2026

Brunner Erzsébet kitüntetése (1983)

Brunner Erzsébet és Dzsail Szingh indiai elnök az 1983-as díjátadón

Brunner Erzsébet (1910-2001) festőművész élete utolsó két évtizedében számos kitüntetést kapott, többségében a magyar-indiai kapcsolatok segítése miatt, illetve munkássága elismeréseként.

Erzsébet 1929-ben édesanyját, az akkor már Magyarországon és Közép-Európában is ismert festőművészt, Sass Brunner Erzsébetet kísérte el Indiába. A kontinensnyi ország annyira magával ragadta őket, hogy elhagyni azt többé nem tudták. Az édesanya mindössze 20, lánya több, mint 70 évet élt Indiában, életművük jelentős részét ott alkották. Számos indiai közgyűjtemény őrzi festményeiket. Magyarországon a legtöbb alkotásuk, illetve tárgyi hagyatékuk, magyar nyelvű levelezésük, fotóanyaguk a Thúry György Múzeumban található.

Brunner Erzsébet az első kitüntetését 1983 májusában Új-Delhiben kapta: Dzsail Szingh indiai elnöktől vette át a nemzetközi megértés szolgálatáért adományozott Unity Awardot. A méltatásban azt hangsúlyozták, hogy a díjat aglobusz művészetéért kapta, az indiai életet és tájat ábrázoló festményeiért, mert azok tükrözik a béke és a barátság szellemét. A díjat egy ünnepség keretében 1983. május 27-én adták át a FICCI Auditóriumban. A Unity Nemzetközi Alapítványtól kapott elismerés azt mutatja, hogy mindannyian egyek vagyunk fajra, nemzetiségre, vallásra és kultúrára való tekintet nélkül. A díjat kifejezetten a nemzetek közötti kulturális és művészi egység előmozdításáért adományozták.

Felső részén, a fémből készült, dísztalapzaton álló glóbuszon olvasható: One World One Family.

plakettAlatta plaketton hindi és angol nyelven az áll, hogy The Whole World is My Family.

A talapzaton vésett, szélein már kopott aranyozott hatású táblán az alábbiak olvashatók: Unity Award for International Understanding (1982) – For Art to Elizabeth Brunner of Hungary. Presented by H.E. Giani Zail Singh President of India. On 27th May 1983 New Delhi.

Ez a díj Brunner Erzsébet magyar festőművész elismeréséről tanúskodik, fontos része a magyar-indiai kulturális kapcsolatok történetének. A Unity International Foundation által adományozott elismerés díjazottjai közé a világ számos országából származó diplomaták, művészek és humanitárius vezetők tartoznak.

Brunner Erzsébet számos további díjat is kapott:

Hazafias Népfront-díj (1983); Kőrösi Csoma Sándor Centenáriumi Díj (1984)

Padma Srí-díj (1985), amely az egyik legmagasabb indiai polgári kitüntetés. Szintén Dzsail Szingh elnök adta át, aki tisztelte és nagyra becsülte Brunner Erzsébetet.

Nagykanizsa Városért Emlékérem (1988); Magyar Népköztársaság Zászlórendje (1988)

Pro Cultura Hungarica (1992); Nagykanizsa város tiszteletbeli polgára (1994)

Magyar Köztársaság Középkeresztje (1995).

A sántinikétani Visva-Bhárati Egyetem Désikóttama (tiszteletbeli doktori) címet adományozott Brunner Erzsébetnek (1997).

talapzat

 Összeállította: Szmodics-Tugya Beáta történész-muzeológus; közreműködött: Várnagy Veronika és Hohl Zoltán

Forrás: Lázár Imre: Szerelmem, India. Brunner Erzsébet festőművész csodálatos élete. Medicina Könyvkiadó, Budapest, 2021.

 

 

 

Buzogány faragott nyéllel

Buzogány faragott nyéllel

Buzogány faragott nyéllel

Komárváros, 20. század eleje

„Csillagos kiképzésű középkori bronz buzogány fejjel, feje felé vastagodó, modern (!) fényezett felületű, domborúan faragott hengeres fa nyéllel, mely levelek között körültekerődző, vadállattal viaskodó kígyót ábrázol. Anyaga: jávorfa.” – így leltározta Kerecsényi Edit 1952-ben a buzogányt. A tárgy domborúan faragott nyelén tölgyfalevelek, makkok és virágok között kígyó tekereg, majd a nyél alján egy tigrissel viaskodik. A Komárvárosban gyűjtött eszköz a múzeum régi anyagából való, nyele tipikus dunántúli domború pásztorfaragás a 20. század első évtizedéből. Feje azonban jóval régebbinek tűnik, mintha egy régészeti lelőhelyen találták volna és megfelelő nyelet faragtak volna hozzá.

A buzogány

A magyar nyelv értelmező szótára (1959-62) szerint a buzogány rövid nyelű, tömör ércgombban vagy szöges, görcsös bunkóban végződő, ütésre, sújtásra használt régi fegyver. A néprajzi anyagban kurta nyelű bunkósbot; főleg betyárok viselték szűr ujjába dugva vagy szíjon szűr alatt.

A népművészettel vagy a pásztorélettel foglalkozó összefoglalók nem igazán említik a buzogányokat. A fegyvereket feldolgozó kiadványok csak a régészeti-történeti vonatkozásokat hozzák – a különleges, szép és értékes példányok fotóival. A néprajzi párhuzamokat is említő írásokban inkább csak az alföldi tárgyak szerepelnek. Sokáig úgy tűnt, csak az alföldi pásztornép eszköztárában szerepelnek, és mint keleti (sztyeppei) eredetű sújtófegyver, nem illett a dunántúli pásztoremberek kezébe. A zalai múzeumok anyagából azonban kiderül, hogy a 18-19. századi Dunántúlon is a pásztornép mindennapi tárgyai közé tartoztak. A 20. században azonban már egyre kevesebb nyomuk van. Nem történik meg az a Nagykunságra jellemző funkcióváltás, mely során a férfiviselet részévé („hivalkodó legényjelképpé”) válnának a buzogányos botok.

Takáts Gyula „Somogyi pásztorvilág” című művében a régi pásztoréletet egy nagybereki gulyás segítségével a következőképpen idézi fel: „Az olyan pásztort, amelyik lotyogós volt, azt agyonvágták és elengedték a vízbe. Kisfejsze, fokos és buzogány beszélgetett abban az időben. Pl. apám is mindig buzogányos bottal járt. A gulyások használták a buzogányos botot. Ezt maguk csinálták. Az alja somfa vagy tüskefa volt. A buzogány fejet agyagba öntötték ólomból, mint a tyúktojás, akkora volt, és ezt a somfa végébe beállították és ólommal beöntötték. Vállig érő volt. A buzogányrész, mint a kukoricaszem úgy volt kidolgozva.”

 

Buzogányok a dunántúli pásztoréletben

A zalai gyűjtemények közül Nagykanizsán 2 db rövid nyelű buzogányt leltároztak be, ezek közül egy kevésbé díszeset Nagykanizsa gyűjtőhellyel a keszthelyi múzeumból leltározták át. A pásztorbotok között is akad több olyan, melynek faragott vége buzogányra emlékeztet. A Balatoni Múzeum néprajzi gyűjteményében találjuk a legtöbb hasonló tárgyat (25 db-ot, és még 12 db-ot nyél nélkül). Többségüket a sümegi Darnay Kálmán gyűjtötte a 20. század elején. Zalából 5, Veszprémből 8 (de akkoriban a történelmi Zala megyéhez tartozott); Baranya, Pest és Somogy megyékből egy-egy buzogány került Darnayhoz, valamint a Fejér megyei Sárosdról szerzett ötöt. A tárgyak használatáról, használóiról sajnos alig rendelkezünk információval. Darnay előszeretettel gyűjtötte a betyárokkal, régi pásztorélettel kapcsolatos tárgyakat. A sümegi Állami Darnay Múzeum 1909-es kiállításában a néprajzi teremben kaptak helyet, a pásztoreszközöket és faragványokat bemutató vitrinben. (1937-ben, a sümegi és a keszthelyi múzeumok egyesítésével kerültek a Balatoni Múzeumba.)

A rövid nyelű buzogányok és a hosszabb nyelű buzogányos botok egyaránt jól kézre állnak, fegyverként használhatók. (Jól oda lehetne velük most is suhintani.) Az esztétikum inkább utóbbiaknál kerül előtérbe. Egyes buzogányoknál korábbi korok alapanyagát hasznosították újra, és akár a régészeti gyűjtemény polcain is elhelyezhetők lennének.

Az alföldi múzeumok tárgyai esetében egy jellegzetes fejlődési sor vázolható fel, mely szerint a besenyő és kun könnyűlovassági sújtófegyverből lett a pásztorok botja. Az alföldi szilaj pásztorok farkasok, tolvajok ellen fejlesztették a botot fegyverré: vastagabb végét igyekeztek súlyosabbá tenni ón vagy ólomfej, fokos vagy buzogány ráerősítésével. A pásztorok fegyvereit azonban a hatóságok nem nézték jó szemmel, folyamatosan tiltották, ezért levágták a nyelét vagy eleve rövid nyelet készítettek hozzá, amit el tudtak rejteni az ingujjban, szűrben. (A puskákat is így alakították át.) A nagyállattartás megszűntével a Nagykunságon funkcióváltást figyelhetünk meg. A buzogányból „hivalkodó legényjelkép” lett, a fiatal férfiak viseletének részévé vált. Az 1880-as évektől az 1920-as évekig voltak divatosak ezek a „kun legénybotok”.  

A Dunántúlon a múzeumok gyűjteményei bizonyítják, hogy a buzogányok, buzogányos botok a 18-19. században a pásztornép eszközkészletéhez tartoztak. A 20. században azonban már hiányoznak a gyűjtésekből.

 buzogany 02
Buzogány faragott nyéllel
Komárváros, 20. század eleje

 

Írta: Gyanó Szilvia
Fotó: Hohl Zoltán

Felhasznált irodalom:

  • Bartha Júlia: Keleti örökség a Nagykunság népi kultúrájában. Kisújszállás, 2018.
  • Bartha Júlia: Karcag. Karcag, 2006.
  • Gyanó Szilvia: Buzogányok a Balatoni Múzeum néprajzi gyűjteményében https://balatonimuzeum.hu/blog/buzoganyok-a-balatoni-muzeum-neprajzi-gyujtemenyeben/ [Letöltés ideje: 2026.10.06.]
  • Gyanó Szilvia: Virtuális kiállítások – Buzogányok https://balatonikincsestar.hu/virtualis-kiallitasok-buzoganyok/ [Letöltés ideje: 2026.10.06.]
  • Hidán Csaba László: A XI-XIV. századi sztyeppei eredetű buzogányok és használatuk. In Studia Caroliensia 2004. 2. szám 2-9.
  • Hidán Csaba – Szőllősy Gábor: Fegyver- és lószerszámgyűjtemény a tápiószelei Blaskovich Múzeumban (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 24. Szentendre, 2008
  • Kalmár János: Régi magyar fegyverek. Budapest, 1971.
  • Katona-Kiss Attila: Adatok a kun legénybotok művelődéstörténeti hátteréhez In: József Attila Múzeum évkönyve III. (szerk. Nagy Gábor) Makó 2019. 8-23

„Utazásom emlékéül Japánból 1902 - 1903” – Dolmányos István haditengerész hímzett emlékképe

„Utazásom emlékéül Japánból 1902 - 1903” – Dolmányos István haditengerész hímzett emlékképe

A hajdan tengerkék színű (mára szürkére fakult) vászonalapra színes selyemfonállal és ezüst fémfonállal hímzett haditengerészeti relikvia „Utazásom emlékéül Japánból 1902 – 1903” felirata ezüst fémfonállal keretezett szalagon olvasható a kép tetején.

Középen egy nagyméretű, ezüstszínű fémszállal, domború laposhímzéssel készült (alátöltéssel kiemelt) horgony díszíti kétoldalt zászlókkal körülvéve, felette a császári koronával.

Bal oldalon (alulról fölfelé) az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészeti lobogója, Kína (a Csing- dinasztia) sárkányos zászlaja, az Amerikai Egyesült Államok, (valószínűleg) Franciaország, Olaszország és a Német Birodalom, a jobb oldalon (felülről lefelé) egy brit gyarmati zászló, két nem azonosítható zászló, az Orosz Birodalom, Japán és az Osztrák-Magyar Monarchia kereskedelmi tengerészeti lobogója látható. Középen, a fénykép alatt a Habsburg-Lotaringiai uralkodóház hímzett címerét helyezték el.  A selyemfonállal hímzett zászlók rombusz mintázatot adó öltésekkel díszítettek.

A horgony alatt az S.M.S. Kaiser Karl VI. páncélos cirkáló hímzett ábrázolása fedezhető fel. (Nevét VI. Károly német-római császárról (magyar királyként III. Károlyról) kapta, aki 1711 és 1740 között uralkodott.)

A képpel Dolmányos István haditengerész a páncélos cirkálón tett 1902-1903. évi kelet-ázsiai útját örökítette meg. Középen, díszes hímzett keretben a készíttető fényképe látható.

Dolmányos István 1879. szeptember 5-én Nagykanizsán született Dolmányos József földműves és Varga Verona (Veronika) gyermekeként. Tényleges katonai szolgálatra 1899-ben a Császári és Királyi Haditengerészethez vonult be Polába (Pula).

A középen látható egész alakos, tengerész egyenruhás portréja is Cesare Gallinaro polai fényképész műtermében készült. A felvétel készítésekor kimenőruhát, kék nadrágot és matrózinget viselt világoskék gallérral. Matrózsapkáján egy fekete selyem szalagon arannyal beleszőve a hajója neve olvasható: „S.M.S. Zenta” (Zenta cirkáló), a sapka homlokrészén a jelvényen egy függőlegesen álló horgony és a császár „névjele” (FJ) látható, felette a császári koronával.

Mellkasán – kiváló lövészeti teljesítményének elismeréseként kapott – tüzér- és lövész kitüntető jelvényeket, oldalán a kimenőruha részeként bajonettet visel.

A fiatal matrózt a kiképzése után az S.M.S. Kaiser Karl VI. páncélos cirkálóra osztották be, mellyel 1902- 1903-ban hosszabb óceáni utat tett, Kelet-Ázsiában állomásozott.

matroz

Dolmányos István matróz a kiképzése idején 1900-1901 körül
Cesare Gallinaro felvétele, Pola

Az S.M.S.  Kaiser Karl VI. páncélos cirkálót 1896 júniusában kezdték építeni Triesztben a Stabilimento Tecnico Triestinonál J. Kellener hajóépítő mérnök tervei alapján. (Az S.M.S. a „Seiner Majestät Schiff” kifejezés (az Őfelsége hajója) rövidítése, az előtagot az osztrák-magyar és a német flottában használták a hajók neve előtt.)  

1898. október 4-én, Ferenc József császár névnapján bocsátották vízre. Sikeres próbautak után 1900. május 23-án állt hadrendbe. A következő évben kiképző utakon vett részt az Égei-tengeren.

1902. szeptember 20-án futott ki Polából – fedélzetén a nagykanizsai Dolmányos Istvánnal – Kelet-Ázsia felé; a kínai vizeken tartózkodó Kaiserin und Königin Maria Theresia páncélos cirkáló felváltására rendelték.

1902. szeptember 25-én már Egyiptomban, Port Said kikötőjében voltak, áthajózva a Szuezi-csatornán október elején érkeztek Ádenbe. Újabb 3500 kilométert megtéve október 12-én kötöttek ki Colomboban (Sri Lanka), majd 1902. október 24-28-án Malajziában, Szingapúr kikötőjében találkoztak a hazafelé tartó Mária Terézia cirkálóval. Újabb 3000 kilométeres út után november 3-án érkezett a hajó Kínába, Honkong kikötőjébe. Kínában Siakwan, Wuszung (Sanghaj északi része) érintése után november végén- december elején 20 napig Csingwangtao (Csitu) kikötőjében tartózkodtak. Több mint 2800 kilométert hajóztak a kínai vizeken, majd Yantai érintése után Dél- Korea déli partvidékén, a Carpenter-öbölben töltöttek néhány napot. December közepén érték el Kobe kikötőjét Japánban, ahol 25 napig tartózkodtak. Több mint két hónapot töltöttek a japán vizeken és kikötőkben: felkeresték Yokohamát, ismét Kobet, majd Nagaszakit.

1903. február végén indultak vissza Kína vizeire, Wuszungba. 1903. március 2-án Sanghaj kikötőjében Ruprecht von Bayern herceg és a felesége látogatta meg a legénységet. Márciusban és áprilisban mintegy 11 ezer kilométert megtéve, kínai és japán kikötőket érintve a térségben cirkáltak, majd április második felében Korea és Japán partjai mentén. 1903. május 9-én felkeresték Osakában a külföldi kiállítók előtt is nyitva álló Ötödik Országos Ipari Kiállítást. Több japán kikötő érintésével 1903. június 2-án Vlagyivosztokba érkeztek. Június végén Tongku-Takuban (Tiencsin) hosszabb pihenőt tartottak, majd augusztus végén indultak haza.

1903. október 6-án futott be a hadihajó Polába. A bevetés alatt összesen 55 090 kilométert (29 746 tengeri mérföldet) tett meg és 10 alkalommal vételezett szenet.

A visszaérkezés után 1903-ban Dolmányos István altisztként, negyedmesteri rangban szerelt le.

Hamarosan megnősült, Schall Teréziával kötött házasságából született első fiuk, Mátyás születési adatai nem ismertek. Valószínűleg Bistrincén (Belišće szomszédságában, ma Horvátország) telepedtek le, István fiuk 1906-ban ott született.  A hajdani matróz 1906-ban géplakatosként az államvasút szolgálatába lépett. Visszatértek Nagykanizsára, György fiuk 1910-ben, József 1912-ben, majd Ferenc 1914-ben (5 hónapos korában meghalt) már itt született.

 „A magyar katona” (1944) című kötetben a tengerészek között közölt rövid életrajza szerint: „Egy összeütközés alkalmával súlyosan megsebesült és 1918-ban hivatásának áldozata lett.” A 39 évesen 1918. április 29-én bekövetkezett halálát a nagykanizsai halotti anyakönyvbe csak később, 1926. március 9-én jegyezték be a „m. kir. 20. honvéd gyalogezred népfölkelőjeként”, aki a nagykanizsai katonai kórházban hunyt el. A bejegyzés szerint a Belügyminisztérium által közölt adatok alapján „a hazáért hősi halált halt katonának” nyilvánították.

A Kelet-Ázsiai útjának emléket állító képet István fia leszármazottjai őrizték meg gondosan, s adták át 2025-ben a múzeumi gyűjteménynek.

S.M.S. Kaiser Karl VI. páncélos cirkáló jellemzői:

Vízkiszorítása:

üresen: 6265-6300 tonna

feltöltve: 6864 tonna

hajo

Hossz:

117,9 méter (386 láb, 10 hüvelyk)

 Az S.M.S. Kaiser Karl VI. páncélos cirkáló

Szélesség:

17,27 méter (56 láb, 8 hüvelyk)

      terkep

Merülés:

 

Árbócmagasság:

6,26  - 7,27 méter

Főárbóc: 25,11 m,

Előárbóc: 25,13 m

Hajtómű:

16 Yarrow széntüzelésű kazán,

2 db álló 4 hengeres, háromszoros expanziójú gőzgép,

2 hajócsavarral

Sebesség:

20,83 csomó

(129, 44 fordulatszámmal: 38,58 km/h  

Fegyverzet:

·       2 db 24 cm/L40 gyorstöltésű Krupp löveg

·       8 db 15 cm/L40 Skoda löveg

·       16 db 4,7 cm/L44 gyorstüzelő Skoda löveg

·       2 db 4,7 cm/L33 gyorstüzelő Hotchkiss löveg

·       2 db 7 cm/L18 csónaklöveg

·       2 db 8 mm-es Skoda géppuska

·       2 db 45 cm-es víz feletti torpedóvető cső

·       6 db 45 cm-es torpedó

Páncélzat:

·       övpáncélzat: 220 mm

·       fedélzet: 60 mm

·       főlövegek: 200 mm

·       kazamatalövegek: 80 mm

·       parancsnoki torony: 200 mm

Személyzet:

549 fő (27 tiszt és 522 tengerész)

 Az S.M.S. Kaiser VI. cirkáló 1902-1903. évi kelet-ázsiai útja

S.M.S. Kaiser Karl VI. páncélos cirkáló bevetései

Békében

Háborúban

Sorsa a háború után

1919-ben Pólába vitték. 1920 januárjában az antant tengeri bizottság Nagy-Britanniának ítélte, akik eladták a római Vaccaro & Co acélműveknek, lebontás céljából. 1922-ben Nápolyba vontatták, majd ott lebontották.

 

Korsók búcsújáró helyekről

Bugyogós korsó

Bugyogós korsó, „putra”

Miklósfa (Segesd), 1912

Kis mázas cserépkorsó, szopókás füllel. A segesdi búcsúban vásárolták 1912 körül. Az ottani Szentkút vizét hozták haza benne, melyet gyógyhatásúnak tartottak. A legenda szerint a somogyi segesdi hegy tövében felbukkanó forrásnál már a török időkben sokan visszanyerték egészségüket, ezért kápolnát emeltek föléje.

Az 1910-20-as években a miklósfaiak processzióban (körmenet jellegű felvonulással) gyalogoltak a segesdi búcsúba. Hajnalban, 4-5 óra körül indultak, hogy odaérjenek. Az 1910-es években már ritkábban vásároltak putrát, és búcsúfiaként inkább rózsafüzért és szentképeket hoztak haza.

 

 

002 korso

Cserépkorsó, „csöcsöskorsó”

Pogányszentpéter (Segesd)

Kis mázas cserépkorsó (bugyogós korsó), szopókás füllel, nyaka körül nehezen olvasható „Segesdi emlék” felirattal.

1967-ben került a múzeum gyűjteményébe. Tulajdonosai ekkor már csak a tárgy másodlagos használatára emlékeztek: bort szoktak vinni benne a mezőre. A nagy korsóból átöntötték ebbe a kicsibe a bort, ami férfiembernek egy napi adagja volt, vagy két asszonynak egynapi adagja. A kis cserépedény hűvösen tartotta az italt, „úgy kellett belőle kiszopni” a „csöcsin”, ezért csak lassan lehetett inni belőle, „nem forrázta le a tüdejét vele senki”. Az eredeti, a Szentkút vizéhez kapcsolódó funkcióra a felirat alapján tudunk következtetni.

003 korso

Bugyogós korsó

Szentmihályhegy (Máriagyűd), 20. század eleje

Kis mázas cserépkorsó, szopókás füllel, a vonal- és virágdíszek között „Mária gyüd” felirattal. Egy elhagyott horvát pincében találták 1958-ban.

A Baranya megyében található Máriagyűd Szentmihályhegy horvátjainak és magyarjainak is kedvelt búcsújáró helye volt. A máriagyűdi kegytemplom melletti Szentkút vizét ilyen, ún. „gyűdi korsókban” szokták hazavinni a családtagoknak, rokonoknak.

Búcsújáró helyek és szentkutak

Búcsújáró helynek vagy kegyhelynek nevezzük azokat a templomokat, kápolnákat vagy más szent helyeket, ahová egy csoda vagy történelmi vonatkozás miatt – egyházi jóváhagyással – hívők sokasága zarándokol. A szentkút csodatévő erejű forrás, mely körül rendszerint kegyhely alakul. Vizét csodatévő, gyógyító erejűnek gondolják, ezért isznak belőle, vagy megmossák vele a beteg testrészt.

Segesd

A segesdi templom a ferences rendhez köthető. Egy írott forrás szerint 1295. augusztus 15-én szentelték fel a Boldogságos Szűz tiszteletére, Nagyboldogasszony ünnepén. Amikor 1433-ban Segesd birtokosai, a Marczali testvérek kérték a pápától a ferences templom részére és az ide zarándokló búcsúsok lelki javára Nagyboldogasszony ünnepére a teljes búcsú engedélyezését, akkor már indokaik között szerepelt, hogy ide már „nagyon régóta nagy számban jönnek zarándokok az egész környékről”. (A teljes búcsú azt jelentette, hogy aki ezen megjelent, meghatározott céllal imádkozott, szentgyónásban és szentáldozásban részesült, minden bűne alól feloldozást nyert.)

A török időkben Segesd lakosságának egy része elpusztult vagy elmenekült a faluból, a ferencesek is elhagyták a kolostorukat. A barátok azonban vissza-visszatérhettek, mert néhány nagyobb búcsút akkor is megtartottak. A ferences szerzetesek visszatértük után a régi templomuk helyébe a ma is álló kolostor és templom építésébe kezdtek. A telket gróf Széchenyi Antal adományozta, de több birtokos (pl. Pallini Inkey Boldizsár) is hozzájárult, hogy 1775-re elkészülhessen az új templom, melynek titulusa Alexandriai Szent Katalin lett.

1744-ben az Alsó- és Felsősegesd határán található Szentkút fölé, melyhez a búcsú kapcsolódott, kápolnát építettek. A vizet gyógyító hatása miatt keresték fel a helyiek és a más vidékről származók. A csodás gyógyulások mindig újhold vasárnapjához kötődtek. Az emlékezet azt is megőrizte, hogy a forrást egykor a muzulmánok is használták rituális mosakodás céljából.

A barokk kápolna a Fájdalmas Anyát ábrázoló festett, faragott fa kegyszobra a 18. század közepén készült. A segesdi búcsúk Boldogasszony ünnepein és Pünkösd hétfőjén, bizonyos körmenetek újhold vasárnapjain voltak. Ma Nagyboldogasszony (augusztus 15.) és Kisboldogasszony (szeptember 8.) a fő búcsúnapok.

 004 templom
 A segesdi kegytemplom
Fotó: Hohl Zoltán

Máriagyűd

A máriagyűdi kegytemplom melletti forrást már a rómaiak is ismerték. A rómaiakat követő népesség keresztény hitre való térésével válhatott a forrás vize szentté, majd Mária szobrot is állítottak mellé.

Szent István az 1000 körül Pécsváradra telepített bencés atyákra bízta ezt a területet. Térítő útjukon 1006-ban megtalálták a kegyelettel körülvett Mária-szobrot. Kis kőből épített kápolnácskát emeltek föléje, majd az 1148-ban felépített templomban helyezték el. A tatárok dúlását szerencsésen megúszta, de a török utáni időkben elveszett. Új kegyszobrot hoztak, amit a Rákóczi-féle szabadságharc idején Siklós várába menekítettek. 1739-ben bővítették a templomot, és lerakták a ferences rendház alapjait. A jelenlegi kegyszobrot 1784-ben készítették. A szent hely minden Mária-szobrához jelenések és csodás gyógyulások kötődtek. Fő búcsúit Pünkösdkor, Szentháromság vasárnapján, Sarlós Boldogasszonykor, valamint Nagyboldogasszony és Kisboldogasszony ünnepén tartják.

 005 emlek
 „MÁRIA GYŰD EMLÉK”
Üvegre festett szentkép Liszóról

Írta és összeállította: Gyanó Szilvia
Tárgyfotók: Hohl Zoltán
Közreműködött: Cséfalvay Bálint, Halmai Bence, Kránicz Bálint, Kunics Zsuzsa, Pulai Attila

Felhasznált irodalom:

  • Bálint Sándor – Barna Gábor: Búcsújáró magyarok. A magyarországi búcsújárás története és néprajza. Budapest 1994. 
  • Kapitány Orsolya: A segesdi búcsú 1981-ben és 2004-ben In: Somogyi Múzeumok Közleményei. Kaposvár 2008. 297-312.
  • Magyar Katolikus Lexikon kötetei (1993-2010) 

Vetélők

Vetélők

A vetélő: arasznyi hosszúságú csónakformájú eszköz, amivel a szövésnél a keresztfonalat a láncfonalak közé bevetik. A vetélő közepén – vékony pálcára fűzve, – kis nád- vagy bodzafa csévén volt a fonal, amelyről az a láncfonalak között történő átvetés alkalmával a kellő hosszúságban lebomlott. A vetélő a lábitós szövőszékkel egy időben, ahhoz szervesen kapcsolódva a 6. században tűnt fel Európában. Két fő típusa ismert: a szabályos csónakforma és a teljesen áttört közepű, amelyet takácsvetélőnek is neveznek. A vetélő közepébe kerül a cserélhető cséve, melyre a fonalat tekerik fel.

vetelo rajz

Vetélő rajza a Magyar Néprajzi Lexikonban (általános forma)
p = a vetélő pléhdarabkája, h = hidóka, cs = cséve

A kiállított tárgyak a 19. század második felében vagy végén készülhettek a belső-somogyi falvakban vagy a velük szomszédos délkelet-zalai területeken, ahol a II. világháborúig maguk szőtték a lányok, asszonyok a stafírungba való „letevő ruhákat”, azaz a törölközőket, abroszokat, lepedőket, és egyéb háztartási textileket. Novai György néprajzi magángyűjteményéből származnak, az 1980-as évek elején kerültek a múzeumba. Díszítésük technikája a spanyolozás (spanyolviasz-berakás), mely elsősorban pásztoremberekhez köthető, de ügyeskezű parasztemberek is tudtak így tárgyakat cifrázni.

//Szőttesek: https://tgym.hu/index.php/kiallitasaink/a-honap-mutargya/427-2025/november/1004-paszitos-vekaruhak Spanyolozásról bővebben: https://tgym.hu/index.php/kiallitasaink/a-honap-mutargya/366-2024/majus/799-spanyolozott-diszitesu-borotvatok //

1 2 3 vetelo
1.Vetélő spanyolozott virágmotívumokkal, és feltehetően égitestek (hold?, csillagok?) ábrázolásával, 19. század második fele
2 kep
 2. Vetélő spanyolozott virág- és szívmotívumokkal, 19. század vége

A vetélőt leginkább akkor díszítették, ha szerelmi ajándéknak szánták. Ezért szerepelhet rajta a megajándékozott lány vagy a készítő (készíttető) neve, monogramja, az évszám, esetleg egyéb felirat is. A dunántúli vetélőkön a spanyolozás volt a leggyakoribb díszítőtechnika, de előfordult a karcolozás és az ékrovás is. A növényi és mértanias motívumok a legáltalánosabb díszítőelemek, melyek közül némelyiket a genitáliák szimbólumaként lehet értelmezni. A szerelem és a vele kapcsolatos erotikus élmény kifejezésére is alkalmasak a vetélők díszítményei, illetve maga a tárgy formájáról könnyen asszociálhatunk a női nemi szervre. Utóbbi megállapítást támasztja alá, hogy az ország keleti részén a vetélő népi elnevezése „fapina”, mely múzeumi tárgyleíró kartonokon is szerepel. A piros szín rontáshárító, gonosz-távoltartó szerepe általános a magyar néphagyományban, de jelentheti az életet, az életörömöt és a szerelmet is.

 3 kep
 3.Vetélő piros spanyolviasz berakással, női nemi szimbólumokkal
Porrog, 19. század második fele
 4 kep
 4. Vetélő spanyolozott BaLáS ERZ felirattal és virágmotívumokkal (forgórózsa és tulipán)
Porrog, 19. század második fele
5 kep
5. Csikos József fonalat csévél, felesége a szövőszéknél, kezében vetélő. Surd, 1961
A házi szövés Zalában asszonymunka volt, de fonalat „csévölni” férfi szokott az asszony keze alá. Férj a feleségnek, fiú az anyjának, nagyanyjának segített. (Fotó: Kerecsényi Edit)
6 kep
6. Kendervászon szövése. Letenye, 1961 (Fotó: Kerecsényi Edit)

Írta és összeállította: Gyanó Szilvia
Fotó: Hohl Zoltán
Közreműködött: Kunics Zsuzsa, Várnagy Veronika, Kránicz Bálint

Irodalom:

  • Hoppál Mihály – Szepes Erika (szerk.): Erósz a folklórban - Erotikus jelképek a néphagyományban. Budapest 1987.
  • Kapitány Orsolya: A fonás-szövés hagyománya In: Somogy megye népművészete. Kaposvár, 2001. 143-172.
  • Kerecsényi Edit: A kender termelése és feldolgozása Letenyen1 IL A szövés és a késztermék  In: Zalai Múzeum 4. 1992. 269-306.
  • Kerecsényi Edit: Zala megye néprajzi csoportjai. Bp. TIT, 1979.
  • Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon (Szé-Zs). Budapest 1982.
  • Vargyas Lajos: Szimbolika In: Vargyas Lajos (főszerk.) – Istvánovics Márton (szerk.): Magyar néprajz V. Magyar Népköltészet (Folklór 1.). Budapest 1988. 477-497.

Római kori lábbeli (caligae) maradványai a Kr.u. 3-4. századból

saru

A nagykanizsai Inkey-kápolnánál egy római kori villagazdaság két temetőjét tárták fel a régészek. A településtől keletre a római temető I., nyugatra pedig a római temető II. található. Mindkettőt a Kr.u. 3-4. században használták: a feltárt sírokban a villatulajdonos, annak családja és szolgái nyugodtak. A temetők sírjainak egy része melléklet nélküli, de többségükbe többnyire legalább 1-2 mellékletet helyeztek, például edényeket, bronz pénzeket, ékszereket, illetve a mindennapi élet tárgyait.

Különlegesek azok a sírok, amelyekből a korabeli szegecsekkel kivert talpú lábbelik, azaz caligaek maradványai kerültek elő.

A római temető I. 48. sírjából, amelyben egy 19-21 éves férfi feküdt, csak az egyik lábbeli került elő, a bal lábfej mellől, párja hiányzik. A lábbeli bőr része a földben elbomlott, viszont a talpba vert kúpos fejű szegecsek – összesen 39 db – megmaradtak.

A római temető II. sírjai közül kettőből kerültek elő caligae maradványai.

A 60. sír, melyben egy 25-35 év közötti férfi feküdt, egy háromgombos ezüst hagymafejes fibula mellett a lábbeli maradványait is tartalmazta. Az elhunyt mindkét lábán viselt lábbelit, a kúpos vasveretek maradtak meg. Állapotuk sajnos igen rossz, a restaurálás nem volt lehetséges.

A 61. sírba egy 19-20 éves nőt temettek számos melléklettel együtt, többek között fekete gagát gyöngyökből álló nyaklánc, ezüst karperecek (2 db), bronz tű került elő sírjából. Koporsójának vas csuklópántjait is megtalálták. Lábbelijének vas veretei a bal lábfeje mellől, illetve a sír északnyugati sarkában is előkerültek; a restaurálás itt sem volt lehetséges.

A caligae a római légiósok és segédcsapatok jellegzetes, szegecselt katonai saruja volt. Magas szárú, a boka felett végződő szandálszerű viselet volt, kialakítása azonban jóval erősebb volt annál. Három részből állt: talp, betét és felsőrész. A szíjakkal a szorosságon lehetett állítani, a pántos kialakítás miatt jól szellőzött. Látszólag semmilyen védelemmel nem látták el az időjárás viszontagságai ellen, azonban rendszerint harisnyával hordták. A Kr.u. 2. században egyre elterjedtebbé váltak a zártabb felsőrésszel ellátott lábbelik, amelyek akár teljesen fel is válthatták a caligaet. A talpra vert szegek kemény talajon, földúton és sárban is szilárd lépést, jó tapadást nyújtottak. Sima, kövezett útfelületen viszont könnyen megcsúsztak. A rendszeres használat, a hosszú menetelések során a szegecsek általában tönkrementek és cserére szorultak, ezért fizették a katonáknak a bakancspénzt, azaz a calciariumot.

A caligae a katonai életben nélkülözhetetlen volt. Róla kapta nevét Caius Caesar Augustus Germanicus, ismertebb nevén Caligula császár (Kr.u. 12-41; uralkodása Kr.u. 37-41), akinek gyermekkori beceneve a „kis csizma” volt.

A caligae eredetileg katonai viselet volt, a praktikus és kényelmes kialakítása miatt a katonaságon kívül is hordták, civilek, akár nők is. Ezt igazolja a 61. sír is, amelyben egy fiatal nő csontvázát találták meg a régészek.

 06.2.20.01
 A talpba vert kúpos fejű szegecsek 
 Caligae foto  NK R MAI T I 48 S R 1 MEL
 Caligae fotó Ásatási fotó 

 

Összeállította: Szmodics-Tugya Beáta történész-muzeológus
Közreműködött: Hohl Zoltán és Várnagy Veronika
Műtárgyfotó: Bicskei József

Irodalom:
 www.romaikor.hu  
Eke István – Horváth László: Késő római temetők Nagykanizsán. Zalai Múzeum 19. (2010), 155-227.

Keresztelői pólyatakarók

  Pólyatakaró („keresztelő takaró”)Pólyatakaró („keresztelő takaró”)

Orosztony (Felsőrajk), 1900

Vékony fehér gyolcsból géppel varrott, kézzel hímzett takaró, szélén rávarrott, húzott fodorral, melyet keskeny szálhúzás és vékony bolti csipke díszít. A fodor alatt a négy sarokmintát három szálhúzásos sáv között lyukhímzéses motívumok kötik össze.

A takaró Felsőrajkról került a múzeumba, de Orosztonyban készült Rassy Ferencné számára. 1900-ban készítette a nagyanyja, aki sokat kézimunkázott, mert férje bíró volt, és ezért sokszor kellett otthon lennie csak azért, hogy ne maradjon üresen a bíró háza. Unokájának két takarót is varrt, egy keresztelőit és egy egyszerűbbet, hogy ha a babát is elviszik hazulról, mindig legyen friss takaró a pólyán.

 

 


Pólyatakaró („keresztelő paplan”)Pólyatakaró („keresztelő paplan”)

Hahót, 1934

Fehér gyolcsból géppel varrott, kézzel hímzett textília. A fehér- és lyukhímzéses takaró alá rózsaszínű vagy világoskék selymet szoktak tenni, a gyermek nemének megfelelően.  

A mintákat egy ügyeskezű, tájképeket is festő hahóti ember, Marci Jani rajzolta elő, a kisbaba nagymamája (Szijártó Istvánné) pedig kihímezte. Más csecsemőknek is kölcsön szokták adni a paplant. „Igen sok gyereket megkereszteltek benne” – mesélte az anyuka, Kiss Józsefné a néprajzkutató Kerecsényi Editnek.

 

 

 

 

 


Pólyatkaró („paplan”)Pólyatkaró („paplan”)

Pogányszentpéter, 1939

Rózsaszínű, műselyem pólyatakaró hímzett virágokkal. Készen vásárolta 1939-ben egy terhes édesanya születendő gyermeke számára. Akkoriban vastag (berliner) vállkendőbe csavarták a picit, és úgy terítették rá a paplant, az arcát egy szép zsebkendővel takarták le. A paplan kis tulajdonosa azonban 3 napos korában meghalt, így csak „fődi keresztséget” kapott, nem vitték a templomba. Az anyuka sokáig őrizgette a kis takarót a következő babájának, de nem született többé gyermeke.

 

 

 

  


Pólyatakaró

„paplan”, „bölcsőtakaró”, „szömtakaró”

A babakelengyét az anyuka vagy a keresztanya varrta, varratta vagy vásárolta a gyermek számára. A keresztelőre a kisbabát bepólyálták, azaz négyzet alakú vánkosba vagy vastag vállkendőbe tették, és pólyakötővel szorosan körbetekerték. A 20. század közepén már a megkötős pályahuzatot és a bele illeszkedő pólyavánkost használták ugyanerre a célra. Az újszülöttek vánkosát Fűzvölgyön tyúktollal bélelték, mert az keményebb volt, így jobban tartotta a babát. A keresztelői vánkost a lakodalomra levágott tyúkok tollával tömték ki.

A pólyára finom anyagból készült pólyatakarót terítettek. A kislányoké a 20. században gyakran volt rózsaszínű, a kisfiúké kék, vagy pedig kék, ill. rózsaszínű színnel díszítették a fehér anyagot. Hímzés is kerülhetett a takaróra, és díszíthették fodrokkal, csipkével, szalagokkal is. Zala megyében a 20. század elején még fehérrel hímeztek mintákat a vékony fehér anyagra. A fehér lyukhímzés alá előfordult, hogy kék vagy rózsaszínű selymet tettek. Később a fehérhímzést boltban vásárolt szalaggal, csipkével helyettesítették.

A keresztelői pólyatartozékokat (a párnát, a pólyakötőt, a pólyatakarót) valamint a keresztelői kis ruhácskát nem vették meg minden testvér születésekor, hanem a család összes gyermeke ugyanazt hordta. Előfordult, hogy kölcsön adták egymásnak a rokonságon belül. A „keresztelő paplant” később más alkalmakkor is a pólyára tették, ha vitték valahova a csecsemőt. Később a babakocsiban is azzal terítették le.


kereszteloA keresztelő

Az emberélet fordulóival kapcsolatos hagyományok közül az első a születéshez kötődő népszokások csoportja, melyek közül a keresztelő egyrészt a keresztény egyházba fogadás rítusa, másrészt az újszülött befogadása a család és a falu közösségébe. A keresztelő a gyermek életének fontos eseménye volt, mert ekkor vált pogány jövevényből kereszténnyé.

A 20. század közepéig fontos szempont volt, hogy a keresztelő minél hamarabb megtörténjen (gyakran már másnap, de általában egy héten belül), nehogy kereszteletlenül haljon meg a gyerek. Ha életképtelennek ítélte a bába, „fődi keresztségge” megkeresztelte, azaz ő maga keresztelte meg vízzel.

Keresztelőkor a még „gyermekágyas” anyuka otthon maradt, a keresztanya a bábával vitte az újszülöttet a templomba. Több keresztszülő esetében a keresztanyák vitték. Nem nézhette meg bárki a kicsit, mert féltették a rontástól (igézés, szemmel verés), ezért gyakran külön kis kendővel, szép zsebkendővel letakarták az arcát, vagy a pólyatakaróval fedték el a kíváncsi (és rontó) tekintetek elől. 

Keresztanyák a megkeresztelt babával
Nemespátró, 1963
Fotó: Kerecsényi Edit

 

 

Írta és fényképezte: Gyanó Szilvia néprajzos-muzeológus

Felhasznált irodalom:
Néprajzi Lexikon szócikkei
Petánovics Katalin: Az ember útjának állomásai In Bilkei-Káli-Petánovics: Zalavár. Száz Magyar Falu Könyvesháza. 2001.
Tárgyleíró kartonok, saját gyűjtés

Házi oltár korpusszal

Házi oltár korpusszal

(Kereszt, Kálvária-oltár, Golgota)

Nagykanizsa (Kiskanizsa), 19. század vége

Talapzaton álló, aranyszínűre festett, csipkézett fémszegélyű fakereszt porcelán korpusszal, alatta kétoldalt Szűz Mária és Mária Magdolna levehető porcelánszobraival, tövében báránnyal. A talapzat közepére egy a szent családot ábrázoló kis szentképet rajzszögeztek, amely eltakarja azt a lyukat, amit eredetileg az óra számlapjának alakítottak ki. Krisztus elé egy kis fém rózsafüzért akasztottak, a kereszt felső részére pedig nemzeti színű szalagot tettek. Az üreges talapzat hátulján kis ajtó van, ahol az órához vagy a zenélő óraszerkezethez lehetett hozzáférni. A házi oltár Varga „Csacsa” György házából származik Kiskanizsáról. Kiss Nóra – a múzeum akkori néprajzos-muzeológusa – gyűjtötte 2019-ben Horváth Jánosné Plander Julianna segítségével.

Hasonló, órával vagy zenélő szerkezettel ellátott keresztek a 19. század végén terjedtek el a dél-zalai háztartásokban. Éneklő keresztnek is nevezték a zenélő változatokat. Többnyire az első szobában a sublóton volt a helyük, a többi vallásos vagy dísztárgy között. Több generációt kiszolgáltak, ha a szobrok eltörtek, újakkal pótolták őket, valamint egyéb vallásos nyomtatványok és tárgyak is kerülhettek a feszületre és talapzatára. Szerepet kaptak az egyéni vallásgyakorlásban, például imádkoztak vagy gyertyát gyűjtottak előttük, de egyúttal a lakás féltve őrzött díszei is voltak. 

A húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe. Krisztus kínszenvedése és kereszthalála, majd feltámadása sokféleképpen ihlette meg a hagyományos keretek között élő vallásos embert, aki a húsvéti események mélyebb átélésére és megértésére törekedve jellegzetes tárgyi és szellemi kultúrát hozott létre. A Golgota ('koponyák helye', Kálvária) Jézus keresztre feszítésének a helyszíne. A legenda szerint a kereszt Ádám sírja felett állt és Krisztus vére a szikla hasadékán át lecsorgott Ádám koponyájára. (Ezért van egyes ábrázolásokon a keresztfa tövében koponya.) Így a bűnbeesés és a megváltás ugyanazon a helyen történt meg.

A hagyomány úgy tartja, hogy ahol a keresztfa állt, ott van a világ közepe: „Krisztus kitárta karjait a kereszten, hogy átölelje a lakott világot, mert a Golgota a világ közepe" (Kat. XIII, 28). A kereszt a keresztény ókor és a kora középkor jámborságában és művészetében győzelmi jel, az üdvösség fája, amelyen Krisztus királlyá dicsőült. A katolikus liturgia és nyomában a régebbi népi áhítat a keresztfát mindig hódolattal illette, hiszen a Megváltó szenvedett rajta és vérével is megszentelte. A megfeszített Krisztus alatt többnyire – az evangéliumban leírtaknak megfelelően – a Szűzanyát, Mária Magdolnát és Jánost ábrázolják.

2026 aprilis 02   2026 aprilis 03
  Házi oltár korpusszal
(Kereszt, Kálvária-oltár, Golgota)
Nagykanizsa (Kiskanizsa), 19. század vége

Írta: Gyanó Szilvia etnográfus, vallásetnológus, Fotó: Hohl Zoltán

Irodalom: Magyar Katolikus Lexikon kötetei (1993-2010), Magyar néprajz VII. Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság (1993). Mircea Eliade: A szent és a profán (2009),

Az 1848- 1849-es szabadságharc alatt a földbe rejtett letenyei ezüst pénzlelet

Letenyei ezüstök

A két tejesköcsögben elrejtett ezüst pénzlelet 1984. november 8-án került elő Letenyén, pinceásás közben a Baross Gábor utca 34. szám alatt.

A 12, 5 kg súlyú lelet 1868 darab különböző ezüst érmét tartalmaz.  

Verési idejük és verdehelyük ugyan különbözik, de csaknem az összes 20 krajcáros. A nagyobb értékű tallérok száma csupán 8 db, 2/3-os tallér   3 db, 1/2-es tallérból csak 1 db fordul elő közöttük.

A legkorábbi verési idejű pénz Mária Terézia 1754-ben készült 20 krajcárosa. A legkésőbbi egy 1848-ban Körmöcbányán vert, magyar körfeliratú 20 krajcáros V. Ferdinánd arcképével, hátlapján Szűz Máriával és a kis Jézussal díszítve.

Az 1754 és 1848 közötti időszakból majdnem minden évből van érme az együttesben. Csupán az 1798 és 1800 közötti évekből hiányoznak, amikor nem vertek 20 krajcárosokat, illetve 1836-ból nincs egyetlen példány sem közöttük, amikor a gyulafehérvári verde bocsátott csak ki kevés számban ilyen értékű érméket.

Nagyobb darabszámú érem található az 1763 és 1765 közötti időszakból (47, 36 és 72 db), a legtöbb a 19. század első évtizedéből származik (1804-ből 82 db, 1806-ból 106 db). Az 1830 és 1832 közötti évekből ismét több (79, 41 és 44 db) található az együttesben. Az utolsó évből, 1848-ból csupán 6 db.

Legtöbbjük (53%) ausztriai pénzverdében készült, 714 db (38%) Magyarországon: verdejelük tanúsága szerint Körmöcbányán (B verdejelű), Gyulafehérváron (E verdejelű) és Nagybányán (G verdejelű).

169 db (9%) idegen verdében készült, Bajorországban, Brandenburg-Ansbachban, Brandenburg-Beyreuthban, Baden-Württenbergben Salzburgban, de a trieri érsekségből is található egy példány.

Az érmék értéke összesen 637 forintot tesz ki.  (Az 1753-ban a bajorokkal kötött pénzügyi egyezmény (konvenció) értelmében 1 kölni márka= 10 tallér= 20 Ft-nak felel meg, így 1 Ft=60 kr lett.)

Összehasonlításként az 1820-ban Kanizsa városa által felfogadott tanító 300 Ft-os fizetést kapott. 1849-ben a gyalogsági és lovassági alhadnagyi fizetés évi 696 Ft. volt. Letenye mezővárosában ebben az időben – az 1845. évi összeírás szerint – a legtöbb adót Verbánits (Verbovits?) Ferenc fizette, aki évi 600 forintért bérelte az uradalmat.

A pénzek mindegyike forgalomban volt az elrejtésekor, egykori gazdájuk nem tartozott a szegények közé.

A kb. 1500 lelket számláló mezőváros életében nagyon fontos szerepet játszott a közeli murai rév. Az 1831. évi útkönyv szerint a „Nagy Kanisától Letenye felé a Réven által Csáktornyáig menő Nagy Kereskedő és Katona Járó Út” haladt itt keresztül, a rév volt az összekötő kapocs a távolabbi területekkel.

Az 1857-58-ban elkészült második katonai felmérés Letenyét ábrázoló színes térképszelvényén jól látható a révtől a város felé vezető – fasorral szegélyezett – postaút, mely egy éles kanyarral csatlakozik Letenye déli részéhez, a mai Baross Gábor utcához (ahol a leletet elrejtették). Tovább haladva észak felé egy ugyancsak éles kanyar után éri el a mai főutat, a Kossuth Lajos utcát.

Akkoriban tehát a fő közlekedés a mai Baross Gábor utcán folyt. A pénzeket ennek a főútnak a keleti oldalán egy üres telken rejtették el, kb. 20 méterre a főúttól (a területet északról és keletről házak kertjei fogták közre, délről egy vizenyős rét).

A pénzek földbe kerülése bizonyosan az 1848-as eseményekkel hozható összefüggésbe.

Jelačić horvát bán mintegy 52 ezer fős seregével 1848. szeptember 11-én lépte át a Drávát, hogy leverje a magyar forradalmat. A Murát átlépve szeptember 14-én elfoglalták Letenyét, majd a következő napon Nagykanizsát is megszállták. Különösebb ellenállás nélkül haladhattak tovább Pákozd felé. Jelačić proklamációban ugyan próbálta a lakosságot megnyugtatni, hogy nem lesz bántódásuk, a valóságban azonban a horvát sereg mindenhol rabolt, fosztogatott. A bán egyik szárnysegédje, Hompesch őrnagy naplóbejegyzése szerint a letenyei tiszttartó szeptember 13-án arról biztosította, hogy „onnan mindenki elmenekült”.

Az együttesben található „legfiatalabb” 20 krajcárost 1848 májusában bocsátották ki, csak ezután kerülhetett forgalomba, s áshatták el.

Az érmék valószínűleg 1848 őszén, Jelačić támadásakor kerültek a föl alá, eredeti tulajdonosuknak a személyét homály fedi. A tény, hogy két tejesköcsögben rejtették el az együttest, inkább azt sejteti, hogy helybéli lehetett. A város szélén, a főút melletti elrejtés viszont egy menekülő idegent, nem helybeli lakost is feltételezhet.

Ami biztos, a maga korában is jelentős értéket képviselő pénzek elrejtője nem tudott visszatérni később, békésebb időben kiásni a vagyonát. A lelet megtalálása 1984-ben a véletlennek volt köszönhető.

Összeállította: Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus
Fotó: Hohl Zoltán
Közreműködött: Pulai Attila, Várnagy Veronika

Felhasznált irodalom:

  • Horváth László: A letenyei ezüst pénzlelet. In: Pannon Tükör, 1998. 2. szám
  • Haász Gabriella- Kunics Zsuzsa-Megyeri Anna: 1848-1849 relikviái Zala megye múzeumaiban. In: A szabadságharc emlékei Zalában 1848-1849. Szerk. Béres Katalin, 1998
Az 1848- 1849-es szabadságharc alatt a földbe rejtett letenyei ezüst pénzlelet részlete Az 1848- 1849-es szabadságharc alatt a földbe rejtett letenyei ezüst pénzlelet részlete
   
Az 1848- 1849-es szabadságharc alatt a földbe rejtett letenyei ezüst pénzlelet részlete Az 1848- 1849-es szabadságharc alatt a földbe rejtett letenyei ezüst pénzlelet részlete
A fényképen látható Mária Terézia 1754-ben készült 20 krajcárosa és a legkésőbb vert pénzérme: V. Ferdinánd 1848-ban készült, magyar körfeliratú 20 krajcárosa

Az együttes legkorábban vert pénzérméje: Mária Terézia 1754-ben készült 20 krajcárosa és a legkésőbb vert pénzérme: V. Ferdinánd 1848-ban készült, magyar körfeliratú 20 krajcárosa

Letenye és környéke 19. századi térképen
Letenye, 1857-58. A Ferenc császár által elrendelt II. katonai felmérés szelvényének részlete

Fekete taftra dolgozott, nagyszemű tüllből készült, sujtással díszített női estélyi-báli ruha

estélyi-báli ruha

dr. Tuboly Gyuláné Belus Paula hagyatékából, 1910 körül

Az önmagában mintás fekete taftra dolgozott, nagy szemű tüllből varrott estélyi, báli ruha eredetileg két részből állt.  Eleje mélyen kivágott, apró tüllfodor és csillogó fekete gyémántgombok díszítik két sorban. Tulajdonosa a kivágásban hajdan egy plasztronszerű fehér, mintás tüllbetétet viselt, mely magasan, áll alatt keskeny csipkével, fekete szegővel és húzott organdi fodorral volt szegve.

Ujja könyökig szűk, bővebb alsó része húzott, bársony pánttal összefogott, csuklóját hasonló bársony pánt tartja, alatta széles tüll fodor díszíti.

Elején és hátán, valamint ujja felső részén a tüllre fekete sujtászsinórból alakított, rávarrott virágok, leveles indák díszítik; a virágszirmokat helyenként fekete bársony borítja és csillogó nagy fekete gyémántgomb díszíti. A virágos tüllrészt fekete bársonypánt szegélyezi kétoldalt. A derékrészt keskeny bársonyszalag emeli ki.

A lefelé bővülő szoknya – a 20. század elejére jellemzően – harangformájú. Tüll borítása alsó részét – a blúzrészhez hasonló – fekete gyémántgombos virágok, leveles indák díszítik, alját tenyérnyi széles bársony szél szegi.

A 20. század elejére jellemző az anyagválasztás, díszítés is. A súlyos esésű bársony helyét ebben az időszakban vették át a lágy esésű, puha, könnyed szövetek, selymek, csipkék, tüllök. A ruhákra egyre több dísz: paszomány, csipke, gyöngy, flitter került.

A ruha készítőjének neve belül, a derekát tartó övszalagra erősített cégjelzésen olvasható: „Martinek Fanny Női divat terme, N. Kanizsa”.

Martinek Fanny – Martinek Franciska (1874-1946), Martinek Antal uradalmi lakatos, gépész leánya Lentiben született 1874-ben. A 20. század elején már Nagykanizsa neves női szabója, m – az 1911. évi városi címtár szerint „Martinek Fáni” – a Kölcsey utca 7. szám alatt működtette női divattermét.

(Az 1939. évi városi Házjegyzék szerint a nála két évvel fiatalabb Mária húgával együtt birtokolta a házat, aki szintén varrónő volt. Mária valószínűleg nővérének segített a szabóságban, nevét nem tüntették fel az önálló iparosok között.)

Martinek Fanny a nagykanizsai Községi Iparostanonc-Iskola keretében az 1913-14. évben indult leánytanoncoktatásban a kezdetektől tevékenyen részt vett. Az iskolai értesítők tanúsága szerint majd két évtizeden keresztül minden évben három tanonc oktatását vállalta, tanulói az általuk varrott ruhadarabokkal rendszeresen szerepeltek a hagyományosan a tanév végén rendezett „Munkakiállításokon”. Nevét a Keresztény Jótékony Nőegylet Ingyenebéd-akciójának támogatói között is megtalálhatjuk, a Zalai Közlöny híradása szerint hetente egyszer ő is vállalta egy-egy szegény sorsú iskolás gyermek megebédeltetését.

Varrónői működését – az Ipartestületi Betűsoros Iparos Lajstrom szerint – 1932-ben szüntette meg.

A míves ruha megrendelője is neves nagykanizsai polgárasszony volt,

Dr. Tuboly Gyuláné Belus Paula (1866-1950) viselte az 1910-es években.

A Zalai Közlöny és a Zala című helyi lap is hírt adott dr. Tuboly Gyula „előnyösen ismert nagykanizsai ügyvéd” és a 21 éves Belus Paula kisasszony (néhai Belus József gyógyszerész, polgármester leánya) 1887. május 26-ai esküvőjéről. A fiatal férj hamarosan „a megye egész társadalmában ismert ügyvéd” lett. A 20. század elején Zalavármegye tiszteletbeli ügyésze, a Nagykanizsai Takarékpénztár alelnöke, a Takarékpénztár által alapított Önsegélyző Szövetkezet elnöke, a megyei törvényhatósági bizottság és a városi képviselőtestület tagja volt. Feleségével sokat utazott, „télutó tájékán nagyobb útra szoktak indulni” betegsége enyhítésére. 1906 februárjában Alexadriába hajóztak, bejárták a Szentföldet, majd a Nílus völgyét, végül Kairóba visszatérve állapota hirtelen súlyosbodott, s március 29-én 54 évesen elhunyt. Halálának híre megrendítette a várost. Dr. Tuboly Gyuláné házassága 19. évében, 40 évesen megözvegyült.

A fekete tüll-taft-bársony ruhát – már özvegyen – az 1910-es években viselte estélyeken, bálokon, különleges alkalmakkor. Unokaöccse felesége, dr. Merkly Belus Józsefné Fülöpp Erzsébet ajándékaként került a múzeumi gyűjteménybe 1969-ben. Emlékei szerint az ő esküvőjükön is ez a ruha volt rajta 1916 júniusában. „Nagyon szép volt benne, mindenki megnézte őt. Ez a magas nyak mindenkinek jól állt, ilyen ruhában szép volt minden nő, ha sovány vagy kövér volt is.” – emlékezett vissza.

A ruha, az öltözet „beszédes” volt, sokat elárult viselőjéről, a férj, a család vagyoni helyzetéről; könnyen meg lehetett állapítani, milyen társadalmi osztályba, rétegbe tartozott. A szín és a szabás is árulkodó volt, a kivágás visszafogottsága megmutatta viselője korát, sokszor családi állapotát is.

Az estélyi ruhák között a 19. század végén megkülönböztettek színházba és hangversenyre valót, díszebédnél vagy bemutatásnál viselendőt, és kizárólagosan táncra szolgáló ruhákat.

Bár mindhárom fajta estélyi ruha drága selyemből, bársonyból készülhetett, csipke- és gyöngydísszel, a különbség a kivágásban, a dekorációban, illetve a kiegészítők kiválasztásában jelentkezett.

Díszebédnél vagy vacsoránál kötelező volt a hosszú ujj, a színházban szintén, ahol a földszinten ékszerekkel, virágokkal díszített frizurát illett viselni, míg a páholyokban nagy kalapot. A báli ruha volt mindig a legragyogóbb: ujjatlan, mély kivágású, hozzá hosszú kesztyű, drága ékszer, csillogó fejdísz járt.

A fiatal lányok egyszerű, tartozkodó megjelenésével szemben a fiatal asszonyok ruhája volt a legpompásabb, kivágásuk a legmerészebb, ékszerük a legcsábítóbb. A fiatal anyáknak – szabadon megválasztva az anyagot és a színt – már szolidabban illett mutatkozni.

Az estélyeken az „idősebb” hölgyek általában tompa színű selymekben, bársonyokban, finom csipke és gyémánt-díszítéssel jelentek meg, visszafogottabb volt az öltözékük, már „nem válogathattak szabadon” a színek között.

Habár a szigorú előírások a 20. század elején enyhülni kezdtek, a középkorú-idősebb hölgyek nem csak a báltermekben, az utcán sem viselhettek „bármilyen színt”. A Divatsalonban 1916-ban megjelent divattanács szerint: „A negyvenéves asszony legszebb korát éli és joga van minden olyan színhez, amely az arcához is jól illik. Vigyáz azonban arra, hogy egészen világos színeket csak otthon viseljen és az utcára csak szürke, barna vagy sötétkék ruhát vegyen fel.”

 

Írta: Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus
A felvételt készítette: Hohl Zoltán
Közreműködött: Várnagy Veronika

 

reszletek 
 Az estélyi ruha részletei
goszleth   martinek fanny

 Dr. Tuboly Gyuláné Belus Paula az 1890-es években
Goszleth István felvétele, Budapest

 Az estélyi ruha – derekát tartó övszalagra erősített – cégjelzése:
„Martinek Fanny Női divat terme, N.Kanizsa”

Állatcsontok a Kanizsai vár ásatásából (1953-1958)

Állatcsontok a Kanizsai vár ásatásából

A vár rendszeres régészeti kutatása 1954-ben kezdődött, akkorra az 1702-ben felrobbantott várkastély területének nagy része már beépült. Az üres részeken is rohamos ütemben folytatódtak az építkezések, azonban az 1953-ban végzett helyszíni felmérésen a vár területének jelentős része még áttekinthető volt. A régészeti feltárásokat Méri István, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze vezette, egyik évben Parádi Nándor régész ásott, illetve maga Kerecsényi Edit, a Thúry György Múzeum igazgatója is végzett leletmentést a vár területén. A feltárást a Thúry György Múzeum kezdeményezte, ami végül Nagykanizsa Városi Tanácsa, a Honvéd Helyőrség és Magyar Nemzeti Múzeum összefogásával valósult meg.

Az 1950-es években még rendhagyónak számított, hogy a feltárások során kézigyűjtéssel előkerült állatcsontanyagot meghatároztatták. A munkát Bökönyi Sándor neves archeozoológus végezte. Napjainkban szükség volt a leletanyag újbóli feldolgozására, mivel a jelenlegi adatok szerint Bökönyi Sándor munkájából csak egy faj- és csontlista maradt fenn, méretadatok, életkori becslések, valamint egyéb megfigyelések nem.

A régészeti munkálatok során a leletanyagot a 15-17. századra keltezték, az ásatás módszerei miatt ettől finomabb rétegtani beosztást nem tudtak megfigyelni. Az állatcsontok a várban élt emberek konyhahulladékának, tulajdonképpen a korabeli szemétnek tekinthetők, felületükön több darabolásnyommal. Az ásatás során több szelvényből, különböző mélységből kerültek elő leletek, átlagosan 100-120 cm-rel a talajszint alól, de nem volt ritka a 220 cm-es mélység sem.

Az archeozoológiai leletek, azaz a régészeti állatcsontok alapján képet kapunk arról, milyen állatok húsát fogyasztották. A csont nélküli, füstölt, szárított húst vagy a szalonnát természetesen nem lehet kimutatni. Az azonban jól látszik, hogy a húsfogyasztási szokások a maitól jelentősen eltértek. A 2032 db állatcsont legnagyobb része (62%) szarvasmarhacsontokat jelent, leggyakrabban marhahúsból készült étel került az asztalra. A juh és kecskehús mindössze 15%, a sertés pedig még annál is kevesebb, csak 11%-ot tesz ki. A baromfik közül a tyúk volt a leggyakoribb (3%), a lúd jóval ritkább (<0,5%), a kacsa pedig csak egy csonttal mutatható ki. A várban élők időnként vadásztak is, leggyakrabban őzre és vaddisznóra, valamint gímszarvasra, de néhány mezei nyúl csont is előkerült. Halak húsát nagyon ritkán fogyasztották, harcsa és pontyféle 1-1 csontja árulkodik erről. A szarvasmarhák, juhok, kecskék csontjai egyaránt utalnak fiatal és kifejlett, sőt idős példányokra is. A sertés esetében jóval több a fiatal korban levágott állatok száma, mint az idősebbeké. A tyúknál, amelynek mérete jóval kisebb, mint napjainkban, kevés kivételtől eltekintve szinte csak kifejlett egyedek láthatók, köztük tojók és kakasok is megtalálhatók.

Az ép hosszúcsontokból képet kaphatunk az egyes állatfajok testméreteiről is. A szarvasmarhák marmagassága 104-124 cm közé tehető, a nemi dimorfizmus jelentős. A mai magyar tarka marhák marmagassága 135-140 cm közötti, a súlya is jóval nagyobb, mint a 15-17. századi állatoké. Két esetben 1-1 ló nagysága is megállapítható: 140 és 143 cm, ami alig éri el a mai kisebb hátaslovak 142-163 cm-es marmagasságát sem. A juhok és kecskék mérete a maitól nem sokkal marad el, a sertések 64-72 cm-es marmagassága napjaink mangalicáitól 15-20 cm-rel volt kisebb.

Írta: Szmodics-Tugya Beáta archeozoológus

Közreműködött: Hohl Zoltán és Gondáné Intresz Emőke

A hónap műtárgya

Brunner Erzsébet és Dzsail Szingh indiai elnök az 1983-as díjátadón Brunner Erzsébet (1910-2001) festőművész élete utolsó két évtizedében számos kitüntetést kapott, többségében a magyar-indiai kapcsolatok segítése...
Bővebben itt: November  

A hónap festménye

Erdős János: Strázsamester Erdős János: Strázsamester 1970 előtt(linóleum 31x24 cm) (TGYM Képzőművészeti Gyűjtemény,Nagykanizsa, Erzsébet tér 14-15.) ...

Múzeumi képeslapok

kepeslapA képeslapok 80 Ft-os egységáron megvásárolhatók a Thúry György Múzeumban (Nagykanizsa, Fő út 5.)

Galéria

mozaikmuzeumtura logo

NMI logo

Szeretettel várjuk kiállításainkon, programjainkon!

A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújthassunk.