Kalamáris – 19. századi íróasztali tintatartó
Fajanszból (ónmázas cserép), gyárilag készített, halvány okkersárga mázas, aranyozással díszített tintatartó. Formája piskóta alakú, részben fedett, felső lapján két üreggel, a porzó, illetve tintatartó részére, melyeket egy-egy rovátkolt díszű, gombban végződő kis fajansz tető fed. Közöttük egy fekvő kutyaalak található. Elöl hajdan kagyló alakú toll- és radírtartó egészítette ki, azonban a kagylódísz kiálló része letört, hiányos. Aranyozása, máza kopott.
A középkorban kizárólag lúdtollal és saját készítésű tintával írtak a szerzetesek és bár a tinták készítésének számos receptjét ismerjük, szinte egyáltalán nem maradt fenn annak leírása, hogyan kell jó írótollat vágni. Valószínűleg a toll vágása magától értetődő dolognak számított az ókori Egyiptomtól egészen a 19. század Angliájáig. A legjobb tollaknak a lúd vagy a hattyú legkülső kb. öt evezőtolla bizonyult. Néhány kutató szerint az írnokok gyakran szinte mikroszkopikus méretű kézírása varjú- vagy hollótollal készült. A gyorsabb írást biztosító töltőtollat már a 17. században ismerték, de a ma ismert formája a 19. század elején jelent meg. A végső megoldást Bíró Lászlónak köszönhetjük, hiszen az első, működő golyóstoll ötlete az ő fejéből pattant ki.
Az írás rögzítésére szolgáló közvetítő anyagok közül még ma is a legfontosabb a tinta. A régi egyiptomiak koromból és szurokból készített írófolyadékot használtak. Az ókori Kínában fenyőfaszurokból és szezámolajból előállított lámpakoromból készült tussal írtak. A rómaiak pedig a Földközi-tenger tintahalának mirigyváladékából készítettek barnás fekete szépiafolyadékot. A középkor írástudói, a szerzetesek is egy ideig a kínai tust használták a kódexekhez. A tinta története igazán a középkorban indult el. A 11. század írásai említik Theophilus barát nevét, mint a vasas-csersavas tintának feltalálóját. Ennek elterjedése azonban nem volt zökkenőmentes. A csersavas tintának ugyanis a tölgyfa gubacsa (sejtszaporulat) a nyersanyaga, mely sok csersavat tartalmaz. Azonban felhasználásához, kinyeréséhez különféle módszereket kellett kieszelni. A gubacstintát 1856-ban a festő buzér növény gyökeréből előállított „alizarintinta” váltotta fel, melyet egészen a töltőtoll feltalálásáig alkalmaztak.
A középkor elejétől a 18. század végéig a tinta felszárítására porzót használtak. A porzó a mai só- vagy cukorszórónkhoz hasonló kis tartály volt, amelybe különféle anyagból készült finom port helyeztek, és ezzel a nedves írást behintették. A port leggyakrabban homokkő törmelékéből szitálták, vagy sárga homokot használtak e célra. Az arany- és ezüstszínű porzót különféle csillámporból készítették, vagy a homokot aranyfüsttel vegyítették. A porzó a kalamárishoz hasonlóan általában egy díszes kivitelezésű tárgy volt.
A Nádasdiak 1548-as számadásaiban is találkozunk azzal, hogy a port nem házilag készítették, hanem vásárolták azt: „Ittem vöttem cisurabst (tollkés) hozza es port den. 6”. Azt, hogy a porzót és hozzá a port hol és kitől vásárolták, források hiányában nem lehet megállapítani.
A kiállított tintatartó az ajándékozó, Dömötör Lenke nagyapjáé volt, aki az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc során, mint lelkész teljesített futárszolgálatot. A szabadságharc bukása után Kufstein várában raboskodott, ahol – a család emlékezete szerint – a cellaszomszédja Teleki Blanka grófnő volt. Haláláig (1880) Baranya megyében volt lelkész, itt ismerte meg feleségét is, egy gyermekük született, az ajándékozó édesapja, akitől a tintatartót örökölte.
A múzeum tulajdonába 1969-ben került, 2006 óta az Emberek, utak kapcsolatok című állandó kiállításunkban látható.
A képeslapok 80 Ft-os egységáron megvásárolhatók a Thúry György Múzeumban (Nagykanizsa, Fő út 5.)
