Betlehemi kápolna

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: December

A betlehemezés volt a legnépszerűbb karácsonyi paraszti misztériumjáték, vagyis vallásos népi színjáték. A gyerekekből vagy felnőttekből álló csoportok a karácsonyt megelőző héten járták a falut, hogy esténként bekéretőzzenek a családokhoz és előadják a betlehemest. E vallásos hagyomány célja Jézus megszületésének hírül adása volt. Fehér ruhát viselő angyal, kifordított bundát és kenderkócból készült bajuszt viselő pásztorok és egy nagyothalló idős pásztor voltak az előadás szereplői. Kezükből nem hiányozhatott a pásztorbot. Furulya- és csengőszóval járták az utcákat, így jelezték érkezésüket. A betlehemezők házilag készített jászolt, istállót vagy templom alakú betlehemet hordoztak magukkal, amelyet az angyal tartott a kezében.

A hónap műtárgyaként bemutatott kis kápolnát Szücs Ferenc letenyei pásztor készítette 6 éves fia számára 1946-ban. A kápolna puhafából, alapja vékony deszkából készült. A kis templomot rózsaszín papírral vonták be, falára pedig szentképeket ragasztottak. Belsejébe, ahol a Szent Családot ábrázoló bábuk álltak, mohát tettek.

„Karácsony előtti héten jártak hárman-négyen, de még karácsony estéjén is betlehemezni. A fiam nagyon büszke volt, mert ő volt köztük a fő, neki volt kápolnája. Amit mondtak, azt előre megtanulták, én bizony nem tudom, hogy mit mondtak hozzá. 6–8 házat megjártak egy este, kaptak szépen pénzt meg aszalt gyümölcsöt, süteményt. Volt, aki 10 forintot is adott. A végén osztoztak azon, amit kaptak. Moha volt benne meg egy kis baba, az volt a Jézuska. Amíg iskolába jártak, addig mindig jártak vele. Mindig szépen rendbe tették, szentképekkel teleragasztották még a belsejét is.”

Amikor a betlehemezők megérkeztek egy házhoz, az angyal kért engedélyt a családtól, hogy bemehessenek a házba:

„Názáretből jövünk, Betlehem a házunk, amelyet hordozunk, kis Jézus születéséről örömmel zengedezünk. Itt áll betlehemünk e ház udvarában, szabad-e behozni gazda szobájába? Ha be szabad jönni, örömmel veszem, ezt a többieknek rögtön bejelentem.” (Kerecsényi Edit gyűjtése Tornyiszentmiklósról, 1968-ban.)

Amikor beengedték a betlehemezőket a házba, nyomban le is heveredtek a földre: a pásztorokat az angyal keltette fel álmukból, hogy az újszülött Jézushoz vezesse őket. Az előadást furulyaszó és énekszó is kísérte: ekkor csendültek fel a Pásztorok, pásztorok örvendeznek… vagy a Pásztorok, keljünk fel… kezdetű hagyományos karácsonyi énekek; a nagyothalló öreg pásztor félrehallásai pedig a humor bő forrását képezték. A betlehemezés végén a család pásztorjátékot egy kis ajándékkal – élelemmel, borral, vagy akár pénzzel – köszönte meg, amelyet a szereplők elosztottak egymást között.

Összeállította: Kiss Nóra néprajzkutató
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

Durgó Katalin Henry Dunant – Érdemrendje

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: November

A Thúry György Múzeum egyik új szerzeménye 

A vörös színű, zománcozott görögkereszt középpontjában egy kör alakú bronzmedál látható Henry Dunant bal profiljával, körben „HENRY DUNANT, 1828-1910” felirattal. A kitüntetés hátoldalán tulajdonosának neve, „MADEMOISELLE KATALIN DURGO, 1972” olvasható. A kereszt felső részéhez egy kis rézgyűrűvel kapcsolódik a zöld és piros színű ripsz szalagja, tetején egy rézből készült biztosítótűvel.

Durgó Katalin (1889-1981) Alsórajkon született. Testvérével, Ilonával együtt szerzetesnővérnek készült, de nem volt megfelelő támogatása. Végül az önkéntes ápolónői pályát választotta. Budapesti tanulmányai után gyakorlati vizsgát már az I. világháború szerb frontján, élesben teljesített.

1914-ben Szabadkán gyógyított, majd egy kórházvonattal Konstantinápolyba utazott testvérével, ahol 10 hónapot töltöttek. Ezután az Ojtozi-szoros környékén (Románia) felállított barakk-kórház műtőjében segítettek. Majd az olasz fronton látták el a sebesülteket. A háború után hivatásos ápolónőként dolgoztak tovább.

A Magyar Vörös Kereszt Egylet ápolónőiként tanúsított önfeláldozó, bátor helytállásukért számos hazai és külföldi rangos kitüntetést kaptak. Ilona báró Apor Gizellával együtt 1920-ban a magyarok közül elsőként vehette át a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságától a Florence Nightingale-emlékérmet.
Katalin pedig 1972-ben kapta meg a Nemzetközi Vöröskereszt legmagasabb kitüntetését, a Henry Dunant – érdemrendet, Magyarországon elsőként.

A Henry Dunant – érdemrend a Nemzetközi Vöröskereszt legmagasabb kitüntetése, melyet a mozgalom alapítójáról, a svájci származású Henry Dunantról neveztek el. A kitüntetést először 1969-ben mutatták be és ítélték oda négy férfinek, a Nemzetközi Vöröskereszt szolgálatában tett személyes áldozatvállalásukért.

A Henry Dunant - díjat a Vöröskereszt és a Vörös Félhold Állandó Bizottsága ítéli oda az arra méltó személyeknek. Az érdemrend adományozása komoly szabályok szerint történik, csak azok a személyek kaphatják meg, akik nemzetközi jelentőségű tetteket visznek véghez a Vöröskereszt, vagy a Vörös Félhold szolgálatában. A Bizottság kétévente öt díjat oszt ki, ezzel biztosítva a kitüntetés értékét és presztízsét.

Összeállította: Horváth Franciska történész-muzeológus
A felvételt és a reprodukciókat készítette: Hohl Zoltán

A nagykanizsai városi hajdú öltözetének részei: zubbonya, csákója, tarsolya és tölténytáskája

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: Október

A derékig érő, testre szabott, álló gallérú zubbony középkék gyapjúposztóból készült. Fehér-pirossal beszőtt zsinórozással gazdagon díszített nem csak az eleje, gallérja, ujja, alja és háta-szabásvonala is. A zubbony különleges díszei az öt függőleges sorban felvarrt, ezüstösen fénylő gombjai. Hozzá bojttal, függőzsinórral díszített zsinórövet viseltek.
A középkék posztóból készült, fekete viaszosvászonnal bevont ellenzőjű csákót elöl Kanizsa város sárgarézből készült címere díszíti, oldalt fehér-piros fonott és bojtos zsinórozás. Hozzá lószőrből készült sapkadíszt hordtak, a kék-fehér színű csákórózsa piros közepén Kanizsa Város fehérrel kivarrott névjele díszelgett.
A bőrből készült, pajzs alakú dupla tarsoly borítója kék posztóval bevont, fehér-pirossal beszőtt zsinórral szegett, sárga-zöld fonállal hímzett, közepén Kanizsa város hímzett címere díszíti. Három csatos bőrszíjjal erősítették az övhöz.
A bőr vállszíjas, ugyancsak bőrből készült tölténytáska fedelét sárgarézzel szegték, közepén Kanizsa város sárgaréz címere díszlik. Két oldalán is réz borítás látható, melynek domború díszítése két zászló és két kard között fekvő ágyúcsövet, alatta ágyúgolyókat és két harci kürtöt ábrázol. A vállon átvetve viselték, a szíj a bal vállról haladt a jobb csípő felé.
A helytörténeti gyűjteményben őrizzük a ruhához tartozó mentét és nadrágot is.
A díszes öltözetet Kanizsa városa készíttette Kiss István városi hajdú – Dr. Krátky István polgármester városi altisztje, kézbesítője, küldönce – részére. A ruházat Kőfalvy Ignác nagykanizsai szabómester Sugár úti műhelyében készült, a mentére a prémet Lőbl Béla helyi szűcsmester varrta bárányprémből. A míves paszományt divatlapból vett minta alapján kézzel varrták a ruhára, a budapesti Makár utcai paszományosnál rendelték meg a csákóval és tarsollyal együtt.
Kőfalvy Ignác szabómester visszaemlékezése szerint az öltözetet 1943-ban Krátky István polgármester csáktornyai látogatása alkalmából rendelték meg, a hajdú „azután csak nagyobb ünnepeken viselte”.
A városi hajdú – a fennmaradt fotók, újságcikkek tanúsága szerint – megjelent a polgármester kíséretében minden jelentősebb városi ünnepségen, díszközgyűlésen, szoboravatáson, rendezvényen. A Zalai Közlöny újságírója 1930. március 1-jén Horthy Miklós kormányzói jubileumának kanizsai ünnepségéről tudósítva cikkében megemlítette a díszközgyűlésen „az előadói emelvény mellett parádés mozdulatlanságban álló városi hajdút” is.

A városi hajdúk a 20. században a magasabb rangú városi és megyei tisztviselők mellett teljesítettek szolgálatot egyenruhás altisztként, a városi vagy megyei rendelkezések „végrehajtó közegeként”.
A hajdúk eredetileg fegyveres marhapásztorok voltak, nevük valószínűleg a hajtó, hajdó szavakból eredeztethető. A 16. században az Ausztriába, Bajorországba, Észak-Itáliába lábon hajtott szarvasmarha csordákat védték – ha kellett, fegyverrel – a rablóktól, a portyázó törököktől.
Az 1514. évi parasztháborúban Dózsa György leghűségesebb katonái voltak. Számuk gyorsan gyarapodott a nagy számban hozzájuk csatlakozott földönfutóvá lett jobbágyokkal, kisnemesekkel. A század végére jelentős katonai erővé váltak, marhapásztorkodás helyett zsoldos katonai szolgálatot vállaltak a királyi várakban, az erdélyi fejedelmeknél, földesúri magánhadseregekben. Sajátos katonai szervezetük alakult ki (elöljáróikat maguk választották) és jellemző harcmodoruk (portyázás). A hajdúk hivatásos katonai renddé alakulása a tizenötéves háború során (1591- 1606) fejeződött be. Bocskai István 1604-ben a hajdúkat felfogadva szállt szembe a Habsburgokkal, majd letelepítette őket saját birtokaira. Közösen nemesi szabadságot kaptak, mentesültek a földesúri szolgáltatások alól, ennek fejében a fejedelem hívására kötelesek voltak harcolni. Az erdélyi fejedelmek és tiszántúli földesurak számos községgel kötöttek hajdúszabadságot biztosító szerződéseket. A hajdútelepülések 1791-től önálló közigazgatási egységet (Hajdúkerület) alkottak, majd 1876-tól Hajdú megyévé szervezték a területet.

A 18. századtól a magyaros egyenruhájú megyei vagy városi altisztet, törvényszolgát, illetve nemesúr egyenruhás szolgáját (pl. hintókísérőjét) nevezték hajdúnak. A 20. században a magasabb rangú tisztviselők mellett szolgálatot teljesítő megyei és városi hajdúk egyenruhájához a hajdúk egykori, 17-18. századi díszes öltözete szolgált mintául.

A Dr. Oetker Tápszerművek fából készült reklámdoboza az 1920–30-as évekből

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: Szeptember

Fából készült, fogantyús reklámdoboz, melynek tetején, jobb és bal oldalán "Dr. Oetker Tápszerművek" és "védjegy: világos fej" felirat olvasható, valamint a gyár logója látható. A doboz 1993-ban került a múzeum gyűjteményébe, egy körülbelül 300 darabból álló tárgyegyüttes részeként, az egykori zalakomári szatócsbolt árukészletéből. Ondrcska Aladár, zalakomári lakos 1910 körül, komárvárosi szülői házában nyitotta meg üzletét, melybe a berendezést egy Kohn nevű szatócstól vásárolta meg. Halála után az üzlet vezetését felesége, Ondrcska Aladárné vette át. A házaspárnak három gyermeke volt, köztük Ondrcska Mária, aki a szatócsbolt irányítását az 1920-as években végleg átvette édesanyjától.

Az 1900-as évek elejére Dr. August Oetker virágzó vállalattá fejlesztette kis bielfeldi patikából induló vállalkozását. Így kézenfekvő volt az üzleti tevékenység kiterjesztése külföldre is, elsőként az Osztrák-Magyar Monarchia területére. Az 1910-es években egy Bécs melletti székhelyű vállalat által törtek be Magyarországra is az Oetker-termékek. A cég kezdettől fogva számos terméket gyártott, köztük a Gustin éttáplisztet, és vörös darát, illetve a ma is meglévő sütőport, vaníliacukrot, pudingporokat, krémporokat, zselatint és befőzőport is.

Dr. August Oetker szinte a kezdetektől fogva több védjegy jogosultja volt. 1899-ben a cég tulajdonosa grafikusok számára kiírt egy tervező pályázatot. Számos munka érkezett, közülük Theodor Kind litográfus pályaműve volt a legmeggyőzőbb, amely Johanna lánya fejének sziluettjét ábrázolta. 1900-ban védjegyként bejegyezték a berlini Birodalmi Szabadalmi Hivatalban márkajelként a „Világos fej” emblémát. Az új védjegy 1901 után váltotta fel a vegyészpoharat. Az ábra 1933-ban újult meg, a fej piros hátteret kapott. 1956-ban ismét apróbb változásokon esett át, de jelentősebben csak 2001-ben reformálták meg. Ekkor a régi védjegy kicsinyített mása köré került egy nagyobb ábra, amelynek közepébe beleírták a tulajdonos család vezetéknevét. Így Johanna Kind fejének sziluettje már több mint száz éve kíséri a márkát a cég termékein, és hivatalos kommunikációs anyagain.

A céget 1924-ben jegyezték be Magyarországon. A gyár és az iroda Budapesten, akkori nevén a Conti, mai nevén a Tolnai Lajos utca 25. szám alatt működött a VIII. kerületben. A második világháború éveiben a magyarországi Oetker-vállalat újra német kézbe került. 1945 után a céget államosították, a német és osztrák ügyvezetőket oroszok és magyarok váltották fel. Ezt követően a márka évtizedekre eltűnt a magyar piacról. Az 1970-es években újra megjelentek Magyarországon a Dr. Oetker-termékek: a Győri Keksz- és Ostyagyár licenc alapján kezdte gyártani a cég néhány termékét. A rendszerváltást követően az 1992-ben alakult Dr. Oetker Magyarország Élelmiszer Kft. visszavásárolta a licencet a győri vállalattól.

Összeállította: Horváth Franciska történész-muzeológus
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

A gyöngyösnecc

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: Augusztus

A gyöngyösnecc a Zalakomár környéki falvak ünnepi női fejdísze, amelyet ünnepnapokon, a templomban és bálokon viseltek az asszonyok, sokszor a fejkendő alatt.

A gyöngyösnecc alapja egy színes – bordó, lila, zöld vagy barna – bársonyból vagy selyemből sablon alapján kiszabott anyag, amelyet gazdagon televarrtak zabgyönggyel, vágott gyönggyel és flitterekkel. (A neccek alapjául szolgáló bársonyt nemegyszer az ünnepi bársonyszoknyák kötény által eltakart első részéből szabták ki.) Az árvácskás, csillagos, lepkés mintákat egy ruháról, hímzésről másolták le és előrajzolás nélkül, szabadon fűzték fel az anyagra. A szélére csipkét vagy gyöngysort varrtak, hátsó részét pedig szalagcsokor fedte. Az asszonyok számára gyöngyösnecc-készítő specialisták: neccfűzőasszonyok készítették el a fejdíszeket, akik közül Zalakaroson Vastag Jánosné Baksa Nanica néni és Balatonmagyaródon Hajdú Ferencné emelkedett ki kézügyességével az 1940-as években.

A gyöngyösneccet a férjes asszonyok hordták, amit a lakodalom éjszakáján tettek fel először a kontyukra. Egyszerre akár négy-öt neccet is használtak, hogy legyen az ünnepekre és a hétköznapokra is belőlük. Az övék volt a legszínesebb és legdíszesebb necc: a színes bársony alapra sokszínű gyöngyöket varrtak fel. 35–40 éves koruktól már egyszerűbb mintájú, kevésbé színes, sőt, egyre sötétebb neccet viseltek, az idős asszonyok és az özvegyek pedig fekete alapon fekete gyönggyel készített fejdíszt hordtak.

A neccet óvták, hétköznap dobozban tartották és a szalagba feltekert kartonpapírt, képeslapot is tettek, hogy a formája megmaradjon. Az idő múlásával megkopott, elzsírosodott necceket elbontották, a drága gyöngyöket lefejtették és felfűzték egy új, tiszta darabra.

A gyöngyösnecc divatja az első világháborút követő években alakult ki, amikor a gyári textíliák és a gyöngyök terjedésének köszönhetően kiszínesedett a női viselet. A folyamatot tovább erősítette a Gyöngyösbokréta hatása is az 1930-as években. A század közepén megindult a kivetkőzés folyamata, amely során a sokszoknyás viseletet felváltotta a szűkruha: a középiskolában továbbtanuló lányok, az iparosok feleségei vagy a városra kerülő asszonyok már nem hordtak népviseletet, így gyöngyös-neccet sem. A falun maradók között az 1970-es évekig hordták a hagyományos viselet részeként a neccet, mígnem teljesen kiment a divatból. Napjainkban néptáncbemutatókon, fesztiválokon és ünnepeken viselik még jelmezként a lányok, asszonyok.

Összeállította: Kiss Nóra néprajzkutató
A felvételeket és a reprodukciót készítette: Hohl Zoltán

Női fürdőruha, 1930-as évek

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: Július

Fekete klottból varrott „szoknyás” fürdőruha, melyet Dr. Surányi Lajosné Mair Gréte viselt asszony korában, az 1930-as években. Felső része vállpántos, hegyesen kivágott, vállán 2-2 fehér gyöngyház gombbal és kivarrt gomblyukkal zárul. Alja szoknyaszerű, két oldalán hasítékkal. Derékrészéhez belül - saját anyagából - nadrágot varrtak. Szélei fehér paszpollal szegettek, elöl, a mellkivágásnál és a szoknya részen fehér paszományzsinórral díszített.

A fürdőkosztüm a 19. században rendes női ruha volt némi módosítással: hosszú ujja volt, szalagcsokrok, fodrok díszítették. Illedelmes hölgy nem mutatkozott nyilvánosan fürdőruhában, vagy kerekes kabinban bevontatta magát a vízbe, vagy a partra érve azonnal egy bő fürdőköpenybe burkolózott, mely mindent eltakart.

1890-ben már a felsőrész rövid ujjú, a nadrágok térdig értek. A férfiak ujjatlan, esetleg kissé kivágott, térdig érő, testre tapadó trikót viseltek strandon, tornateremben egyaránt.

1908 körül a nők bő, „napfürdőző ingeket” hordtak. Ezek eleinte szolid hálóingekhez hasonlítottak, hosszú ujjakkal, de 1910-1911-ben már ujjatlan, kivágott vagy csak két vállpánttal összefogott modelleket ajánlottak a divatlapok.

A tízes években az úszónők felvették a férfiak trikóját, s hiába hadakoztak a jó erkölcsök őrei, a fejlődés megállíthatatlan volt.

A következő állomás az egyrészes, szoknya nélküli, vagy rövid tunikaként megjelenő, illetőleg nadrággal egybeszabott, a test vonalát jobban feltáró fürdőruha volt, amelyből a mai, egyrészes fürdőruhák eredeztethetők. A női test formáinak leplezetlen, teljes megmutatása, tehát a testre feszülő fürdőruha az 1930-as évektől vált divatossá. 1933-ban megjelent a kétrészes fürdőruha. Pesten az úttörő a sportos eleganciájáról híres Muráti Lili volt.

Bár a fürdőruha mind kisebbé vált, mégis úgy látszik, hosszasan mutogatni a testet még mindig kényelmetlen. 1927-ben egy új ruhadarab tűnt fel, a strandpizsama, egy kivágott, overallszerű nadrágruha.

Összeállította: Horváth Franciska történész-muzeológus
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

Párizsban készült, gazdagon díszített női florentin kalap

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: Június

Párizsban készült, gazdagon díszített női florentin kalap

1890-es évek vége – 1900 körül

A sárga florentin szalmából készült kalapot fekete bársony szalagra erősítve finom kidolgozású művirág rózsa, százszorszép, gyöngyvirág füzérek díszítik. Fehér selyemmel bélelt. Cégjelzéses szalagon olvasható a párizsi kalapkészítő jelzése: „Maison Lewis, Rue Royale Entré Rue St. Honoré 422. Paris”.

Dr. Révffy Zoltánné Skublics Irén (1873-1941) fiatalasszony korában viselte 1900 körül Nagykanizsán. Ruháit a helyi mesterek mellett – fia elmondása szerint – „részben Pesten, részben Bécsben csináltatta”. Kalapjait főként pesti divattermekben vásárolta, illetve Párizsból hozatta.

A 19-20. században is divatos florentin kalapot a 18. század szalmakalapjaiból alakították ki, jellemzője a széles karima, a gazdag szalag – és/vagy virágdísz volt, sokszor fátylat is terveztek hozzá. A kalapokat a legfinomabb firenzei szalmából készítették, nevét származási helyéről, Firenze városának német nevéről (Florenz) kapta.

A kalap, a női emancipáció legfőbb jelvénye az 1880-as években szorította ki egészen a fodros főkötőt.
Érdemes megfigyelni a ruha és kalap egymáshoz viszonyított fejlődését. Az arány fordított. Ha nagy a kalap, szűk a ruha; kis kalaphoz bő ruha illik.

1895 körül az új divat a „dudoros ujj” és a „hatméteres bőséget is meghaladó redős szoknya” lett. A szépségideál az érett, határozott asszony volt, kinek egész megjelenése a homokórához hasonlatos: széles váll, bő szoknya, karcsú, fűzött derék. A divatos kalapok lapos tetejűek voltak, közepes karimával, rengeteg szalag-, virág- és tolldísszel. A hölgyek hátul kis kontyba fogták a hajukat, a homlok körül kis huncutkákat hagytak.

Az 1899 után kialakult ún. szecessziós nőtípus középméretű, kerek kalapokat viselt toll- és virágdíszítéssel. 1903 után egyre bizarrabb lett a sziluett, a laza hullámokba fésült hajat egyre nagyobbra tupírozták. A dúsan, virágcsokrokkal, strucctollal díszített kalapok nőni kezdtek, némelyik már valóságos malomkerék volt. Hosszú kalaptűvel erősítették meg őket.

1907-től a mind nagyobbra nőtt kalapok óriási karimáin szalagcsokrok, tollak, virágok, gyümölcsök, sőt kitömött madarak is helyet foglaltak.

 A Zalai Közlöny, 1898. szeptember 24-i számában Fővárosi divatlevél címmel megjelent tudósítás szerint:
„....Ami a kalapféléket illeti, igaza van az amerikainak, aki azt mondta, hogy a mai divatos kalap egy rész kalap, 10 rész toll és 89 rész zsenialitásból áll.”

Az alkalomtól függött a kalapok alakja és díszítése, de a fátyol kiválasztása is.

„Reggel fehér kalaphoz fehér vagy fekete sűrűbb fátyol. Sima, dísztelen, de mindig tiszta és ép. Délfelé sétaruhához szép, fekete, pettyes vagy csipkés fátyol. Délutánra, látogatásra semmilyen. Sétára ozsonnázó helyre szép, könnyű elegáns fehér fátyol. Este sürgősen magánútra, recés csipke fátyol, mely egészen jelentéktelen.”
Divatsalon, 1902

Összeállította: Kunics Zsuzsa történész-muzeológus
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Pünkösdi szoknya

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: Május

Kanizsa kiváltságos mezőváros latin feliratos pecsétnyomója

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: Április

1690. április 13-án szabadult fel Kanizsa vára a török uralom alól. Az újjászülető város hivatali életének jelképe ez a város címerével díszített typárium.
A kovácsoltvas, sárgaréz borítású typárium (pecsétnyomó) körirata: SIGILLUM PRIVILEGIATI OPPIDI CANISAE 1695, vagyis Kanizsa kiváltságos mezőváros pecsétje 1695.
A pecséten középen a város címere, egy fejét jobbra fordító, csőrében olajágat tartó, kiterjesztett szárnyú sas látható, mely jobb karmában a fogyó holdat, bal lábának karmai között gabonakalászt tart. A sas fején stilizált császári korona látható.
A sas az egyik leggyakrabban előforduló címerkép családi és testületi címereknél egyaránt, az előkelőséget, a hatalmat, az erőt jelképezte. Az ókori ábrázolásokon is népszerű állat a középkorban a német-római királyok, ill. többnyire kétfejű változatban a császárok jelvénye lett. Mindkét formáját számos uralkodóház felvette a címerébe, ma is több ország államcímerében látható.
Az első városi pecsétek Magyarországon a 13. század elejéről maradtak fenn. Leggyakrabban csak a viasz pecsétlenyomatokat ismerjük, a bronz vagy ezüst pecsétnyomók többnyire elvesztek. Legkorábbi emlékeink Esztergom (1265) és Buda (1292) városának címeres pecsétjei. A pecséthasználat elsősorban a fejlett írásbeliséggel rendelkező szabad királyi városokban volt jelentős, a mezővárosok csak a 17. században kezdték megvésetni első pecsétjeiket.
Az 1690-ben, 90 éves török uralom után felszabadult Kanizsa a bécsi udvari kamara kirendeltségének a felügyelete alá került, ez szedte be az adókat, gyakorolta a földesúri jogokat 1705-ig. 1690. június 16-án alakult meg a város első önálló közigazgatási szervezete, a bíróból és 10 tanácstagból álló Városi Tanács, mely kiadmányai hitelesítésére megvésette pecsétjét. A 17. század végén a hivatalszervezeti fejlettség már olyan fokon állt, hogy általános követelmény volt a pecsétnyomó használata.
A város által megvésetett első pecsétek – egy, a város címerének elismertetését kérvényező 1903. évi felterjesztés tanúsága szerint – a dühöngő tűzvész áldozatai lettek 1700-ban, a városházával együtt. A Városi Tanács újakat készíttetett, s a vésett pecsétekre a későbbiekben is mindig „a régi 1695 keletet reá vésték”. Az új pecsétek készítésekor ragaszkodtak a régi ábrához, ezt a városi címerrel díszített pecsétet használták folyamatosan több mint két évszázadon át.
A pecsétnyomó a Városi Múzeum 1945 előtti régi anyagából került a gyűjteménybe.
A vésett ábrákkal, feliratokkal díszített fém pecsétnyomók a felolvasztott viaszba (vagy puha fémbe) nyomva alakították ki az iratra nyomott vagy függesztett pecsétlenyomatot. Ezek az évszázadok alatt sokszor eltörtek, leperegtek a papírról. A viasz törékenysége miatt a 19. század második felétől egyre jobban háttérbe szorult a pecsétnyomók használata, különösen a közigazgatásban. Helyüket a bélyegzők vették át, melyeken az ábrák, feliratok kiemelkedtek a nyomó síkjából. Festékpárnába nyomva a festék a kidomborodó részeket festette meg. Az így megfestett bélyegzőt papírra nyomva kapjuk a bélyegzőlenyomatot. Kezdetben a pecsétnyomók mintájára készült fémbélyegzőket használtak, azonban fokozatosan elterjedtek a gumibélyegzők, melyek könnyebben megmunkálhatók és olcsóbban előállíthatók voltak az elődeiknél.

 Canisa Statutumai

1. Maga választja bíróját és a mezőváros tisztviselőit, akiknek tisztségük megtartására esküt kell tenni, akik a különböző nemzetiségű lakosokat kormányozzák és dirigálják.
2. Minden ügyben, kivéve a főbenjáró bűntetteket, a bíró a tanáccsal jár el, minden pénteken a városházán ülés tartatik, amelyen a várost érintő közügyekkel foglalkoznak és a határozatok jegyzőkönyveztetnek.
3. A tanács a bizottság (a király által kirendelt hármas bizottság) által 1690-ben megadott pecséttel él, mellyel mindenféle okiratát hitelesíti...

Részlet Kanizsa város Protocollumából (Tanácsjegyzőkönyvi kötetéből),
1690. június 16. – 1755. február 7.

Összeállította: Kunics Zsuzsa történész-muzeológus
A felvételt és a reprodukciót készítette: Hohl Zoltán

Jurátus szablya – Emlék a szabadságharcból

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: Március

A penge egyik oldalán félholdon álló Mária alak látszik bevésve, alatta elmosódottan a „MARIA MATER DEI PATRONA HUNGARIAE SUM TUUM PRASIDIUM CONFUGIO” (Mária, Isten anyja, Magyarország védasszonya, oltalmad alá menekülök) felirat olvasható.

A penge másik oldalán kettős kereszt, felette: „IN HOC SIGNO VINCES” (E jelben győzni fogsz!), a kereszt alatt: „DEUS EXERCITUUM BELLATOR FORTISSIME ESTO MECUM” (Seregek Istene, leghatalmasabb hadakozó, légy velem!) felirat olvasható. Pengéje szokatlanul széles, enyhe vércsatornával ellátott.

Keresztvasa egyik oldalt lefelé, a másik oldalon felfelé hajlik. Vas markolatát hagymafejes markolatgomb zárja le. Acél hüvelye két hevederpánttal és két hevederkarikával szerelt, csúsztatóvassal, szájkarikával ellátott.

A jurátus szablyák eredetileg a magyar jogi kar hallgatóinak viseletéhez tartoztak, ünnepségeken jelvényként hordták őket. Az 848-as márciusi forradalom egyik jelképévé váltak, bár nem voltak rendszeresített katonai fegyverek. Méreteik nagyjából megegyeztek az 1837 M típusú gyalogostiszti szablyákéval, de pengéjük íveltebb, markolatuk egyszerű, kengyel nélküli, hagymafejes.

A teljesen egyszerű pengék mellett előfordultak aranyozott, kékített pengék is, különböző maratott, vagy vésett díszítésekkel.

A több ezer főt számláló jurátus fiatalság egy emberként csatlakozott önkéntesként a szabadságharchoz, annak egyik legfőbb támaszát adta.

A tisztek egy része – az 1837 M típusú gyalogostiszti szablya mellett – a fegyverhiány miatt használta a jurátus szablyát a szabadságharcban, leginkább a nemzetőr- és vadásztisztek.

A rendelkezésre álló kevés számú lőfegyver mellett nagy számban készítettek a nemzetőröknek kiegyenesített kaszákat, de szükségből fejszét, fokost, lándzsát, a somogyiak vasvillát, a veszprémiek dárdákat kaptak, a kassaiak az alabárdban bíztak, a Hajdú-kerület kedvelt fegyvere a csákány volt, gyakorlatilag mindent felhasználtak a nemzetőr csapatok felfegyverzésére.

Összeállította: Kunics Zsuzsa történész-muzeológus
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

Gyöngyhímzéssel díszített, selyemből készült báli ruhaderék, 1890-es évek

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: Február

A selyemből készült, szaténnal bélelt, mélyen dekoltált báli „ruhaderék” (ruha felsőrész) többszínű gyöngyhímzéssel és selyemfonallal kivarrt virágokkal gazdagon díszített. Halcsonttal merevített, hátán fűzőzsinórral összehúzható.

A díszes felsőrészt Bécsben készíttette dr. Révffy Zoltánné Skublics Irén (1873-1941). A ruhaderék belsejében az alsó részen körben rávarrott hevederen olvasható a bécsi divatcég jelzése: „Marcher – Vienne, I. Weihburggasse 11.” Révffy Zoltánné fiatalasszony korában viselte az 1890-es években (1894-ben ment férjhez).

Az estélyi ruhák között a 19. század végén megkülönböztettek színházba és hangversenyre valót, díszebédnél vagy bemutatásnál viselendőt, és kizárólagosan táncra szolgáló ruhákat.
Bár mindhárom estélyi ruha drága selyemből, bársonyból készült, csipke- és gyöngydísszel, a különbség a kivágásban, a dekorációban, illetve a kiegészítők kiválasztásában jelentkezett.
A báli ruha volt mindig a legragyogóbb: muszlinból, tüllből, vagy selyemből, bársonyból készült, ujjatlan, mély kivágású, hozzá hosszú kesztyű, drága ékszer, csillogó fejdísz illett.
Díszebédnél vagy vacsoránál kötelező volt a hosszú ujj, a színházban szintén, ahol a földszinten ékszerekkel, virágokkal díszített frizurát illett viselni, míg a páholyokban nagy kalapot. Az operában volt a legdíszesebb a megjelenés, főleg az első bemutatón.
A hölgyek között a legjobb alkalmat egymás túllicitálására a báli szezon nyújtotta. Korosztályuk szerint négy osztályba tartoztak, az igazi választóvonal azonban nem a kor, hanem a családi állapot volt.
A fiatal leányok megjelenése egyszerű volt. Az első bálozó mindig fehér, fodros, tüll, muszlin vagy organdi ruhát hordott, s csak a második évadban választhatott a rózsaszín, világoskék, halványsárga vagy almazöld között. Ha már több éve farsangolt, sárgát, lilát, vagy vöröset is viselhetett, de ki akarta világgá kürtölni, hogy évek óta nem kelt el!
A (még nem egy éves) fiatal asszonyok ruhája volt a legpompásabb, legszínesebb, kivágásuk a legmerészebb, ékszerük a legcsábítóbb. Válogathattak a színes selymek, bársonyok között.
A fiatal anyáknak valamivel visszafogottabb volt az öltözéke, de még mindig szabadon válogathattak a színek és az anyagok között.
Az idősebb hölgyek tompa színű selymekben, bársonyokban, finom csipke és gyémánt-díszítéssel jelenhettek meg.
Az estélyi ruhához viselt alsószoknyák közül az egyik okvetlen nehéz tafota volt, hogy csábítóan suhogjon a hölgy minden mozdulatánál.

A férfiak a bálokon a 19. század közepén még kék frakkot viseltek, az 1870-80-as évektől már csak a fekete frakk volt megfelelő fehér keménygallérral és fekete csokornyakkendővel. Ez utóbbi a század végétől a pincérek frakkjának kiegészítője lett, így az elegáns férfi este csak fehér csokornyakkendőt viselt.

Összeállította: Kunics Zsuzsa történész-muzeológus
A felvételt készítette: Hohl Zoltán