Egy hajdani Mikulás-ajándék – teniszező lány- és fiú krampusz figura

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: December

A teniszruhába öltöztetett lány- és fiúalak teste papírmaséból, krampuszfejük piros cserépből készült, nyúlszőr hajjal. Hosszúujjú fehér ingblúzt, fehér-kékcsíkos szoknyát-, illetve nadrágot, fehér vászoncipőt, girardi kalapot viselnek, kezükben kis „rakettet” (teniszütőt) tartanak. A Mikulást kísérő krampuszok jellegzetes puttonyait a figurák talapzatára rögzítették. (A puttonyok rekonstrukciók, az eredetik hiányoznak.)
A két krampuszfigurát Bentzik Katalin, dr. Bentzik Ferenc ügyvéd, városi tiszti ügyész leánya kapta ajándékba Mikulás napra 9 éves korában, 1914-ben. Puttonyaik csokoládés cukorkával voltak megtöltve. A figurákat a Deák tér sarkán álló híres Makoviczky Cukrászdában vásárolták neki a szülei.
„Sok ilyen Mikulás-babám volt. Heten voltunk testvérek, én voltam a legkisebb és nem csak szüleimtől kaptam Mikulásra, húsvétra, karácsonyra sok ajándékot, hanem a bátyáimtól is. Legidősebb testvérem 20 éves volt, amikor én születtem. Egyetemista korukban Pestről küldözgettek nekem játékokat.” – emlékezett vissza gyermekkori ajándékaira a később évtizedeken keresztül óvónőként dolgozó Bentzik Katalin, Kató néni 1968-ban.
A Bajer Vince cukrász által 1903-ban – a Deák tér sarkán felépített házban – megnyitott elegáns cukrászda vezetését 1909-től vette át Makoviczky Gyula. Süteményei, saját készítésű cukorkái, bonbonjai, teasüteményei, forma fagylaltjai a legkényesebb igényeket is kielégítették, nem csak a városlakók körében voltak népszerűek, a közeli és távoli környéken is ismertté váltak.
Karácsonyra, húsvétra is sok csokoládéfigurát, selyemből, bársonyból készített, cukorkával teli tojásokat kínáltak a gyermekek örömére. Mikulásra a Mikulás-figurák mellett 20 cm magas krampuszalakokat is készítettek csokoládéból, melyeket piros sztaniolpapírba csomagolva árusítottak. (Az egykor a cukrászműhelyükben használt, ónlemezből készült krampusz csokoládéformát a múzeum helytörténeti gyűjteményében őrizzük.)
A magyar téli hagyományok szerves részét képezi Szent Miklós napja (december 6.) és a hozzá kapcsolódó ajándékozás. A jó gyerekek ajándékot kaptak (régen piros almát, diót, mogyorót, később csokoládét, narancsot), a rossz magaviseletért virgács járt, s a fenyegetés, hogy „elvisz a krampusz”.
Az ajándékozó Mikulás állandó kísérője, az ördög formájú krampuszfigura osztrák közvetítéssel terjedt el Magyarországon, elnevezése is innen származik. A krampusz szó egyes források szerint a karom jelentésű régi német Krampen szóból származik, mások az osztrák Krampn, Krampas, élettelen, kiszáradt, elhervadt jelentésű szóból eredeztetik.
A krampusz alakjában minden bizonnyal a téli napforduló pogánykori hiedelemvilágának ártó, rossz szellemei öltenek testet, ördög formájú, patás, szőrös, szarvakkal ellátott ábrázolása pedig a keresztény gondolatkör gonosz-elképzeléseire vezethető vissza. A keresztény néphagyományban a jóságos Mikulás mellett a gonosz krampusz az ördöggel azonosult.
Ausztriában, Stájerországban ősi hagyomány, hogy december 5-én éjjel („Krampusnacht” – krampuszéjszaka) nagy krampuszfelvonulást rendeznek, ahol a fiatalok mesealakoknak, krampusznak öltöznek, álarcot öltenek, bekormozzák a testüket, láncot csörgetve látogatják sorra a település házait.
Magyarországon a Mikulás-járás főként a Dunántúlon, a Csallóközben, az Ipoly mentén terjedt el. A rituálé szerint láncos, álarcos, olykor szalmába burkolt Mikulás és a kíséretében lévő ördögök, krampuszok ijesztgették az utcán a gyerekeket, s a fonóban a fiatalokat. Később a színes, kavargó menet a tél örömeit köszöntő felvonulássá alakult át.

Összeállította: Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus
Restaurálás: Pulai Attila
Fotó: Hohl Zoltán

Pincekulcsok

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: November

1. Pincekulcs. Pátró (Nemespátró)
Kölkes zár kovácsoltvas kulcsa. 1817-ben épült pince belső pincéjének ajtajához tartozott:
„Az ajtótul a baloldalon vót egy lik. Benyúltunk, a kucsot rátettük, ahol bejárt a kucs, vót egy kis szög, az úgy kiállt a závárzatból, és arra kellett a kucsot rátolni. Akkor a kucsot jobboldalra leforditottuk, és a durungot (tolórudat) ki lehetett húzni. Csak annyira köllött, hogy az ajtó kinyíljon./…/ Azt mondták, hogy olyan kis pöckök mennek bele.”
„A kulcsot a hegyről minden nap hazavitték, és otthon a konyhában, a szegen volt a helye. Kézben vagy csizmaszárban szokták hordani. Ha a fiatalok titokban akartak mulatozni, a pince bezárásakor csak rátolták a durungot az ajtóra, de vigyáztak, hogy a kölkek ne kerülhessenek a számukra a durungon kivágott lyukakba.” Ltsz. 59.21.2.2.

2. Pincekulcs. Nagykanizsa, Látóhegy
Boronapince fazárját nyitotta. Az ajtó mellett vágott kerek lyukon keresztül lehetett a kulccsal benyúlni és a zárszerkezetet mozgásba hozni, majd a tolófát kihúzni, hogy az ajtó kinyíljon. A pincét 1920 körül bontották le. Ltsz. 83.22.2.

3. Pincekulcs. Nagykanizsa, Vajda-Cserfő hegy
Hegyi pince kovácsoltvas kulcsa. Ltsz. 75.1.1.

4. Pincekulcs, Szentmihályhegy
Keményfából faragott négytollú kulcs, mely egy elhagyott horvát boronapince fából készült zárjához tartozott. A zárat az ajtó melletti boronafalba vágott kerek lyukon benyúlva lehetett a kulccsal kinyitni. Ltsz. 62.19.1.

A fagerendákból készült, úgynevezett boronafalú épületek egykor általánosak voltak Zala megyében, akárcsak a gerendavázas, sövényfalú házak és hajlékok. A 20. században egyre inkább megfogyatkoztak és már csak a dél-zalai szőlőhegyeken vagy lakóházak melléképületeként maradtak fenn. A Nagykanizsa környéki szőlőhegyek kis hegyi pincéi ma már gyakran romjaikban emlékeztetnek egykori jelentőségükre, vagy arra, hogy szőlővel borított volt a táj a falvakat kísérő lankákon. Jellegzetes, többnyire vaskos keményfa ajtóikat trükkös fazárak nyitották, melyeket a néprajzi szakirodalom makkos vagy kölkes fazárnak nevez. Egyedileg készültek az adott épülethez és annak ajtajához igazítva.
A pincezárak, pinceajtók gyakran az épülethez képest aránytalanul masszívak és nagyok voltak. A pincében őrzött bor és a termeléséhez, feldolgozásához használt eszközök értéknek számítottak, ezért a bejáratot gondosan zárták, és vigyáztak, nehogy illetéktelen kézbe kerüljön a kulcsa. (Míg a faluban lévő házaik zárására nem, vagy csak alig ügyeltek.) A fából faragott zárak kevésbé voltak költségesek, mint a kovács- vagy lakatosmunkák. A hozzájuk tartozó, néprajzi gyűjteményben őrzött nagyméretű kulcsok között találunk fából és fémből készülteket is. A helyi kovácsok által vasból gyártott darabok esetében előfordulhat, hogy az elveszett vagy tönkrement fakulcsokat helyettesítették velük.
A szerkezetet Arany János szóhasználata után nevezik a szakirodalomban makkos fazárnak. A bonyolultabb változatoknál az ajtóra erősített magas fahasábba több függőleges vájatot véstek. Ezek mindegyikében a beleillő kisebb fahasáb („makk”) könnyen fel-alá mozgatható. A nagy fahasáb vízszintes vájatában vaskos faretesz jár, amelyen a makkok csapjának megfelelő méretű vésett nyílások vannak. Amikor a makkok ezekbe a nyílásokba beleesnek, a vízszintes retesz mozdíthatatlan, az ajtó zárva van. Ha a retesz fölötti kulcslyukon a megfelelő számú foggal ellátott fakulcsot a zárba tolják, segítségével a makkok fölemelhetők, az ajtó nyitva van. Egyes szerkezeteket csak a titkos módszer ismerői tudták kinyitni.

Írta: Gyanó Szilvia
Restaurátor: Pulai Attila
Fotó: Hohl Zoltán
Digitális munkálatok: Várnagy Veronika

	Pinceajtó. Nagybakónak, Szakál-hegy Részben boronafalu, sárral tapasztott épület. A pinceajtó jobb oldali szárfáján „ritka megoldású pincezár vésete”. Fotó: Kerecsényi Edit, 1965
	Pinceajtó. Nagybakónak, Szakál-hegy Részben boronából álló pince két keményfa pallóból készült ajtaja, melyet különleges fa-zár nyitott. Fotó: Kerecsényi Edit, 1965
	Kölkes zár működési elve (Dornyay Béla nyomán)
Irodalom: Dornyay Béla: A Balaton-parti Gyenesdiás régi fapincéi. Néprajzi Értesítő. 1939, 48-59. Illés Péter: Paraszti szőlőhegyek a Délnyugat-Dunántúlon (Vas, Zala, Nyugat-Somogy). 2020. Magyar Néprajzi Lexikon szócikkei. Bp., 1982 T. Városi Ágnes: Farsang – Makkor fazáras présházajtó http://romer.hu/farsang-makkos-fazaras-preshazajto/

Gombos cipő Kiskanizsáról

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: Október

„Gomboscipő”, „féregombos” cipő, Nagykanizsa (Kiskanizsa)
Néprajzi Gyűjtemény, ltsz. 60.76.1.1-2.

Fekete magas szárú női bőrcipő magas sarokkal, bőrtalppal, részekbe szabott fejjel, kemény orr-résszel. A külső oldalán 15 gyöngyházgombbal záródik.
Dallos Sándor cipész készítette Kiskanizsán 1940-ben. Akkoriban nagy divat volt a gombos cipő, melyet még az 1950-60-as években is hordtak. A második világháború után azonban már nem készítettek újat. Tulajdonosa télen vette fel, templomba, világos színű selyemharisnyával. Hat párat „szaggatott el” élete során.
Ilyen gombos cipője volt szinte minden jobb módú kiskanizsai lánynak és asszonynak az 1940-es években. „Vőlegénycipőként” is készült, azaz a vőlegény csináltatta a menyasszonyának jegyajándékként. Ezt a menyasszony először az esküvőn viselte, majd templomba, piacra is ebben ment. Télen inkább csizmában jártak, de volt, aki a gombos cipőt szebbnek, rangosabbnak tartotta, ezért télen is azt hordta.
A lábbeli a talpat, a lábfejet, a lábszárat vagy az egész lábat védő ruhadarab, mely a teljes öltözet, azaz a népviselet szerves része. Nagykanizsa környékén az 1870-es években az asszonyok ünnepnap színes, többnyire piros harisnyát, gombos kapcát és fél vagy magasszárú gombos cipőt húztak a lábukra. A gombos cipő az 1910-es években általánosan viselt lábbeli volt Kiskanizsán, de Zala megye többi részén is kedvelték. A hosszúszárú, (fél)magassarkú, oldalt gombolódó bőrcipő az ünnepi viselet tartozéka volt, melyhez külön fémből készült, kampós végű cipőgomboló is járt. Télen viselték, de inkább sárban és „félidőben”, amikor még nem volt nagy a hó. Gyakran készült menyasszonycipőnek, melyet az esküvő után még sokáig hordott tulajdonosa ünnepi lábbeliként. Az 1940/50-es években a „féregombos” cipőbe fehér vagy barna bolti pamutharisnyát húztak, melyet térd alatt kötöttek meg gumival. Ha nagyon hideg volt, tekerőkapcával bélelték. 
A 20. század első felében még mezítláb járt mindenki, de nem csak hétköznap, hanem ünnepnap, templomba is. Csupán aratáskor védték a lábukat bocskorral.

Szollár László és Polai Katalin esküvői képe. Nagykanizsa (Kiskanizsa), 1929 A menyasszony „féregombos” cipőt visel.
„Gomboscipő gombolója” az 1920-as évekből, Zalaújlak. Ltsz. 89.11.10. Kovácsoltvasból készült cipőgomboló Letenyéről, 1930-ig használták. Ltsz. 92.7.7. Vasdrótból hajlított cipőgomboló, Nagyrécse. Ltsz. 94.6.8.

Összeállította: Gyanó Szilvia
Restaurátor: Pulai Attila
Fotó: Hohl Zoltán

A család címerével és jelmondatával díszített „Herczeg Batthyány-Strattmann nagykanizsai erdőhivatala” feliratú cégtábla

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: Szeptember

A gazdagon díszített, míves kivitelű festett bádog cégtáblán arany háttéren fekete betűkkel a „Herczeg Batthyány-Strattmann nagykanizsai erdőhivatala” felirat olvasható félkörívesen alul és felül.
A hercegi címer egy hermelinpaláston helyezkedik el, a tetején koronával. A címerpajzsot két szárnyas paripa tartja, mellső lábuk között egy-egy zászlóval, rajtuk az uralkodópár, Lotharingiai Ferenc és Mária Terézia monogramjával. A pajzs fölött kilencgombos korona látható, rajta öt sisakdísz római birodalmi és a Batthyány családra utaló attribútumokkal (oroszlánnal és pelikánnal). A pajzson a Batthyány család eredeti címere látható: a barlang előtt ágaskodó, a szájában kardot tartó oroszlán, s felette a fészkelő pelikán. A címerpajzs alatti feliratszalagon a család jelmondata: „Fidelitate et fortitudine” (Hűséggel és bátorsággal) olvasható.
A festett ovális cégtábla – a Hónap Műtárgyának is helyet adó – Fő út 5. szám alatti épülethez kapcsolódik. A hajdan itt működött erdőhivatal folyosói bejárata fölött függött egykor.
A kanizsai uradalmat 1743-ban szerezte meg gróf Batthyány Lajos kancellár (később nádor). Majd a következő évben a szomszédos homokkomáromi uradalom megvásárlásával Zala vármegye keleti területein egy könnyen kezelhető, 30 000 hold nagyságú földbirtokkomplexumot hozott létre.
A vár köveiből a 18. század elején épült Fő út 5. szám alatti uradalmi tiszttartói ház is a Batthyány család tulajdonába került, a kanizsaiak „hercegi vár”-nak nevezték el. Itt kaptak helyet a hercegség Kanizsa környéki gazdaságainak hivatalai, itt működött a hercegi erdőhivatal, valamint itt lakott a jószágkormányzó, az erdőmester és családjaik is.
A cégtáblát Barthos Gyula (1883-1971), az erdőhivatal főerdésze ajándékozta a múzeumi gyűjteménynek. A Selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémia elvégzése után a Kendeffy-uradalom erdészetének vezetője lett, majd 1919-ben Batthyány-Strattmann László Kanizsán nevezte ki erdőtisztté. 1924 és 1945 között az uradalom erdőmestere, majd főerdőmestere volt. 1945 után is az Erdőgondnokság vezetője maradt 1948-ig, nyugdíjba vonulásáig. A jeles erdész és ornitológus emlékét a nagykanizsai Zalaerdő Zrt. irodaházának udvarán felállított bronz mellszobor, Szabolcs Péter alkotása őrzi.

Összeállította: Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Felhasznált irodalom:
Dr. Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690-1849) In: Nagykanizsa Városi Monográfia II. Nagykanizsa, 2006

A Pátria pótkávégyár pléh reklámdoboza

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: Augusztus

Vékony vaslemezből készült, henger alakú, tetővel ellátott, kék színű, közel 5 literes Pátria kávégyári reklámdoboz. Az elején aranyszínű, szecessziós (díszes, indás) keretben a gyár jelképe (egy bika) látható, alatta pedig a „PATRIA NAGYKANIZSA” felirat olvasható. A hátoldalát ugyanolyan díszes, arany színű keretben a gyár színezett rajzával díszítették.
A 20. század első évtizedéből származó Pátria pótkávégyári reklámdoboz 2021 novemberében került a múzeum helytörténeti gyűjteményébe. A tárgyat az ajándékozó édesanyja, Czinder Piroska használta, aki Nagykanizsán született 1900-ban, majd házasságkötése után Keszthelyre került. A családja miután a doboz tartalma elfogyott, újrahasznosította, lisztet tárolt benne. A dobozt később Czinder Piroska lánya őrizte meg és adományozta a múzeumnak.
Nagykanizsán a virágzó kereskedések mellett fellendült az ipar is, az 1870-es években 68 szakágazatban már 362 önálló ipari vállalkozót jegyeztek fel. A 19. század végétől jelentős változások következtek be a város iparszerkezetében. A vállalkozó szellemű iparosok gyárrá fejleszthették üzemeiket, vagyoni gyarapodásuknak köszönhetően a nagykereskedők is bekapcsolódtak a nagyipari termelésbe.
A Pátria pótkávégyárat a Schwarz és Tauber kereskedő cég alapította, a somogyszentmiklósi út melletti gyárépület építését 1905 nyarán kezdték, a munkálatok 1906 tavaszán fejeződtek be. A gyár a Déli Vasút vonala mentén, a vasútállomástól délre, a Kazinczy és a Csengery út közötti területen helyezkedett el. A főépület egy nyers téglaépítmény volt, a városi oldalon két víztoronnyal. Az impozáns főépületben volt: 14 raktárhelyiség, 3 munkaterem, 4 lépcső és előcsarnok, 3 mosdó, 2 pörkölő, 1 aszaló kamra, illetve 2 étkező a munkások számára. A gyártelepen összesen hét épület volt. A helyben lakóknak rendelkezésükre állt 7 munkás szoba, 1 padlásszoba, a szobákhoz kapcsolt 7 konyha, 4 kamra, 4 raktár és egy folyosó. Az épületek persze nem egyszerre készültek el, 1905 és 1910 között folyamatosan bővült a gyár.
Az épületeket 1910-től iparvágány kötötte össze a Déli Vasúttal. Kezdetben külföldről szerezték be a cikóriagyökeret, de hamarosan a somogyi és zalai gazdák szállították a gyárnak. Az 1905-ben alakult Pátria Pótkávégyár termékeit a szomszédos országok háztartásaiban is ismerték. Érdekes, hogy a gyár működése kezdetekor olyan eszközöket vetett be saját reklámozására, amelyek ma is ismerősnek tűnnek: bőrkötésű, selyemmel bélelt, sárgaréz sarkú írómappák, zsebnaptárak, képeslapok, és gyermekeknek gyűjthető kártyasorozatok gyűjtőfüzetekkel, valamint az általunk is bemutatott reklámdoboz.
A magas minőséget mutatják azok az elismerések is, amelyeket a gyár különböző versenyeken, kiállításokon nyert el. A temesvári élelmiszer- kiállításon 1908-ban cikóriakávéja I. díjat nyert.  A Monarchia-szerte ismert Franck (Henrik és Fiai) cég tulajdonába kerülve 1909-től tovább nőtt gyártmányainak minősége és forgalma. Termékeik a hazai, s a szomszédos országok háztartásaiban is ismertek voltak.
1939. szeptember végén a Nagykanizsára érkezett lengyel menekülteket (tiszteket, katonákat és polgári személyeket) a ligetvárosi katonai barakk-kórház mellett a pótkávégyár épületében helyezték el.

Összeállította: Mikó-Baráth Franciska történész-muzeológus
Fotó: Hohl Zoltán

Felhasznált irodalom:
Dr. Kaposi Zoltán: Egy haza iparvállalat a multinacionális konszern ellen.
http://acta.bibl.u-szeged.hu/33166/1/vikek_014_061-073.pdf (Letöltve: 2022. július 20.)

Fehér gyolcsból készült, hímzéssel és csipkebetétekkel díszített női alsóruha, 1890-es évek

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: Július

Vékonyszálú, finom fehér gyolcsból készült, részekből szabott női alsóruha. A derékrészen testhezálló, szoknyarésze fokozatosan bővül, melynek alsó fele keresztbe szabott. A szoknya alsó részén széles, de ritkásan lerakott, szegőzött, saját anyagából varrott fodorral, szélén virágmintás gépi csipkével. Fölötte ugyancsak lerakott fodorral, mely gépi hímzéssel igen gazdagon, szélesen díszített, ennek aljára szintén finom gépi csipkét varrtak. A szoknyarész felső része elöl hat hosszanti csipkebetéttel díszített. A derékrészen és a térd feletti fodros rész toldásánál eredetileg világoskék – ma már krémszínűre fakult – szalagbefűzéses betéttel kiemelt. (A térd mellett a szalagot oldalt csokorra kötötték.)
Mellrésze vállpántos, szögletes nyakkivágással, hosszanti csipkebetétekkel, illetve maslira kötött szalagbefűzéssel díszített. Elöl, a mellrésze – a szoknyarész aljánál használt – gépi csipkeanyagból készült.
Hasítéka hátul a csípőig tart, apró cérnagombokkal gombolódik.
A fehérnemű divatja mindig a felsőruházathoz alkalmazkodott.  Az 1890-es években az úgynevezett "homokóra" sziluettet a derék erőteljes, (sokszor 10-15 cm-es) fűzésével, illetve a mellek és a csípő hangsúlyozásával érték el.  Egy úrihölgy ruha alatt rejtőző alsónemű összeállítása a következő volt: térd alá érő nappali ing; térd alatt összefogott, bő, hátul nyitott alsónadrág; harisnya és harisnyakötő. A hosszú nappali ing fölé került a fűző, ezen felül fűzővédőt (Leibchent, mellénykét) viseltek, illetve alul két alsószoknyát. Mindez az időjárástól függetlenül hozzátartozott az illendő öltözékhez.
1896 körül a hatalmas, bő szoknyák és bő ballonujjak apadni kezdtek. A fűző már nem a derekat nyomta össze, hanem a csípőt. 1899 körül alakult ki – először csak a divatlapokban – a szecessziós nőtípus: tartása S-vonalú, mellét előre, alsó testét hátradöntötte. A ruhák nyaka magas, a keskeny vállnál az ujjak enyhén ráncoltak, a derékrész szintén enyhén buggyos, a szoknyavonal lenn homorúan ívelt volt. Megváltoztak a ruhák anyagai is: a súlyos esésű bársony helyét a puha, könnyed szövetek, selymek, csipkék, hímzett tüllök foglalták el.
A karcsú hatás érdekében redukálódott a fehérnemű is. Az addigi vastag, lenvászonból készült, fodros fehérneműk helyett a lehető legvékonyabb anyagból (batisztból, selyemből) készülteket viselték. Az alakra simuló szoknyák alatt csak egy vékony ingnek s egy (esetleg színes: rózsaszín, lila, ekrü, világoskék) alsószoknyának jutott hely.
A harang alakú szoknyák nem csupán hátul söpörték a földet, hanem elöl is, megnehezítve a járást. Menet közben fel kellett emelni, amitől merészen kivillant az addig takargatott magas szárú cipő s esetleg az alsószoknya is. Az alsószoknyák alsó – gyakran elővillanó – fodrai és a többi fehérnemű is gazdagabb hímzés- és csipkedíszítést kaptak.
Az 1930-as évekig a fehérnemű rendszerint házilag készült, az ügyesebb lányok maguk hímezték stafírungjuk darabjait, a módosabbak az arra szakosodott iparosoknál méretre csináltatták, hímeztették, később üzletben vásárolták.
Egy kelengye – a Divatszalon szerint – az 1890-es években 3-4 tucat nappali és 1 tucat hálóing mellett 18 hálózekét, 2-3 tucat nadrágot, 4-6 tucat harisnyát és rengeteg asztalneműt tartalmazott. De az egyszerű kelengyében is legalább 12 gyolcs és 6 siffon női hálóinget, 6 téli, 6 nyári fűzőt, 24 zsebkendőt s ágyneműt, abroszokat, törölközőket, szalvétákat találunk szép számmal.
1968-ban került a múzeumi gyűjteménybe több rumburgi vászonból készült női ing (alsóruha), alsószoknya, hálóing, gyolcs női nadrág, ágy -és asztalnemű Kintner Ottilia „staférungjából”; a – Hónap műtárgyaként bemutatott – gyönyörű, csipkebetétes, finom gyolcs alsóruha húga, Kintner Róza esküvői alsóruhája volt. A fehérneműk egy részét – Ottilia lánya emlékei szerint – „Spilka kisasszony varrta, ő volt a leghíresebb fehérnemű varrónő és igen szépen hímzett”, de sok ruhát hímeztettek Komárvároson, Galambokon és Karosban is.
Kintner Róza 1898-ban ment férjhez. A Zalai Közlöny 1898 novemberében értesítette a városlakókat, hogy „Szakonyi Géza áll. polgári iskolai tanár jegyet váltott Kintner Róza kisaszonnyal, áll. polgári iskolai tanárnővel Csáktornyán”. Mindketten a csáktornyai polgári iskolában tanítottak, majd 1901 novemberében helyezték a házaspárt Nagykanizsára. Szakonyi Géza a polgári fiúiskolában magyar nyelvet és történelmet, valamint tornát tanított, felesége a leányiskolában számtant, egészségtant, természetrajzot s éneket.
Unokahúga – az alsóruha mellett – megőrizte a polgári esküvőjük előtt a párról készült felvételt is.     

A Budapest, Kossuth Lajos utca 9. szám alatt működő Holzer Divatház (Holzer Sándor cs. és kir. udvari szállító) katalógusának részlete: fehérnemű kínálata a 20. század első évtizedében. (Termékeiket saját üzemükben állították elő. Bár elsősorban finomkonfekciót gyártottak, arisztokrata vevőiknek, színpadi csillagoknak exklusív modelleket is készítettek.)
A Bazár című divatlap részlete, 1916. december 1.		Kintner Róza és Szakonyi Géza a polgári esküvőjük előtt, 1898

Összeállította: Kunics Zsuzsa
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

Felhasznált irodalom:
F. Dózsa Katalin: Letűni idők, eltűnt divatok 1867-1945. Budapest, 1989.
Rudolf Broby-Johansen: Az öltözködés története. Budapest, 1969.

HÓNAP MŰTÁRGYA SZENT IVÁN HAVÁBAN

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: Június

Szentkép: A gyermek Keresztelő Szent János (Szent Iván)
Színes nyomat keskeny fakeretben. Zalaszabar, 19. század vége

A képen a gyermek János jellegzetes szőrruhában látható, amint a bárányt és az „ECCE AGNUS DEI” feliratos keresztet öleli. Feje körül kétoldalt ovális kis képekben ábrázolták János életének egyes jeleneteit (balról-jobbra): János lefejezése; Mária a kis Jézussal és a kis Jánossal; az angyal hírül adja Zakariásnak, hogy fia fog születni; a szülők a megjövendölt János név mellett döntenek a rokonok ellenében; János bőrövvel összefogott teveszőr ruhájában hirdeti az Igét; tálcán szolgálják fel a fejét Saloménak. A kép alját rózsák és indák díszítik, melyeket a kompozíció főbb vonalaival együtt csillámló festékkel emeltek ki. A paszpartu aranyszínű, a képpel együtt nyomtatták domború mintázatúra. A szentkép egy zalaszabari idős asszony szobájának falán lógott, aki sosem engedte levenni. Halála után unokája ajándékozta a múzeumnak: „Nem tudtam, mit csináljak vele, nem égettem el, mégis csak szentkép” – mondta Kerecsényi Editnek 1979-ben.
A szentkép tág értelemben síkban készült vallásos ábrázolás. A paraszti lakáskultúrában, különösen a katolikus hívők körében a 19. században és a 20. század elején általánosak voltak a nyomdai sokszorosító eljárással készült, tömegesen előállított szakrális alkotások. Az otthonokban őrzött, a tisztaszoba falán vagy a szentsarokban közszemlére tett szentképek reprezentálták egy-egy család hitét, segítették a vallásos elmélyülést, de emellett esztétikai funkciót is betöltöttek. Vásárokon és búcsúkon vásárolták őket, de a falvakat járó házaló árusoktól is beszerezhetők voltak.
A kiállított képtípus dél-zalai népszerűségét mutatja, hogy más hasonló, Jánost gyermekként megjelenítő szentképek is vannak a néprajzi gyűjteményben (Balatonmagyaródról, Nagykanizsáról, Tótszerdahelyről). A felnőttkori ábrázolások azonban hiányoznak a gyűjtésekből. A szőrruhás gyermekről készült színes nyomatok a 19. századból származnak, a 20. század első felében – úgy tűnik – a szent kultusza háttérbe szorult. Már nem vásárolták meg képmását, és a tulajdonosok nem emlékeztek rá, hogy ki van az öregek által nagy tiszteletben tartott képeken.
Június hagyományosan Szent Iván Hava a régi kalendáriumokban. A nyári napforduló az északi féltekén június 21-én van (esetenként 22-én vagy 20-án). A kereszténység felvétele óta Szent Iván napjához (éjjeléhez), június 24-hez kötik. Az Iván név használata a bizánci egyház kultikus befolyásáról árulkodik. A napfordulót nyárközépnek tekintették, utána nem sokkal kezdődött az aratás, melynek sikere egykor az emberek egész éves megélhetését jelentette.

KERESZTELŐ SZENT JÁNOS

János anyai ágon Jézus rokona. Már születésük előtt találkoztak egymással, amikor az állapotos Mária meglátogatta a szintén várandós unokatestvérét, Erzsébetet. A találkozáskor Erzsébet méhében fölujjongott a magzat, és eltöltötte a Szentlélek, így János már anyja méhében megszenteltetett. A latinul Visitatio néven számon tartott eseményt nálunk és a környező országokban július 2-án tartják (Sarlós Boldogasszony), máshol május 31-én.
Keresztelő Szent János születésnapját június 24-én ünnepli a katolikus egyház. Csak az ő és Mária születésnapja kap ilyen figyelmet a szentek közül. A nyugati és a keleti egyház, valamint az iszlám is prófétaként tekint rá. János a Messiás előképe a Szentírásban. Ő kereszteli meg Jézust, és ő nevezi Isten Bárányának (Agnus Dei), mellyel előrevetíti üdvösséget szerző halálát. A vesztét Salomé okozza, aki táncáért cserébe János fejét kéri a királytól.

SZENT IVÁN A NÉPHAGYOMÁNYBAN

Hazánkban hiteles adataink a 16. század óta vannak Szent Iván-i tüzek gyújtásáról, de valószínűleg már régebben is örömtüzeket gyújtottak ezen a napon. A tűzgyújtás alkalmából hosszú éneksorozatot énekeltek, a Szent Iván-i éneket, melyről Heltai Gáspár is megjegyezte, hogy annyira hosszú, hogy az ördög azt megkezdvén, el nem végezhette, hanem megfulladott rajta. A tüzet zsúpkévéből, szalmából, gallyakból gyújtották, illatos növényeket, virágokat füstöltek rajta, melyeket gyógyításra is felhasználtak, mert különösen ezen a napon rendelkeztek gyógyító erővel. A tüzet átugrálták, mely szertartásnak egészség- és szerelemvarázsló szerepe volt. Az ugrás sikerének mágikus jelentőséget tulajdonítottak a fiatal párokra vonatkozóan, de a lányok férjhezmenetelére is következtettek belőle. A tűz átugrása közben a Szent Iván-i éneket, párosító- és kiházasító dalokat énekeltek.
Az Európa-szerte szokásos fáklyagyújtást, tüzes karika eregetést, tűzcsóválást szórványosan a magyarság is gyakorolta. Más mágikus eljárások, cselekmények és hiedelmek vízzel, növényekkel, füvekkel, virágokkal, gyümölcsökkel kapcsolatosak. Például a 18. században jegyezték le, hogy ilyenkor a kutak és források vize körül füstöt támasztottak, hogy a sárkányok és kígyók mérgét elűzzék.
Az ünnep estéjén kötött koszorúnak egyes vidékeken mágikus erőt tulajdonítottak, például a ház elejére akasztották tűzvész ellen. A Szent Iván-i tűz termékenységvarázsló és túlvilággal való kapcsolattartó egykori szerepére utal, hogy az a lány, aki nem evett e napig cseresznyét, ott szétosztotta leánytársai között a magával hozott gyümölcsöt. Azok az asszonyok, akiknek gyermeke meghalt, a tűz körül álló gyermekeknek cseresznyét osztogattak. A tűzben sült almát a gyermekeknek adták, hogy egészségesek maradjanak.
Keresztelő Szent János patrónusa az ágyúöntőknek, bányászoknak, bognároknak, bőröndösöknek, bőrmunkásoknak, cipészeknek, csizmadiáknak, festőknek, harangöntőknek, kárpitosoknak, kocsigyárosoknak, kocsmárosoknak, kötélgyártóknak, lámpamunkásoknak, madárkereskedőknek, a mészárosoknak, övkészítőknek, puskaműveseknek, rézműveseknek, szabóknak, szíjgyártóknak, vaskereskedőknek és vendéglősöknek. Segítségül hívták hátgerincbántalmak, sebek, arcbántalmak, izombántalmak, gyermekbetegségek, bőrbetegségek és marhavész gyógyítására.

Szöveg: Gyanó Szilvia
Restaurátor: Pulai Attila
Fotó: Hohl Zoltán

Képek:
1. Szentkép: A gyermek Keresztelő Szent János (Szent Iván). Ltsz. 79.8.3.
2. A szentkép restaurálás előtt

Felhasznált irodalom:
Bálint Sándor: Ünnepi Kalendárium I-II. Szeged, 1998.
Csukovics Anita: A népi vallásosság tárgyi emlékeinek megőrzése, jelentősége In: Dunakeszi Helytörténeti Szemle: 9. évfolyam 2-3. szám (2016. szeptember-december), 14-17.
Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás. Bp., 1964)
Magyar Katolikus Lexikon I-XVII. (Főszerk. Diós István; szerk. Viczián János.) Bp., 1993-2014.
Magyar Néprajzi Lexikon szócikkei. Bp., 1982)
Magyar Néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Folklór 3. (szerk. Dömötör Tekla) Bp, 1990.
Magyar Néprajzi Lexikon (szerk. Ortutay Gyula) kötetei, Bp, 1977-1982.

Borotvatartó spanyolozott díszítéssel

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: Május

Hasáb alakú fadoboz, melyet egyik végén kis faszeggel rögzített, félrefordítható fedéllel láttak el. A tárgy minden oldalát (az alján kívül) gazdagon díszítették színes spanyolviasz berakással. A kifaragott növényi ornamentika közeit, azaz a negatívját spanyolozták, illetve egyik hosszanti oldalán a feliratát is: "Kovács János 1873 évben csinálta". A borotvatartót Kerecsényi Edit gyűjtötte Somogysimonyiban.

A 19. század folyamán kivirágzó népművészethez a tehetséges, nagyobb kézügyességgel rendelkező pásztorok eszközeik és személyes használati tárgyaik magas színvonalú díszítőkultúrájával járultak hozzá. Elsősorban a pásztorok hoztak létre díszes, faragott tárgyakat, de azért – ha ritkábban is – parasztcsaládokban is készültek és használatban voltak a pásztorkodás szerszámai és más faragott használati eszközök. A pásztorkodás, a táj és az állattartás eltérő voltából adódóan három, egymástól jól elkülöníthető pásztorművészeti stílus alakult ki Magyarországon: az alföldi, a felföldi és a dunántúli. A Dunántúlon a színes spanyolviasz-berakás (intarzia) vált uralkodó díszítési eljárássá. A spanyolozás készült fába, csontba és szaruba: kimélyítették a mintát, kiszedték a helyét, majd viaszos anyaggal feltöltötték. A különböző színű spanyolviaszt apró darabkákra tördelték, egy-egy darabot beletettek a mélyedésbe, abba megmelegített kanálnyéllel beletömködték, belenyomkodták. Utána lecsiszolták a tárgy felületét. A viaszos anyagot pecsétviaszból készítették vagy pedig teljesen maguk állították elő. Az anyag összetételében, a technikai megoldásokban vannak egyéni trükkök, kísérletek. Nagyon változatos és szép tárgyféleségeket alkottak ezzel a technikával. (Nagyobb minták kialakítására azonban nem alkalmas a viaszberakás, mert a tárgy mozgatásával, természetes alakulásával könnyen kihullik. A nem megfelelő anyaghasználat és a nem elég alaposan előkészített felület miatt is gyakran eltűnik a viasz a mélyedésből.)

A spanyolozást Európa nyugati felében a 17. századtól alkalmazták, azonban a motívumok sokrétűsége terén a dunántúli pásztorművészetben tapasztalhatjuk a legmagasabb szintet. A legkorábbi spanyolozott borotvatartók a néprajzi szakirodalom alapján az 1810-es évekből valók. De spanyoloztak mángorlókat, sótartókat, tükörfákat és más használati vagy dísztárgyakat is. A 19. század vége felé a spanyolozás divatja múlóban volt, a faragók áttértek karcolásra (karcolozás) vagy a két technikát ötvözték.

Összeállította: Gyanó Szilvia
Fotó: Hohl Zoltán

Irodalom:
Malonyay Dezső (szerk.) A Magyar nép művészete III. A balatonvidéki magyar pásztornép művészete 1911.
Magyar Néprajzi Lexikon (szerk. Ortutay Gyula) kötetei, Bp, 1977-1982.
Manga János: Pásztorművészet. Bp. 1963.
Kapitány Orsolya – Imrő Judit (szerk.): Somogy megye népművészete. Kaposvár, 2001.
Gráfik Imre (szerk.): Vas megye népművészete. Szombathely, 1996.

Brunner Erzsébet leckekönyve

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: Április

A Magyarországon és Németország-szerte ismert festőművész házaspár, Sass Ferenc és Sassné Farkas Böske (Sass Brunner Erzsébet) gyermekeként Brunner Erzsébet (1910-2001) is vágyat érzett a művészpálya iránt. Fiatal lányként azonban nem szeretett volna szülei nyomdokaiba lépni, festő lenni, ezért a budapesti Iparművészeti Iskola elvégzése után 1928 őszén szobrászhallgatóként kezdte meg felsőfokú művészi tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán.
Brunner Erzsébet visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a felvételi vizsga az Epreskertben volt egy nagy műteremben. A vizsgáztatók érdeklődésére, miért akar művész lenni, azt válaszolta: „Nem tudom. Ha legalább egy kis tehetségem van, nincs jogom azt megtartani magamnak. Ez nem az én választásom, hanem kötelesség. Azt szeretném látni, hogy mit tudok adni, és nem azt, hogy mit tudok kapni. Az önök feladata, hogy megítéljék, képes vagyok-e ezt megtenni vagy sem.”

Kisfaludi Strobl Zsigmond osztályába vették fel, ahol mesterétől szobrászatot tanult. Tantárgyai között szerepelt az Alakrajz, Bonctan, Iparművészet, Ábrázoló geometria és a Lyka Károly által tanított Művészettörténet is.
Az első félévet sikeresen abszolválta, a második félévre is beiratkozott, azt azonban már nem fejezte be, hiszen 1929 májusában édesanyjával együtt Olaszországon, Líbián, Egyiptomon keresztül Indiába utazott.
Útközben kezdett festőművészként alkotni, szobrászként sohasem dolgozott, azonban Indiai templomok szobrait, domborműveit előszeretettel rajzolta, festette, például 1933-ban Sravánabélagólában, 1940-ben Modherában.

Brunner Erzsébet leckekönyve, benne Kisfaludi Strobl Zsigmond és Lyka Károly aláírása is látható		Brunner Erzsébet a Főiskolán, 1928-1929 körül
Brunner Erzsébet egyik vizsgamunkája a Főiskolán, Budapest, 1929		Brunner Erzsébet rajza a modherai Nap templomban látható szobrokról, 1940

Összeállította: Szmodics-Tugya Beáta, történész-muzeológus

Forrás: Lázár Imre: Szerelmem, India. Brunner Erzsébet festőművész csodálatos élete. Medicina Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2022

Kossuth-bankók – 5 és 10 forintos államjegyek, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc papírpénzei

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: Március

A gróf Batthyány Lajos által vezetett első független, felelős magyar kormány pénzügyminisztériumának élére Kossuth Lajos került. Legfontosabb feladatának a független magyar pénzügyigazgatás és pénzügyi rendszer megteremtését tekintette. A gazdasági és pénzügyi válság hatására értéküket vesztett osztrák bankjegyek helyett önálló magyar pénz kiadását határozta el.
Ekkor készültek Magyarországon az első papírpénzek forint néven. A nép körében a Kossuth-bankó elnevezésük honosodott meg, mivel minden címleten szerepelt Kossuth Lajos aláírása.
A bankjegyek fedezetének megteremtésére országos adománygyűjtési és kölcsönjegyzési mozgalom indult. Nemzeti bank híján Kossuth a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal egyezett meg az önálló magyar bankjegyek kibocsátásáról.
A bankjegynyomda létrehozásával és vezetésével a neves pesti nyomdatulajdonost, Landerer Lajost bízták meg, helyéül a Károly laktanyát (ma városháza) jelölték ki. A korabeli technika élvonalába tartozó nyomdagépeket Angliából, majd Bécsből szerezték be.
A pénzjegyeket Tyroler József tervezte, aki neves művészként Pesten acél- és rézmetsző nyomdát üzemeltetett. (A szabadságharc számos neves alakjáról készített portrét.)
Az első hazai papírpénzeket, a 2 forintos bankjegyeket 1848. augusztus 14-én hozták forgalomba. Az állami költségvetés terhei a honvédsereg felállításával, majd a szabadságharc kitörésével megnőttek. Ezért Kossuth augusztus 24-én 61 millió pengőforint értékű államjegy kibocsátására kapott felhatalmazást az országgyűléstől, a törvény királyi szentesítése azonban már elmaradt. Az államjegy abban különbözött a bankjegytől, hogy kibocsátása mögött nem állt nemesfémfedezet, csak az állam közjövedelme, illetve hitele. A gyors kibocsátás érdekében a tervbe vett 1 forintos bankjegyhez készült nyomdai kliséket használták fel az 5 forintos címletű államjegyek kinyomtatásához, melyeket szeptember 6-án hoztak forgalomba, még a Batthyány-kormány lemondása előtt.
(Az ún. Kossuth-bankók váltópénzeként pénzérméket verettek – a korábbi latin nyelvű helyett – magyar felirattal.)
1848 őszén kerültek forgalomba az 1 forintos bankjegyek és a 100 forintos államjegyek, majd 1849 tavaszán a 10 forintos államjegyek. Valamennyi címleten azonban az 1848. szeptember 1-jei dátum szerepelt. A bankjegynyomda követte a kormányt Debrecenbe, később Szegedre és Aradra költözött, majd a szabadságharc végén Lugoson működött. A szabadságharc végén 5 millió forint értékben 1000 forintos bankók is készültek, de ezek már nem kerültek forgalomba, az 1849. augusztus 9-i vesztes temesvári csata után elfogott Duschek Ferenc pénzügyminiszternél megtalálták és azonnal megsemmisítették őket.
A szabadságharc bukása után a hatóságok rendeletére eleinte többen beszolgáltatták a náluk lévő pénzjegyeket. Bécs azonban elutasította a beváltást, a megszálló osztrák hadsereg parancsnokai több helyen nyilvánosan elégették a bankókat, birtoklásukért börtön járt.
A Kossuthról elnevezett papírpénz a függetlenség szimbóluma lett, megtartása, rejtegetése a nemzeti ellenállás egyik megnyilvánulása volt.
A néprajzi szakirodalom is több szokást feljegyzett ezzel kapcsolatban: Borsod megyében, Tardon a 2 forintos bankjegy sarkában látható csillag- és tulipán motívumot keresztszemes hímzéseken, szőtteseken alkalmazták. Móra Ferenc pedig egy Szeged környéki szokást jegyzett fel, miszerint a halott családfő zsebébe egy Kossuth-bankót tettek.
A mai napig sok magyar családnál őrzik a szabadságharc pénzeit, a Kossuth-bankó így a szabadságharc legelterjedtebb és legismertebb ereklyéje lett.

Összeállította: Kunics Zsuzsanna
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Felhasznált irodalom:
Rádóczy Gyula-Tasnádi Géza: Magyar papírpénzek 1848-1992 (Budapest, 1992)
Pallos Lajos- Torbágyi Melinda- Tóth Csaba: A magyar pénz története. A kezdetektől napjainkig (Kossuth Kiadó- Magyar Nemzeti Múzeum)

Képismertető:
5 forintos államjegy, 1848. szeptember 1.
Kő- és magasnyomással készült, tervezte Tyroler József.
A sorozat betűjele nyomtatott, számjele tintával kézzel írott.
Forgalomban volt 1848. szeptember 6-tól 1849. március 8-ig. (Windischgrätz nyilvánította érvénytelennek.)
A hátoldalán a hamisítás elleni büntetőszankciókat tüntették fel magyar, német, szlovák, horvát és román nyelven.
Változatok: a főtípus vörösbarna (Pest) és csokoládébarna (Debrecen).

10 forintos államjegy, 1848. szeptember 1.
Kő- és magasnyomással készült, tervezte Tyroler József.
A sorozat betűjele nyomtatott, alul bal és jobb oldalon négy- és kétjegyű számjele tintával kézzel írott.
Forgalomban volt 1849. március 24-től 1849. december 31-ig.
A hátoldalán a hamisítás elleni büntetőszankciókat tüntették fel magyar, német, szlovák, horvát és román nyelven.
Sorszám nélküli és „üres hátlapos” változatai is ismertek.

Strucctollas báli legyező a 20. század elejéről

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: Február

Áttetsző, barnás-sárgás szaruküllőkre ragasztott, fekete strucctollas legyező. A 18 darab lemez végeit csavar fogja össze, rajta fogantyú fekete bojtos dísszel. Két szélső lemezét öt kiálló kis dudor díszíti.
A báli kiegészítő a neves könyv- és papírkereskedő, Mair József leánya, Mair Gréte Dr. Surányi Lajosné hagyatékából került a múzeum gyűjteményébe. Mair Gréte 1938-ban ment férjhez dr. Surányi Lajos ügyvédhez, ezután életét férjének szentelte. Életének házasságkötése előtt is meghatározó része volt a jótékonyság, az első világháború alatt a Jótékony Nőegyletben és a Hadsegélyzőben tevékenykedett, ahol adományokat gyűjtöttek, leveleztek, élelmiszert adagoltak, téli holmikat kötöttek, ajándékcsomagokat készítettek és küldtek a fronton lévő katonáknak. A Trianoni békekötés után a Jótékony Nőegylet tagjaként a városba özönlő menekülteket segítette. Emellett visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a zene és a dal szerelmeseként a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör énekkarában is aktívan részt vett, 1933-34-ben pedig egy hat hangversenyből álló sorozatot szervezett a Városi Színházban.
A legyező története más öltözetkiegészítőkhöz hasonlóan szintén messzire nyúlik vissza. Az ókori rómaiak ún. pemetet használtak, amely nyélre erősített hosszú szőrszálakból állt, s azt a célt szolgálta, amire elnevezése is utal, a legyeket kergették vele. A legyezőket többnyire természetes anyagokból alkották meg, gyakorta levelekből, de a Távol-Keleten és Egyiptomban tollakból készítették. Tutanhamon sírkamrájának az egyik ládájából például egy díszes, strucctollakból álló legyező került elő.
A középkori legyezőhasználatról keveset tudunk, az újkorban I. Erzsébet angol királynőről tudjuk, hogy odavolt ezért a kiegészítőért, állítólag több tucatnyit birtokolt belőlük. Ezek azonban főleg tollból készült, merev legyezők voltak. A számunkra ismerősebb, hajtogatott vagy lapolt legyező őshazája Japán. A 12. századtól a bambuszpálcákra feszített papírlegyezőiket először Kínába importálták, s onnan jutott el Európába is, ahol népszerűsége a 17. században érte el csúcsát. Gyártásukban Franciaország járt élen, ahonnan az 1600-as évek végén kivándorolt hugenotta legyezőkészítők magukkal vitték tudományukat Angliába, ahol ugyancsak felvirágzott a legyezőipar.
Az 1700-as évekre már nem csak a praktikum miatt birtokolták a hölgyek ezt a kiegészítőt. Komoly divatcikké fejlődött, mely kiteljesítette az öltözéket, ugyanakkor státuszszimbólumnak is számított; az ebből a korszakból fennmaradt darabok között valóságos műalkotásokat is találunk.
A kor hölgyei további kiaknázatlan lehetőségre bukkantak a legyezőkben. Példának okáért hosszúra nyúló misék vagy unalmas színielőadások alkalmával unaloműzőként is szolgáltak: voltak legyezők, melyekre rejtvényeket, feladványokat festettek, s voltak olyanok is, amelyekkel jövendőt is lehetett mondani. Felismerték azt is, hogy a legyezőket nem csak a hűsítésre, de a kommunikációra is használhatják. A nők a tárgy különböző tartásával és mozgatásával képesek voltak kommunikálni és érzelmeiket kifejezni a férfiak felé. A 19. század második felében Európa-szerte népszerűvé vált a legyezőnyelv, amelynek segítségével lehetett kacérkodni, távolságot tartani, vagy akár szerelmet is vallani.

Báli ruhás fiatal lány az 1880-as években, Fiedler Gyula felvétele	Báli öltözet, 1892 La Mode Illustriée által közölt divatkép

Összeállította: Mikó-Baráth Franciska
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

A kanizsai takácsok 1800-ban készült céhkorsója

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: Január

A céhkorsók díszes cserépedények, boroskancsók, melyekből bort szolgálták fel a céh összejövetelein, ünnepségein, szimbolizálva a tagság társas szellemét, egybetartozását. Főként a 18. században használták őket. A kanizsai takácsok céhkorsója a nagyméretű típusba tartozik, 35 cm magas, körülbelül 10-12 literes. A domborműves díszítésű korsó elején két szembenéző, kiöltött nyelvű, álló oroszlán látható, mellső lábaikkal háromszög alakban elrendezett három, áttört közepű takácsvetélőt tartanak. A vetélők közötti mezőt egy bajuszos, fején karima nélküli barett sapkát viselő férfialak domborművű mellképe díszíti, a vetélők alatt egy megfeszített Krisztus alak található, két karjával az alsó vetélőt „tartja”.
A korsót – az oldalába karcolt felirat tanúsága szerint – 1800-ban Horváth József készítette: „1800: TÉTER MIHAL Tsináltatá ezt a Kor.  HORVAT. Josef tsináta Die 15. Desemb.”
Kanizsán a török alóli felszabadulást követő évtizedekben a lakosság növekedésével egyidőben jelentősen nőtt a kézművesek száma is. Legtöbben a ruházati iparban dolgoztak, szabók, csizmadiák, vargák, takácsok, szűcsök voltak, de megjelentek az igényesebb iparágak képviselői is (fésűs, kalapos, hegedűkészítő stb.). Iparuk mellett földet, szőlőt műveltek, állatot tartottak. 
A városban elsőként a szabó céh kapott kiváltságlevelet 1698-ban. Majd sorra céheket alakítottak az azonos vagy rokon foglalkozást űző kézművesek, 1798-ban már 17 működött a városban. A céhtagok fontos szerepet töltöttek be a város irányításában, de a városbíró és az esküdtek mellett az ő feladatuk volt a tűz elleni védekezés megszervezése is.
A takács céh 1723-ban alakult meg Kanizsán. A pozsonyi takács-főcéh III. Károly királytól kapott privilégiumát és szabályzatát vették át, melyet 1723. december 22-én mutattak be Zalaegerszegen Zala vármegye részleges gyűlésén.
A céhkorsó mellett a Thúry György Múzeum őrzi a céh rendtartását, megalakulásától vezetett jegyzőkönyveit, inasszegődtetési lajstromát, számadáskönyveit, s egy kézzel rajzolt mintákat tartalmazó takács mintakönyvet is.
A jeles céhes emlék egyben becses múzeumtörténeti tárgy is, az 1913-tól létrehozott múzeumi gyűjtemény egyik legkorábbi darabja. Valószínűleg Halis István könyvtáros és múzeumőr gyűjtötte, illetve az ő idejében került a gyűjteménybe.
A II. világháború alatt feldúlt múzeum leíró kartonjai, leltárkönyvei megsemmisültek, így a céhkorsó történetét nem ismerjük. Egy, a Zalai Közlönyben 1926. júliusban megjelent írás sürgette azoknak a tárgyaknak a közszemlére bocsátását, melyeket addig sikerült a múzeum céljaira összegyűjteni. „Nyissanak meg két múzeumi termet a nagyközönség számára” – javasolta a cikk szerzője. A bemutatásra váró tárgyak között felsorolta az „agyagból készült céhmesteri kancsót” is, melyet „a vésés szerint Horváth József 1800. dec.15-én készített”. Így biztosan tudható, hogy 1926-ban – más céhemlékek mellett – már a múzeum gyűjteményébe tartozott.

Összeállította: Kunics Zsuzsanna
A felvételt készítette: Zóka Gyula