A juharfából készített borotvatok fedele három részből áll, „furfangos” módon zárható és nyitható. Fedőlapja és oldalai művészien, piros és fekete spanyolviasz berakással gazdagon díszítettek.
A három részre tagolt fedőlapon spanyolozott virágok, ágak, cserépből kinövő virágok és tulipánok láthatók. A kerek, rózsát ábrázoló zárógomb különböző irányú elfordításával csúsztathatók el a fedél egyes részei. A borotvatok egyik oldalán vésett „FEHÉrJAnoᴤ” felirat olvasható, mellé tulipánokat, leveleket, valamint egy kanászbaltát spanyoloztak. A másik oldalt az „1852”-es évszám mellett tulipánok és virágok díszítik. (Később átfúrták, hogy felakasztható legyen.)
„Nagyapámnak csinálta ez a Fehér János, aki uradalmi juhász volt. Borotvát és fenőkövet tartott benne.” – mesélte a tárgy egykori tulajdonosa, akit 5 éven keresztül látogatott Kerecsényi Edit Zákányban, mire a míves borotvatokot meg tudta szerezni a néprajzi gyűjteménynek.

Borotvatok (borotvatartó)

A borotvatok egy vagy két borotva elhelyezésére szolgáló, többnyire fából faragott eszköz. Készítőik lehettek mesteremberek, falusi fúró-faragók és pásztorok. Régibb formája hasáb alakú kihúzható fedéllel. A 19. századi daraboknak egy vagy több részből álló fedele van, és gyakran trükkösen nyílnak, például csak akkor, ha a fedél részeit megfelelő sorrendben mozdítják el. Sági János, a Balatoni Múzeum néprajzi osztályának alapítója ezt így magyarázta: „A borotva kényes szerszám, nem szabad mindenkinek hozzá nyuládozni. A borotvatartót tehát úgy kell csinálni, hogy a gyermek valahogyan hozzá ne férhessen. A borotvatartók legnagyobb részén ezért elmés, furfangos, huncfut kitalálások, födelek és zárak vannak.”
A kihúzható vagy félrefordítható fedél viszonylag nagy és sima felülete szinte megkívánja a díszítést. A legrégibb borotvatokokat főként vésett, ékrovásos, mértanias formákkal látták el. A 19. század első évtizedeiben megjelent a spanyolozás, majd a karcolt díszítés, a 19. század végén pedig a domború faragás. A karcolt, spanyolozott és domborúra faragott borotvatokok készítésében a dunántúli pásztorok jeleskedtek. Díszítményeik között a mértanias szegélydíszt, a stilizált virágot, az emberábrázolást, a hazafias és vallási jelképeket is megtalálhatjuk.

A pásztorművészet dunántúli spanyolozott emlékei
A 19. század folyamán a megerősödő paraszti öntudat új stílusú népművészeti korszakot hozott létre, melynek sajátossága a műfaji sokrétűség, a táji, lokális változatok sokfélesége, az árnyalt kifejezőkészség és a szimbolikus tartalmak gazdagsága. Megnőtt az egyéniség szerepének jelentősége, megerősödött a művészi öntudat kifejezésének szándéka: egyre több névről ismert alkotó azonosítható. A faragó pásztorok az elsők között jelenítették meg nevüket, monogramjukat és/vagy a készítés idejét tárgyaik díszítményei között.
A „pásztorművészet” fogalmát 1892-ben Herman Ottó vezette be. A népművészettel foglalkozó művek mind kiemelik, hogy a spanyolozás a dunántúli pásztorok jellegzetes díszítő technikája volt, melyet másutt csak elvétve ismertek. „A díszítés legbajosabb, de legművésziesebb módja a rekeszes zománcoláshoz hasonló spanyolozás. A pásztor a fába szép virágformákat mélyít, vés, a virág helyét kiszedi. Azután a boltban vásárolt különböző színű spanyolviaszkot apró darabkákra tördeli. Egy-egy darabot beletesz a mélyedésbe, abba megmelegített kanálnyéllel vagy késpilingával beletömi, belenyomkodja és elkeni, úgy, hogy az abba maradandóan beágyazódjék, szilárdan álljon. Azután a tárgy felületét üvegcseréppel, siklóval lecsiszolja. A pásztor az ilyen virágot élővirágnak nevezi, mert szép színes és nagyon «látszatós».” – írja Sági János a pásztorok faragó tevékenységéről 1911-ben, amikor a spanyolozás divatja már múlóban volt, és a technikához már egyre több színű viaszt használtak. A legkorábbi tárgyakat még piros, piros-fekete vagy piros-kék színű viasszal díszítették.
Nem minden pásztor tudott faragni, és a faragó pásztorok is csak kevés tárgyat készítettek. Így viszonylag kevés pásztorművészeti tárggyal rendelkezünk. Ezeket készítésükkor is értékesnek tartották, akár bárányt, malacot is adtak értük. Egy-egy szép állapotú darab ma múzeumok és magángyűjtemények megbecsült darabja, jelentős értéket képvisel árveréseken is.

Írta és összeállította: Gyanó Szilvia
Fotó: Hohl Zoltán
Közreműködött: Kunics Zsuzsa, Várnagy Veronika

Irodalom:
Domanovszky György: A magyar nép díszítőművészete. Akadémiai Kiadó Budapest, 1981.
Fülemile Ágnes: Népművészeti örökség és hagyományőrzés Magyarországon. In: Götz, Eszter (szerk.): Kéz/Mű/Remek Nemzeti Szalon 2018. Népművészet. Műcsarnok, Budapest 2018. 46-77.
Hermann Ottó: Magyar pásztoremberek remeklése In: Ethnographia III. évf. 1892. 310-321.
Malonyai Dezső: A Magyar nép művészete III. A Balatonvidéki magyar pásztornép művészete, Bp. 1911. (A könyv szövegét Sági János írta.)
Magyar Néprajzi Lexikon (főszerk. Ortutay Gyula), Akadémiai Kiadó, Budapest 1977. és 1981.