A díszmagyarhoz viselt, 19. század végi szablya ívelt pengéje nikkelezett acélból készült, széles vércsatornája a markolatig ér.
Aranyozott réz markolata oroszlánfejben végződik, két oldalán gyöngyház lapokkal borított, a markolat élét kidomborodó leveles ággal díszítették.
Aranyozott keresztvasa nyújtott S-alakú, középen, a markolat felett mindkét oldalon címerpajzs látható. A jobb oldali pajzsra ezüst Kossuth-címert erősítettek.
A díszszablya fahüvelye feketére lakkozott bőrrel bevont, szerelékei aranyozott rézből készültek, felületük dúsan növényi ornamentikával díszített.
A 19. században a kor historizáló ízlésének megfelelően egyes 16-17. századi férfi viseleti elemek felelevenítésével jött létre az úgynevezett díszmagyar, a díszruha, mely 1867-től kezdve az „úri lét” jelképévé is vált. Nagy ünnepek alkalmával a nők is magyar díszruhát öltöttek.
A férfi díszruha kócsagtollas süvegből, panyókára (fél vállra) vetett, prémmel szegélyezett bársonymentéből, selyemdolmányból, testhez álló, dús zsinórozással díszített nadrágból állt, hozzá térdig érő csizmát vagy bokáig érő, oldalt fűzős cipőt, selyemnyakkendőt viseltek. Az öltözéket gazdag ötvösmunkájú gombok, öv, süvegdísz, mente- és kardkötő egészítette ki. Elengedhetetlen része volt a kard.
A „szablya díszmagyarhoz” Eperjesy Sándor ügyvéd, a Dél-zalai Takarékpénztár alapító-elnöke hagyatékából maradt fenn. Néhány, a takarékpénztár 25 éves fennállása alkalmából 1895-ben ajándékba kapott dísztárggyal (vésett feliratú, ezüst gyertyatartó pár, díszes bőr mappában őrzött oklevél) és személyes használati tárggyal (pecsétnyomó, írószer- és tintatartó, tollszár, hímzéssel díszített nyakkendő, mellény stb.) együtt a pénzintézet utóda, az Országos Takarékpénztár helyi fiókja őrizte meg és adta át 1963-ban a múzeumnak. A gyűjteménybe „Szablya díszmagyarhoz” megnevezéssel került be.
Nem tudni, hogy Eperjesy Sándor egykor, ünnepi alkalmakkor valóban díszmagyar ruhához viselte-e a szablyát vagy a takarékpénztár igazgatósága ajándékozta-e neki tisztelete jeléül az érdemeiért, s emlékként őrizte meg nagy becsben.  
Kortársai nem csak a kanizsai „közélet kiváló és markáns alakjaként” takarékpénztári elnökként, városi képviselőként ismerték, hanem hajdani „1848-49-es honvédtisztként” is számontartották.
A helyi lapokban 1906-ban, a halálakor megjelent méltatásokban és gyászjelentésekben is kiemelték, hogy 17 éves ifjúként részt vett a szabadságharcban. „Damjanics oldala mellett dicsőséggel küzdötte azt végig a délvidéken. Katonai erényeit Damjanics azzal méltányolta, hogy tisztté léptette elő.” – emlékezett meg róla a hírlapíró.  
Eperjesy Sándor 1831. február 2-án a tolna megyei Tabódon született. Középiskolai és jogi tanulmányait Pécsett végezte. Az 1848-49. évi szabadságharcban a 41. honvédzászlóalj kötelékében hadnagyi rangban szolgált a délvidéki csatatereken. A világosi fegyverletétel után besorozták a császári hadseregbe, két évig volt közlegény Tirolban. Hazatérése után Pinkafőn, Szekszárdon és Budapesten hivatalnokoskodott. 1865-ben Nagykanizsán telepedett le, városi jegyző lett, majd 1867-től ügyvédként dolgozott.
Aktív szerepet játszott Zala vármegye és Nagykanizsa gazdasági és közigazgatási életében. 1870-ben megalapította a Dél-zalai Takarékpénztárat, amelynek haláláig elnöke maradt. Alapítója s elnöke volt a Fürdő-Részvénytársaságnak, alelnöke a Kereskedelmi és Iparbanknak, a sörgyárnak és a Nagykanizsai Tárházak Rt.-nek, felügyelőbizottsági tagja az Alsómuraközi Takarékpénztárnak, melynek alapításában is részt vett. Tagja volt a megyei törvényhatósági bizottságnak és a városi képviselőtestületnek. 1906. május 31-én hunyt el Nagykanizsán.

Dr. Eperjesy Sándor ügyvéd, a Dél-zalai Takarékpénztár elnöke 1880 körül A Varga Testvérek negatívja alapján Décsey Ede által készített kabinetkép

 

Összeállította: Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus
A felvételt készítette: Hohl Zoltán