A magyar királyi honvédség Zala vármegyei alakulatainak leghosszabb és legnagyobb veszteségekkel járó második világháborús harctéri tevékenysége az 1942-43. évi keleti hadszíntéri hadműveletekhez kötődik.

A nagykanizsai parancsnokságú 9. könnyű hadosztály alakulatai a magyar 2. hadsereg azon csapattesteit képezték, melyek erőn felüli helytállásukkal és kitartásukkal dicsőséget vívtak ki a hadsereg egészén belül.

A 70-71 évvel ezelőtti oroszországi harccselekmények, illetve a Dontól történő visszavonulás megpróbáltatásait a zalai katonák különösen megszenvedték. A 9. hadosztályt vetették be elsőként a nyári támadó hadműveletek során. Majd hídfőcsaták tizedelték őket, miközben fél évet töltöttel el a Don partján.1943 januárjában ők hagyták el utolsóként a Don menti védőállásaikat.

1942 májusában több mint tízezer zalai honvéd érkezett ki Oroszországba, haza azonban csupán minden ötödik térhetett közülük. A doni tragédiát követő 1943 nyári és őszi hónapokban számtalan zalai, nagykanizsai, zalaegerszegi, keszthelyi, sümegi, tapolcai, sármelléki család kapott hivatalos értesítést arról, hogy szeretett családtagja hősi halált halt, vagy „eltűnt az orosz hadműveleti területen”.

A 9. könnyű hadosztály állományát a számbeli és technikai túlerőben lévő ellenséges csapatok intenzív támadásai, a súlyos fegyverzeti, ruházati és élelmezési gondok és a kegyetlen téli időjárási körülmények közepette mérhetetlen veszteségek érték. Veszteségeik méretét, számadatát és nemét sem az eseményeket követően, sem az idők távlatából nem lehetett megállapítani részletekre kiterjedő pontossággal. A soha vissza nem térő „zalai bakák” közül csak kevesekről lehetett megtudni, hogy hősi halált haltak, a zord orosz tél áldozatai lettek, vagy a sztálini lágerek mélyén pusztultak el névtelenül.

Kiállításunkkal rájuk és a hazatért honvédekre emlékezünk.