult egyes fajtáknál a lugasos művelési mód is.

Csapos fejmetszés (Molnár István nyomán)

Írta és összeállította: Gyanó Szilvia
Restaurátor: Pulai Attila
Fotó: Hohl Zoltán
Közreműködött: Kálovicsné Lebár Edit, Kunics Zsuzsa, Várnagy Veronika

Irodalom:
Vincze István: Magyar szőlőmetszőkések és metszésmódok In. Néprajzi Értesítő 39. évf., 1957. 71-102.
Müller Róbert: A mezőgazdasági vaseszközök fejlődése Magyarországon a késővaskortól a törökkor végéig - Zalai Gyűjtemény 19. 1982.
Molnár István: A szőlőművelés és borászat kézikönyve. Bp. 1897
Magyar Néprajzi Lexikon szócikkei