A Dél-zalai Takarékpénztár által az alapító-elnökének, Eperjesy Sándornak ajándékozott ezüst gyertyatartók

Részletek

Szülőkategória: 2020

Kategória: Április

Az eklektikus stílusú, barokk elemekkel díszített gyertyatartó pár 800-as finomságú ezüstből készült, kézi utómunkával finomított öntvény. Dúsan díszített, harang alakú talapzata négy kagyló és csigavonal mintájú lábon áll. A talapzaton az egyik gyertyatartón női, a másikon férfi alak áll fedetlen felső testtel, antik mintára redőzött lepellel takarva a derekától. Mindkét alak hasas vázaformát tart, erre erősítették az ötágú gyertyatartó középrészét. A középrészt és a karokat is oldalain virágokkal dúsan díszített, széles peremmel ellátott váza- formák zárják le, ezekben lehetett a gyertyákat elhelyezni. A gyertyatartók tetején azonos, egy-egy gömbön álló, kezében fáklyát tartó női figurát helyeztek el. A gyertyatartók talapzatán rokokó keretben (az egyiken) a „Hálája és elismerése jeléül” és (a másikon) „A Nagykanizsai Bankegyesület és Délzalai Takarékpénztár Rt.” vésett felirat olvasható.
A gyertyatartókat a Délzalai Takarékpénztár 25 éves fennállása alkalmából 1895. március 25-én tartott jubiláris közgyűlésen ajándékozta az igazgatóság alapító elnökének, Eperjesy Sándornak. Erre az alkalomra festette meg a szűkebb igazgatóság Uher Ödön fényképésszel az elnök portréját is a tanácsterembe, s az Alsó-Muraközi Takarékpénztár küldöttsége egy díszes bőrkötésű mappában egy oklevelet nyújtott át neki.

Az Eperjesy Sándor hagyatékából fennmaradt gyertyatartókat és a díszoklevelet néhány személyes használatitárggyal (díszmagyarhoz viselt szablya, pecsétnyomó, írószer- és tintatartó, mellény, hímzett nyakkendő stb.) együtt az Országos Takarékpénztár helyi fiókja őrizte meg, s adta át 1963-ban a múzeumnak.

Eperjesy Sándor (1831 -1906) a tolna megyei Tabódon született. Középiskolai és jogi tanulmányait Pécsett végezte. Az 1848-49. évi szabadságharcban a 41. honvédzászlóalj kötelékében hadnagyi rangban szolgált a délvidéki csatatereken. A fegyverletétel után besorozták a császári hadseregbe, két évig volt közlegény Tirolban. Hazatérése után Pinkafőn, Szekszárdon és Budapesten hivatalnokoskodott. 1865-ben Nagykanizsán telepedett le, városi jegyző lett, majd 1867-től ügyvédként dolgozott.

Aktív szerepet játszott Zala vármegye és Nagykanizsa gazdasági és közigazgatási életében. 1870-ben megalapította a Délzalai Takarékpénztárat, amelynek haláláig elnöke maradt. Alelnöke volt a Kereskedelmi és Iparbanknak és a sörgyárnak, felügyelőbizottsági tagja az Alsómuraközi Takarékpénztárnak, melynek alapításában is részt vett. Tagja volt a megyei törvényhatósági bizottságnak és a városi képviselőtestületnek.

Összeállította: Kunics Zsuzsanna
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Tiszti szolgálati öv – „Emlék a szabadság harczból”

Részletek

Szülőkategória: 2020

Kategória: Március

A honvéd szolgálati jelvényül szolgáló tiszti deréköv nemzeti színű erős ripsz-szalagból készült. Mindkét végén fából készített belső részre dolgozott bojttartó található. A bojttartókat zöld szövettel vonták be, egyik oldalukat ráapplikált és hímzett koronás kiscímer díszíti. A gazdag bojtok nemzeti színű sodrott szálakból készültek.
Az egyik bojttartó alján kézzel írott felirat olvasható: „Emlék a szabadság harczból 1848. Wéber Antalé. főhadnagy.”
1968-ban özvegy Wéber Antalné – a hajdani tulajdonos leszármazottja – ajándékozta a múzeumnak.
Wéber (Véber) Antal 1808-ban született a Baranya megyei Nádasdon. Főhadnagyként vett részt a szabadságharcban, erről sírfelirata és ez a tiszti övszalag tanúskodik. Tényleges tevékenységét azonban nem ismerjük. Családja emlékei szerint a szabadságharc bukása után évekig raboskodott Olmützben.
Ezután Nagykanizsán telepedett le. Feleségül vette Gönczöl Karolint, három gyermekük született, Karolin, Mária és Károly (aki később királyi táblabíró lett). A halálakor megjelent nekrológ és a halotti anyakönyv tanúsága szerint magánzó volt, 1886. március 18-án, 78 éves korában hunyt el végelgyengülésben. Síremléke a nagykanizsai köztemetőben található, közös sírban nyugszik a Merkly-Belus család tagjaival (fia, Véber Károly felesége Belus Teréz volt).
A „Honvéd rendes zászlóaljak öltözet-szabályzata” 1848-ban tiszti szolgálati jelvényként övszalagot írt elő nemzeti színű selyemből. A gombokra kezdetben a V. F. (V. Ferdinánd) királyi névjelet hímezték, de ezt hamarosan a magyar címer váltotta fel, melyet később – a trónfosztás utáni időszakban – korona nélkül ábrázoltak. A Hadtörténeti Múzeum által őrzött tábori övszalagok között alig van két egyforma, egyik sem készült selyemből, hanem vászonból, gyapjúból; a gombok alapszíne is piros vagy fehér vagy – mint a kiállításban látható övszalagé – zöld volt, némelyiket háromszínű cikcakk-minta borította.
Viselési módjáról is különbözőképp írnak a források. Egyesek – a szabályzatnak megfelelően – derékra övezetten hordták, mások vállon átvetve, mint a segédtisztek. A segédtisztek mindig a jobb vállon átvetve viselték, a bojtok bal oldalt lógtak a kard mellett.

Összeállította: Kunics Zsuzsanna
A  felvételeket készítette: Hohl Zoltán

A főgimnáziumi farsangi mulatságok táncrendjei, 20. század eleje

Részletek

Szülőkategória: 2020

Kategória: Február

A hajdani bálok becses emlékei az apró, díszes báli táncrendek, melyeket a mulatságok rendezői készíttettek a hölgyek számára.

A vízkereszttől húshagyókeddig, illetve a másnapi hamvazószerdáig tartó farsangi időszakban a kanizsai szállodák bérlői, a vendéglősök, az egyesületek és intézmények sorra szervezték a megyeszerte híres bálokat. A város két legnagyobb múltú iskolája, a Főgimnázium és a Felsőkereskedelmi Iskola ifjúsága is minden évben hangversennyel egybekötött, jótékony célú táncestélyt szervezett Segítő Egylete javára. A befolyt jövedelemből szegényebb sorsú társaikat támogatták.

A múzeum gyűjteményében két táncrend őrzi az egykori főgimnáziumi bálok emlékét. Az 1904. január 27-i „Deák-hangversenyé” Fischel Fülöp műintézetében készült papírból, fedőlapját dombornyomott virágokkal, indákkal, arany felirattal díszítették. A Bentzik család hagyatékában maradt fenn, dr. Bentzik Ferenc ügyvéd, városi ügyész két fia, a VII. osztályos Lajos és a VIII. osztályos József is a rendezőség tagja volt.  

Az 1914. január 14-i mulatságra a rendezők egy kis, felfelé nyíló, bőrkötésű tábláján arany kerettel, – női és férfi mellképet ábrázoló – sárgaréz emblémával díszített könyvecskét készíttetett. A felső részén lévő fém gyönggyel összefogott sodrott zsinórral lehetett a lányok övéhez vagy legyezőjéhez rögzíteni. Így mindig kéznél volt, amikor egy-egy fiatalember illedelmesen engedélyt kért egy táncra. A fedőlapja szélén lévő bőr fülecskékben tartották az apró ceruzát, amellyel a felsorolt táncok mellé beírhatták az ifjúk nevét.

Jelzésértéke volt, hogy a leány kit melyik táncra jegyzett be. „Siettek a táncokat elkérni, a lány a jobb táncokat – a kezdő csárdást, francia négyest, angolkeringőt – az udvarlójának tartogatta.” – emlékezett az 1914. évi táncrendet megőrző Surányi Lajosné Mair Gréta.

A táncok mellett felsorolták a fővédő, a védők és a rendező diákok nevét is.

A hagyományosan a „farsang kapuzárása előtt” a Polgári Egylet nagytermében tartott „Diák koncerten” az Ifjúsági zenekar és énekkar fellépése után általában egy rövidebb, egyfelvonásos darabot adtak elő vagy szavalatok hangzottak el, majd a koncert után „lázban égve fogott az ifjúság a tánchoz.” Az egyik hajdani mulatságról tudósító helyi hírlapíró kiemelte: „városunk és vidékünk közönsége teljes számban jelen meg minden alkalommal”, s megemlítette a diák-bálok egyik legkedvesebb meglepetését is, hogy a rendezőség általában remek táncrenddel kedveskedett a hölgyeknek.

Surányi Lajosné Mair Gréti táncrendjéből tudjuk, – melyet 1968-ban adott át a múzeumnak -, hogy 1914 januárjában a koncert után Félix Endre színművét, a Kurucvilágból című egyfelvonásos darabot adták elő a diákok, melyben öccse, a VIII. osztályos Mair Pál is sikeresen szerepelt Balogh kuruchadnagyként.

Összeállította: Kunics Zsuzsanna
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

A Városi Múzeum első pecsétje, 1919

Részletek

Szülőkategória: 2020

Kategória: Január

Bronzból készült kör alakú pecsétnyomó tagoltan esztergályozott, hajdan sötétbarnára pácolt fa nyéllel, melybe egy nyolcágú csillagot véstek. Kidomborodó körfelirata: „NAGYKANIZSAI VÁROSI MÚZEUM”, alul egy görögkereszt formára emlékeztető kis motívum látszik. Középen a pecsét készítésének időpontja: „MCMXIX” olvasható. Ez volt a nagykanizsai Városi Múzeum első, 1919 márciusában készült pecsétnyomója, melyet nem csak az intézmény hivatalos bélyegzőjeként használtak, lenyomatával hitelesítették a múzeumi gyűjteménybe kerülő eredeti dokumentumokat és könyveket is a leltári számok feltüntetése mellett.

Nagykanizsán már 1896-ban a millenniumi díszközgyűlésen – többek mellett – elhatározták egy városi múzeum és könyvtár létrehozását is, de a tanácsi határozat ellenére nem valósult meg. 1912-ben Haller Jenő, Légrád helytörténeti kutatója javasolta a Zala hasábjain, hogy Grünhut Alfréd gabonakereskedő, ismert műgyűjtő gyűjteményéből hozzanak létre egy városi múzeumot; majd ugyanebben az évben Wlassics Gyula indított akciót az intézmény felállításáért. 1912. október 31-én a városi képviselőtestületi gyűlésen elhatározták, hogy a városi bérpalotában biztosítanak helyet, s a könyvtár és múzeum vezetésével Halis István városi tanácsost bízzák meg. Kinevezése 1913-ban meg is történt, 1919-ig hivatali szobájában gyűjtötte a régiségeket és könyveket. 1919. március  9-én a Városháza II. emeletén jelöltek ki két szobát a gyűjtemény részére.

A Tanácsköztársaság alatt a néptanács március 22-i ülésén határozatot hoztak a múzeum elhelyezéséről a Sugár úti gimnáziumépületben, elkészült a bélyegzője is, s az igazgatói teendőkkel a néptanács is Halis Istvánt bízta meg, aki „annyi esztendő óta és annyi szeretettel gyűjtötte a múzeum és könyvtár értékeit”.

 Halis István 1925-ig vezette a két gyűjteményt, ezután a kegyesrendi tanárok látták el másodállásban a teendőket. A II. világháború alatt súlyos veszteség érte a gyűjteményt, megsemmisült a leltárkönyv, s részben a cédularendszer és a kartonok is. A fennmaradt tárgyak, iratok, könyvek, érmek mellett a múzeum kezdeti időszakának, történetének becses emléke ez az – 1919-től évtizedeken keresztül használatos – pecsétnyomó.

Összeállította:
Kunics Zsuzsanna
A felvételt készítette:
Hohl Zoltán

Gyermekjáték: Laterna magica

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: December

A laterna magica („bűvös lámpás”) egy olajlámpával működő vetítőgép, a modern diavetítő őse, mely üveglapokra festett képeket vetített vászonra vagy falra. Galvanizált bádoglemezből készült, a hasáb alakú kis doboz négy kifelé álló, karmos, aranyszínűre festett vaslábacskán áll. Az alján egy kb. 5 cm átmérőjű kör alakú nyílás van, a nyílásból kivágott fémlemez egy kissé lesüllyesztve kapcsolódik az aljához, erre helyezték hajdan a lámpást. Oldalán egy zsanéros, apró kilinccsel záródó kis ajtó található. Az ajtóra és a doboz oldalára hosszúkás kis szellőző nyílásokat vágtak. A doboz felső nyílásába illeszthető a sárgaréz peremű kémény. A vetítő előlapjába egy nagyító lencsét és elé egy kiálló lemezt erősítettek, ebbe lehetett a festett üvegképeket behelyezni. A fémlemezen lévő nyílásba csatlakozik a henger alakú vetítő cső, melynek a tövénél és a végén is egy-egy lencse található.

A laterna magicához egy kis papír dobozban 36 db színes, hosszúkás, téglalap alakú, piros papírkerettel szegélyezett üvegkép is tartozik. A lemezeken általában négy, különböző témájú képecske látható: cirkuszi jelenetek, állatok, gyermekek, évszakok, életképek, Európa és a nagyvilág nevezetes épületei, tájai, lakói.

Fennmaradt az üvegképek egy eredeti (valószínűleg 10 képet tartalmazó) kis gyári doboza is „Bilder zu Laterna magica” és „J. F. Fabrik-Marke” felirattal és emblémával a tetején. E szerint a lemezeket Németországban, Nürnbergben készítette Johann Falk, aki laterna magicák, vetítők mellett működő modellgőzgépeket is gyártott. (Valószínűleg a Laterna magica is az ő termékük.)

A vetítő dr. Révffy Andor (1895-1983) ügyvéd, bíró gyermekkori játéka volt, édesanyjától, dr. Révffy Zoltánnétól kapta ajándékba a 20. század első évtizedében, amikor még Székelyudvarhelyen laktak. Az üvegképeket – emlékei szerint – Bécsben vásárolta az édesanyja.

A laterna magicát, a „bűvös lámpást” a philadelphiai Henry R. Heyl szabadalmaztatta 1870-ben. Azonban az első vetítőt Leone Battista Alberti építette 1437-ben, mai formája a 17. század közepén jött létre. 1663-ban már megvásárolható volt a nevesebb londoni optikusoknál.

A laterna magica a vándormutatványosokhoz is eljutott, a szórakoztatás eszközévé vált. 1798-ban a belga Étienne-Gaspard Robert, művésznevén Robertson a laterna magica egy általa fejlesztett verziója segítségével szellemekhez hasonló képeket vetített Phantasmagoria című előadásain. Ezt a teremben szálló füsttel kombinálta igen hatásosan, óriási sikert elérve nézői körében.

A 19. században több vándorló „laterna magica-művész” járta Nagy-Britanniát, bemutatókat tartva a városokban és falvakban. Néhányuk „speciális effektusokat” is előidézett, az üveglapok csúsztatásával és forgatásával mozgóképeket hozott létre. A legnépszerűbb a gyermekek körében a „Patkánynyelő” volt, melyen patkányok „ugráltak” egy alvó ember szájába. A 19. században rendkívül népszerűek voltak a „lámpások”, a film feltalálása után azonban egyre inkább háttérbe szorultak.

Összeállította: Kunics Zsuzsa történész-muzeológus
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

Lázsiás

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: November

Vastag vörösrézláncból készített, nyolcas szemekből összeállított nyaklánc, melynek láncszemeit a kereszteződéseknél vékony sárgaréz dróttal sűrűn betekerték. A láncra kis rézlemezekkel 11 ezüstérmét nitteltek. A középső Mária Terézia 1780-as tallérja, két oldalán Ferenc József két-két 1880-as évekből származó florinosa, a szélső három pedig Ferenc József egykoronása az 1893 és 1915 közötti évekből. A nyaklánc egyszerű hurokkal zárul.

A nyaklánc ajándékozója, Nagy Andrásné mesélte a nyakláncról 1971-ben Nagykanizsán: „Valamelyik rokonunk készítette a leány számára, akinek udvarolt. Apám mesélte, hogy szedtek össze fényes pénzeket, és megcsinálták nyakláncnak, főleg a Kiskanizsán élő cigányok. Gyűrűket is készítettek pénzekből. Mikor elmentek a vásárra, ott árusították, vásárlóik is főleg cigányok voltak. A lányok és asszonyok büszkén hordták a nyakukban. Leginkább a rézműves lăkătár vagy köszörű cigányok foglalkoztak a készítésével, mert nekik volt hozzávaló felszerelésük.”

A lázsiás rögzítetlen, végeinél horgasan egymásba akasztott, pénzérmékből készített, erőteljes vagyon- és rangjelző szereppel bíró nyakék. A pénzes nyakékek az ország déli részén voltak gyakoribbak, ahol közvetlenebb és erőteljesebb volt a balkáni, délszláv népviseletek hatása, de a 19. században alapvetően az ország minden táján viselték ezt az ékszert. A legváltozatosabbak a Kalocsa és Baja környéki ötvösök lázsiásai voltak. A nyakékek a felfűzött pénzekről kapták a nevüket: Bácskában egy 18. századi pénzről, a lázsiásról nevezték el, a Duna-menti falvakban húszas, a Sárközben tallér volt a neve. A magyarok lázsiásféléi főleg kisebb értékű, de nagyobb méretű ezüstpénzekből álltak, általában 3–11 darabból. Sokszor gyöngyökkel vagy díszes fémláncokkal kombinálva viselték őket, de akadtak zsinórra vagy textilpántra fűzött darabok is. A lányok általában örökségbe vagy ajándékba kapták a láncot, de például Baja környékén a menyasszony a vőlegénytől kapott jegypénzből készíttette az ékszert. Az első világháború után lassan kiment a divatból a lázsiás, ugyanis a városias, polgári viselethez már sokkal jobban illett a nyaklánc.

Összeállította: Kiss Nóra néprajzkutató
Tárgyfotó: Hohl Zoltán
Fotó: Folkpédia

Menyasszonyi gyöngyvirágos koszorú

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: Október

Gyöngyvirágos menyasszonyi fátyollal körülvett esküvői fénykép és vőfélybokréta keményfából faragott, kidomborodó faragással díszített, mély, üvegezett keretben. Az 1938-ban készült műtermi felvétel Müller Lajost és feleségét ábrázolja: a bőszoknyás menyasszony fehér ruhát és hímzett, viaszvirágokkal díszített tüllfátylat visel, kezében egy csokor virágot tart. A vőlegény fekete öltönyt és kabátot visel, gomblyukában csokorra kötött taftszalagos, viaszvirágos bokrétával. A ládika akkor készült, amikor a fiatal pár Surdról Beleznára költözött, és Müller Lajos a közelben lakó „Jakab zsidónál” látott a falon egy hasonló bekeretezett fényképet a menyasszonyi koszorúval. Neki is megtetszett az ötlet és emlékül készített egy hasonlót, amit a szoba falára akasztottak fel.

A falvakban a 20. század első felében a házasságkötés ideje hagyományosan az októberi szüret és az advent közötti időszakra, illetve farsangra esett. Ekkorra már befejeződtek a földeken, szőlőben végzett mezőgazdasági munkák, és egyházi tiltás sem akadályozta a lakodalmak megtartását, mint pl. advent vagy nagyböjt idején.

A házasságkötés külsőségeihez sok jelképes tárgy kapcsolódott, amelyek mindenki számára egyértelműen kifejezték a házasságkötés megtörténtét. Ilyen volt a vőfélybot, a menyasszony közszemlére kitett hozománya, a házasulandók ünnepi öltözete, a lakodalmi kalács vagy az új asszony felkontyolása és főkötőjének felvétele is. Az egyik legszimbolikusabb, legtöbb jelentést magában hordozó tárgy a menyasszony koszorúja volt: ez tisztaságát, szüzességét fejezte ki. Szigorúbb hagyományőrző területeken nem érintetlen lány nem is viselhette.

A középkortól kezdve a leányok tisztaságuk kifejezéseként pártát viseltek. A pártát csak évszázadok múltán váltotta fel a koszorú divatja, amelyet hagyományosan élővirágokból – rózsából, gyöngyvirágból, nefelejcsből és természetesen rozmaringból – kötöttek. A párta és a koszorú között azonban jelentős különbség volt, hogy előbbit a lányok a férjhezmenetelükig minden vasárnap és ünnepnap felvehették, a koszorút azonban csak az esküvő napján tehette fejére a menyasszony. A néphit szerint a lakodalom folyamán az új pár veszélyeztetett, átmeneti állapotban volt, ezért védelmük és jövendő szerencséjük érdekében mágikus eljárásokat hajtottak végre. Különösen a menyasszony volt kitéve rontásnak, szemmel verésnek, ezért koszorújába színes szalagokat, apró tükröket építettek az ártó tekintetek visszaverésére.

Az élővirágból kötött koszorúk mellett a 19–20. század fordulójától kezdve megjelentek a színes papírból készített, szalagokkal, gyöngyökkel, fém rezgőkkel díszített művirágos koszorúk is. Az 1920-as évektől kezdve a városi minták hatására a parasztmenyasszonyok viselete fehérré vált, így a színes koszorúkat is felváltották a fehér viaszvirágos mirtuszkoszorúk. Egyre nagyobb szerepet kapott a menyasszonyok viseletében a fátyol is, amely eredetileg a polgári ruhához tartozott.

A Nagykanizsa-környéki falusi menyasszonyok viselete sokáig átmenetet képzett a falusi és a városi minták között: fehér blúzt, a sok alsószoknya felett fehér szoknyát, efelett pedig ünnepélyes fekete selyemkötényt viseltek, amelyen kitűnően érvényesült a hosszú tüllfátyol hímzett mintája.

A lakodalom folyamán a menyasszony és a vőlegény belépett a házasok körébe, amit formálisan is kifejeztek és elismertek a jelenlévők. Az egyik legjelentősebb mozzanat a menyasszony felkontyolása volt: a nyoszolyóasszony a menyecske hajából kontyot fésült és ráillesztette a főkötőt – például Kiskanizsán a kontyot fedő lekötőt és rá a fejkendőt, Zalakomárban a gyöngyösneccet. A menyasszonyi koszorú, ill. a fátyol levétele az asszonnyá válását fejezte ki, ezután az új asszony csak az asszonyokat megillető főkötőt viselhette. Többé nem mutatkozhatott hajadonfőtt, még otthon sem lehetett fedetlen fővel. A keresztény Európában az asszonyok betakart fejükkel ismerték el férjüknek való alárendeltségüket és hirdették férjes asszony voltukat.

Összeállította: Kiss Nóra néprajzos-segédmuzeológus
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Díszes iskolai füzet, 1880-as évek

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: Szeptember

A polgári leányiskolai füzet elő- és hátlapja fényes felületű, nyomott, domború, aranyozott mintázattal, kis képecskékkel díszített. Az előlap közepén ovális keretben két kis puttó virágfüzérrel játszik egy fa tövében, hátlapján szintén ovális keretben egy folyó menti város képe látható. A borító aranyozott kerettel díszített, melynek négy sarkában vadászjeleneteket örökítettek meg.

Belső felosztása vonalas, magyar nyelvórán használták az 1880-as években. A múzeum gyűjteményében található füzettartó összesen öt díszes füzetet tartalmaz, melyek oldalait a Steffanits testvérek: Pepsa, Mária és Josefine írtak tele gyöngybetűikkel.

A füzetben különböző témakörökhöz kapcsolódó feladatok olvashatók, például:
-„Írják ki a következő mondatokból előbb az alanyokat, azután az állítmányokat.”
- „A „kér” igegyökből alkossanak egy szócsaládot és némely szavait alkalmazzák mondatokba.” – „Főnév: kérelem, melléknév: kérdező, ige: kérlel.”
- „Névutók alkalmaztassanak mondatokba.” – „A madár a ház fölött repül. A szomorúság miatt lettem beteg.”

A polgári iskola a városok, nagyobb községek jobb módú kispolgárainak, középrétegeinek gyermekei számára az 1868. évi törvény által szervezett iskolatípus, ahová a tanulók a népiskola négy osztályának elvégzése után léphettek át.

Tantárgyait a gyakorlati hasznosság, a polgári életforma szükségletei alapján állították össze. A törvény szövege szerint a következő tárgyakat kellett tanítani: hit- és erkölcstan; anyanyelvi irálytan és irodalom; számvetés, kiterjesztve a polgári politikai számvetésig; mértan; hazai és egyetemes földrajz és történelem, természetrajz, természettan és vegytan (tekintettel az iparra, kereskedésre és gazdaságra); mezei gazdaság vagy ipartan, tekintettel a község és vidéke szükségére; statisztika; köz-, magán és váltójog alapvonalai; könyvvitel; rajz a mértannal összhangzatba véve, és szépírás; ének; test- és fegyvergyakorlat.

A polgári iskolát nem kötötték hagyományok, mint a gimnáziumot, ezért már kezdeteinél új törekvések hordozóivá vált. Szinte születése pillanatától bevezette az anyanyelvi oktatást, nagyobb teret biztosított a természettudományoknak, a munkaoktatás és a szemléltetés elvét tudatosan és széleskörűen alkalmazta. Az élettel kapcsolatban gyakorlatiasságra, hasznosságra törekedett. A törvény célkitűzései között kiemelt szerepet kapott még a művelt, magyar polgári háziasszony nevelése a polgári leányiskolákban.

Összeállította: Horváth Franciska történész-segédmuzeológus
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

Kanizsai vendéglátóipari emlék: a Polgári Egylet vendéglő készletébe tartozó berndorfi alpakka kávés kanna, 19. század vége

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: Augusztus

Lefelé erősen kiöblösödő, alpakkából készült, fedeles kávés kanna. Felfelé ívelő kiöntője a szájperem fölé emelkedik. Zsanérral ráhajló, domborodó fedelén gombbal díszített. Ívelt füle négy karéjos dísszel illesztett a kanna vállához és hasához, az eredeti alpakka fogantyút utólag vasból készült toldással helyettesítették. Kiszélesedő talpon áll. Alján a készítő, az 1843-ban alapított, alsó-ausztriai Berndorfi Fémáru- gyár beütött védjegye látható: ovális mezőben a „sétáló medve”, felette a gyár nevének rövidítése: „B MF” (Berndorfer Metallwaaren Fabrik), alatta az „ALPACCA” felirat. Ezt a védjegyet az 1880 és 1891 között készült termékeken használták. Az embléma alatt a „POLGÁRI EGYLET 1” beütött felirat olvasható.

A Berndorfi Fémáru-gyár kiváló minőségű alpakka és alpakka-ezüst edényeket, étkészleteket, evőeszközöket és dísztárgyakat gyártott „magánházak, szállodák, vendéglők és kávéházak részére”. Ügyfeleik között nagy vasúti és hajózási társaságok is megtalálhatók voltak, de a császári ház is a vásárlójuk volt, Erzsébet császárné a korfui palotáját, az Achilleiont és a Miramare császári jachtot berndorfi evőeszközökkel szerelte fel.

Az alpakka kávés kanna az egykor a Sugár út 3. szám alatt működő Polgári Egylet vendéglő készletéhez tartozott. Valószínűleg az egyleti székház és vendéglő 1885. évi megnyitásakor vásárolták, s használták évtizedeken keresztül.

Az 1836-ban alakult Bürger Verein kezdetben német nyelven, majd 1848-tól magyar nyelven vezette jegyzőkönyveit, s nevét is Polgári Egyletre változtatta. Tagjai között a nemesi és az iparos származásúak, kereskedők, értelmiségiek egyaránt megtalálhatók voltak, 1865-től bármely felekezetű egyén felvételét kérhette az egyesületbe.

Megalakulásuk után uradalmi épületekben béreltek maguknak helyiséget, majd 1840-ben megvásárolták székháznak a Fő út – Deák tér sarkán (a Kölcsey utcai taxiállomás helyén) egykor állott, egyszerű, egyemeletes, háromszög oromfalas épületet. Az épület földszintjén működött a Polgári Vendéglő, melynek „csinos kioszkkal” díszített kerthelyisége kedvelt volt a városban.

Az egylet fennállásának 50. évfordulójára, 1885-ben új díszes, eklektikus stílusú székházat emeltetett a Sugár úton. A homlokzattervet Geiszl Mór, az épülettervet Hencz Antal ismert helyi építészek készítették. 1888-ban karzatos, színpados nagyteremmel bővítették az épületet, ahol fényes táncmulatságokat, hangversenyeket, előadásokat műsoros esteket rendeztek. Az Egylet tulajdona volt a keleti oldalon téglafallal, a Sugár úti oldalon 1890-től téglaoszlopos, díszes vaskerítéssel körülvett, Egylet-kertnek nevezett szomszédos park is.

A székház emeletén kapott helyet a nagyterem mellett az olvasó-, biliárd-, kártya- és társalgó terem. A földszinten működött a vendéglő, melyhez „mulatókert és kényelmesen berendezett nyári casino helyiség” tartozott. Az árnyas kerthelyiséget nyáron sörözőként hasznosították, a városi társas élet kedvelt színtere volt, juniálisok, hangversenyek színhelye.

Az Egylet-kert északi részén 1891-ben a város egy kisebb területet megvásárolt a Koronaherceg (Rozgonyi) utca meghosszabbításához, majd 1901-ben egy újabb területet vett, melyet a mellette fekvő saját telkével együtt parkosíttatott, „Városi sétakert” néven közparkot alakítottak ki. Itt épült fel később (1927-ben) a Városi Színház épülete.

Összeállította: Kunics Zsuzsa történész-muzeológus
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

A Polgári Egylet vendéglő árnyas kerthelyisége 1920 körül Az asztalnál balról Knortzer György, a Zalamegyei Gazdasági Takarékpénztár vezérigazgatója, a Tűzoltó Egylet parancsnoka, mellette Eperjesy Gábor, a Dél-zalai Takarékpénztár főpénztárnoka, a Katholikus Legényegylet világi elnöke ül.
A kávéskanna talpának részlete	A Berndorfi Fémáru-gyár – kávéskanna alján látható, beütött – védjegye
A Polgári Egylet vendéglő reklámja, 1911

Fagylalt konzervír

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: Július

Horganyzott és csiszolt lemezből készült, fogantyúval ellátott, kettes fagylaltkihordó. Oldalán félkör alakú, kis zárral ellátott ajtó található, festése kívülről drapp, belülről krémszínű olajfesték. A konzervír belsejében egy kis polc található, amellyel két adag fagylalt szállítására volt alkalmas. Az ajtaján „M.GY.” – Makoviczky Gyula monogramja olvasható.

A fagylaltkihordót a Makoviczky Cukrászdában, a Deák tér 13. szám alatt használták a 20. század első felében. A házat Bajer Vince cukrász építtette 1903-ban, szecessziós stílusban. Itt működtette cukrászdáját egészen 1910-ig, amikor is Makoviczky Gyula egy évre bérbe, majd teljesen átvette. A mester híre messzire eljutott. Puncstortája különösen népszerű volt, flódniját Bécsben is kedvelték. A második világháború után az üzlet utódját Muskátli cukrászdának nevezték.

Makoviczky Gyuláné visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a konzervírt az üzlet berendezése idején (1910) Budapestről hozatták. Ha valaki telefonon rendelt fagylaltot, akkor a konzervírbe szállították a lakására. A fagylaltos poharakat már előzőleg jégszekrényben hűtötték, amibe aztán bekerült a fagylalt, amit legtöbbször a háziszolga szállított ki biciklivel. Azonban volt példa arra is, hogy a vevő saját maga vitte el a fagylaltot, de a konzervírért nem kellett betétet fizetni, hiszen a legtöbb esetben ismerték a vásárlókat és soha egy kihordó sem veszett el.

Marco Polo, a híres olasz utazó 1298-ból származó úti jegyzetében arról írt, hogy a kínaiak már ötezer évvel ezelőtt ismerték a fagylalt korai változatát. Gyümölcsleveket mézzel édesítettek, s hóval, jéggel hűtötték, fagyasztották. A fagylalt történetében akkor következett be nagy fordulat, amikor az 1500-as években egy cataniai cukrásznak zseniális ötlete támadt. Kitalálta, hogy a jeget és a havat nem közvetlenül az alapanyagokhoz adja, mint addig tették, hanem csak hűtőeszközként használja. Az elv egyszerű volt: az alapanyagokat egy tégelybe tette, amit azután jégbe állított, s lassan forgatott, míg az edényben meg nem fagyott a massza. Tulajdonképpen még ma is így készül a fagylalt.

Az első, fagylaltot árusító kávéház valószínűleg Párizsban nyitott meg, ám a fagylalt addig nem terjedhetett el széles körben, amíg az ipari forradalom

a konyhatechnológiát is el nem érte, hiszen a fagylalt előállítása, és főképpen folyamatos hűtése nagy kihívás elé állította a készítőket és drágává is tette a terméket. A 19. század végére már a legtöbb magára valamit is adó kávéházban lehetett kapni fagylaltot.

Cserkészing

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: Június

Khaki színű, vászon cserkészing, melyet Vegele Károly gimnáziumi tanár hordott az 1920-as években. A cserkészek alapegyenruhája cserkészkalapból, hosszú ujjú cserkészingből, nyakkendőből, cserkésznadrágból és cserkészövből állt, ahogy ma is.

A cserkészet létrehozása Robert Baden-Powell, brit tábornok nevéhez kötődik, aki elképzeléseit 1908-ban megjelenő könyvében – a Cserkészet fiúknak – fogalmazta meg, ami ezután a világ cserkészetének vezérfonala lett. Megfogalmazása szerint a cserkészet célja a talpraesett, gyakorlati életben jártas, Isten-hívő, természetszerető, vidám, de meggondolt fiatalok nevelése.

Magyarországon az első cserkészcsapat 1910-ben alakult meg ifj. Szilassy Aladár és Megyercsy Béla református lelkész vezetésével a Budapesti Ifjúsági Egyesületben, ezt követően sorra alakultak a csapatok. A cserkészet meghonosításában élen jártak a piaristák, elsősorban Sík Sándor, a budapesti piarista cserkészcsapat alapítója, aki a Magyar Cserkészszövetség elnökeként 1921 szeptemberében Nagykanizsán is járt.

Nagykanizsán 1919 végén alakult az első cserkészcsapat a kegyesrendi gimnáziumban, 74. sz. Törekvés cserkészcsapat néven, vezetője Vegele Károly világi tanár lett. A csapat nyaranta legtöbbször az Inkey család egyik közeli birtokán – Iharosberényben, Pogányszentpéteren, Máriatelepen – táborozott. Részt vettek országos táborokon is, például 1921-ben Balatonedericsen, 1925-ben Nagymaroson, a piarista csapatok nagytáborában, 1926-ban a Nemzeti Nagytáborban Megyeren és 1933-ban Gödöllőn a IV. Világdzsemborin. A cserkészek nyári táboraik költségeire rendszeresen tartottak jótékony célú előadásokat zenés, táncos jelenetekkel.

Az 1920-as évek elejére már minden nagyobb nagykanizsai oktatási intézménynek volt csapata:

• 75. számú Árpád cserkészcsapat, a Polgári fiúiskola csapata.
• 77. számú Szent László Cserkészcsapat, a Kereskedelmi és munkásifjak és a Nagykanizsai Iparostanonciskola csapata.
• 238. Árpádházi Boldog Jolánta leánycserkészcsapat, a Notre Dame Leánygimnázium csapata.
• 226. számú tündérke csapat, mely a 1-4. osztályos tanulók-ból verbuvált cserkészcsapat volt.
• 374. Kisfaludy öregcserkészcsapat, mely a 18. életévüket betöltött, volt cserkészekből alakult.

Összeállította: Horváth Franciska történész múzeológus

Ebbárca

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: Május

Az ebbárcák, vagy ahogy több helyen említik ebvédjegyek kialakulása az ebadózás bevezetésével jelent meg.

A 19. század közepétől a városok a veszettség elterjedésének megakadályozására és a kutyák garázdálkodásai ellen különböző „elővigyázati és oltalmi intézkedéseket” hoztak. Gyökeres változást az ebadó bevezetése, és a fémből készült védjegy alkalmazása jelentett. Buda városa 1868-ban döntött a kutyabárcák alkalmazásáról, Pest 1870-től védjegy, majd ebvédjegy néven jelentette meg bárcáit, Nagykanizsa pedig 1876-ban vezette be. Az ebbárca alapján tehát könnyen megállapítható volt a kutya tulajdonosa és egyben igazolta az adófizetést is. Azt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy az ebbárca az esetek nagy többségében elsősorban nem az adó befizetésének volt a jól látható nyugtája, hanem a nyilvántartásba vételt jelentette.

A bárcák horgany- és rézlemezből, alumíniumból, ónból és cinkből öntési vagy sajtolási eljárással készültek. Az egylapúakat préseléssel, a mívesebb darabokat és a kétlapú érmeket pénzverési technikával állították elő. Anyaguk sokszor az „ebadó osztálytól” is függött: házőrző vagy foglalkozáshoz szükséges, I. osztályba sorolt kutyáké fehér, míg a „fényűzésre rendeltetett”, II. osztályba sorolt kutyáké sárga bádogból készült.

Az érmeken általában kutyafejeket, és egész alakos kutyákat ábrázoltak, valamint feltüntették az évszámot, helységnevet, adólajstromszámot is. Előállításukra nagyobb műhelyek szakosodtak, amelyek átvették egymástól a különféle motívumokat.

A múzeumban őrzött mindkét ebbárca rézből készült, viszont különböző időszakból származik (1888 és 1908), illetve az egyik Nagy-Kanizsa, míg a másik Zala Vármegye felirattal ellátott.