A tollal töltött, rózsaszín szatén huzattal ellátott hosszú pólyapárnára egy hasonló alakú, rövidebb, tüllcsipke borítású párnát erősítettek. Felső, lekerekített szélén mindkettő húzott csipkefodorral díszített.
A pólya alsó, visszahajló részét kétoldalt széles, belül cakkos szélű csipkesávok borítják, középen rávarrott három rózsaszín kreppdesin (lágy, vászonkötésű selyem) maslival, szélén csipkefodorral szegett. Kétoldalt 3-3 gyöngyházgombbal rejtve gombolható a párnához.
A csecsemőrékli és a sapka is a pólya huzatával megegyező rózsaszín szaténból készült. A hosszú ujjú, hátul krepdesin szalaggal kötős kis réklit és a sapkát egyaránt gazdagon díszített tüllcsipkével vonták be.
A rékli nyaka köré apró virágmotívumokkal díszített csipkéből kis kerek, ráncolt fodrot varrtak. Ugyanilyen csipkefodor szegélyezi elöl félkörívesen az arc körül és a tetején két sorban a kis sapkát is.
Csipkeborításuk eredeti, a szatén alap későbbi pótlás.
Az együttes az 1840-es években a Hinteröcker család gyermekei részére készült, később Királyfalvy Tivadarné Hinteröcker Albina hozta magával Nagykanizsára. Ősei – a Habsburg Birodalomhoz tartozó – Lembergből származtak, valószínűleg ott varrták a keresztelő ruhákat és pólyát is.
Eredetileg kék moaré (habos, hullámos mintázatú selyem) alapra dolgozták rá a csipkét, majd az 1920-as években cserélték rózsaszín szaténra. „Nagyanyámat és engem még kékben kereszteltek, az én gyermekeimet és unokáimat már rózsaszínben. Dédanyámtól nagyanyám, tőle anyám, tőle én örököltem.” – emlékezett vissza Királyfalvy Tivadarné 70 évesen 1970-ben.
A kisgyermekek ruhái, pólyái évszázadokon keresztül általában fehér színű anyagból készültek, főként azért, mert ezeket lehetett forró vízben rendszeresen, könnyebben mosni.
A 19. század közepétől – valószínűleg Angliából kiindulva – terjedt el, hogy a fiúkat rózsaszínbe, a kislányokat kékbe kezdték öltöztetni.
A rózsaszínt az erőt és bátorságot szimbolizáló piros szín halvány verziójaként a kisfiúkhoz valónak tartották, valószínűleg azért, mert a brit hadseregben a férfiak vörös kabátot, egyenruhát viseltek. A kisfiúkat „kis férfiaknak” szerették volna öltöztetni. A 19-20. század fordulóján a magazinok, könyvek az édesanyáknak kifejezetten azt tanácsolták, kisfiaikat rózsaszínbe öltöztessék.  A kislányok számára ajánlott világoskék színt finomabbnak, nőiesebbnek tartották, a kék színt Szűz Máriához kapcsolódott, ezért vélték a lányokhoz illőnek.
A színeknek ez a nemek szerinti felosztása valamikor az 1920-as és 1940-es évek között fordult meg, s a fiúk színe lett a kék, a lányoké a rózsaszín. (Valószínűleg a világháborús katonai egyenruhák kék színe miatt párosították a férfiassághoz a kéket.) Idővel – köszönhetően a különböző ruhagyártók reklámkampányainak is – ez szilárdult meg a köztudatban, s nem csak az öltözködésre, más használati tárgyakra, játékokra is átterjedt a színeknek ez a ma is ismert felosztása.

A pólya, a bepólyázás jelkép, az anyai törődésnek, az újszülött elfogadásának jelképe volt évezredek óta.
A pólyákat már az ókorban is – az azonosítás miatt – megjelölték, családi szimbólumokat hímeztek rájuk és a korai keresztény hagyomány szerint fonással kötötték össze őket.
A kisbabákat mereven kötötték össze már az ősi kultúrákban is, így vették a hátukra s végezték napi munkájukat az anyák. A középkorban is még 8-9 hónapos korukig így tartották őket. A merev pólyázás ellen először a 17. században szólaltak fel, de csak a 19. században kezdték a csecsemőket kicsit szabadabban bebugyolálni, egy kis teret hagyni a kezük és lábuk mozgatásához.
A 20. század folyamán úgy tűnt a pólya teljesen elvesztette létjogosultságát, mivel az a nézet terjedt el, hogy a csecsemőket „barbár szokás” lekötözni. Csak a keresztelő alkalmával használták esetleg díszesebb változatukat. 
Az ezredforduló idején kezdett ismét divatba jönni a használatuk, mivel tudományosan igazolták, hogy az újszülöttek még az anyaméh nyugalmát keresik, a pólya annak biztonságos, meleg világát idézi vissza számukra, így nyugodtabban, jobban alszanak. Néhány hónapig igénylik még a megnyugtatásnak ezt a módját.

Dr. Hauser Jánosné Eperjesy Jolán Jancsi nevű kisfiával, 1892 körül Uher Ödön fényképész felvétele

Összeállította.Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus 
Fotó, reprodukció: Hohl Zoltán